Az első haiku, no meg a második

Bőröndnapló 69.

106

A japán irodalommal való foglalkozásomnak lett egy érdekes következménye: megírtam életem első versét: egy haikut. Íme:

Arany bibéről
ragyogó cseppet hörpint
röppenő madár

Nem tudom, hogy lesz-e folytatása? Ráadásul, ha belegondolok, az a megállapításom, hogy az első, nem is igaz. Írtam még egyet szűk fél évszázaddal ezelőtt. Hetedikes vagy nyolcadikos lehettem – olyan érdekes, hogy egy-kettő kivételével nem tudom pontos időhöz kötni a gyermek- meg kamaszkori emlékeimet. Talán mert azon az egy-kettőn kívül az összes többi jelentéktelen volt? Vagy így dolgozik az emlékezetem: inkább csak nagy foltokban jelennek meg benne életem történései? Esetleg mások is így vannak ezzel? Netán az időérzekelésemmel van valami gond? Bár nem hiszem, mert a legfontosabb, meghatározó jelentőségű élményeim, amelyeket pontosan, részletesen végig tudok bármikor járni, vagy még inkább a következményeit érzem és tudom kristálytisztán megfogalmazni, mindig helyekhez és emberekhez is kötődnek. Ezek kapcsán elmémben valahol megjelenik az a szeglet, szoba- vagy utcarészlet, ahol épp álltam vagy ültem, amikor az a valami történt, kívülről látom benne magam, a történéseket, a cselekedeteket, és ritkán hallom a hangot. A mondottak inkább úgy jelennek meg, hogy csak tudom őket. Ritkán visszhangzik az elmémben, illetve a fülemben olyasmi, amit valaha mondtak nekem, bár rendszerint felismerem a már hallott hangot. Igen, inkább vizuális típus vagyok – mert van ilyen osztályozás is, illetve volt, amíg még szabad volt rendszerezni, osztályozni, nevén nevezni a dolgokat és nem kellett mindent egyformának látni. Tehát inkább az ragad meg bennem, amit látok.
A ritka hangzású emlékeim közül a legközelebbitizenegy éves. Apám hangja az, a régi. Akkor már három napja agonizált, nem tudott magáról és a környezetéről semmit. Visszavonult saját kusza, véletlenszerű és követhetetlen emlékfoszlányaiba, melyekről néha gesztusai és egy-egy új, ismeretlen hanghordozással elejtett szava, ritkán mondata adott számunkra lényegében megfejthetetlen hírt arról, hol jár, mit gondol, esetleg érez. Iszonyú volt végigkövetni, ahogy idegenül, idegenként létezik közöttünk, és ma sem tudom, vajon ki voltam akkor neki, ha egyáltalán léteztem még az elméjében? De volt egy pillanata a végtelen nyugtalanságában – agyi áttétek borították el addig végtelenül okos elméjét, állandó jókedvét és kedvességét –, amikor megint úgy ült az ágya szélén, mint máskor, és az én csendes mondókámra, hogy pihenjen egy kicsit, itt vagyunk, minden rendben, volt egy csodálatos felvillanása, amikor megkérdezte ugyanúgy, ugyanazzal a hanglejtéssel mind régen, mint mindig, amíg ki nem lépett a megszokott dimenzióból: „hogy?” Ami nála a tessék?-et jelentette. És akkor ez az egy szó és hangsúly a legbecsesebb kincsemmé vált, az utolsó piciny darab édesapámból, aki volt és maradt nekem mindörökre. Jólesett megtennem ezt a kitérőt az emlékezetem kapcsán, mert nemcsak élő édesanyámmal, hanem vele is tartom gondolatban napi rendszerességgel a kapcsolatot.
Életem első és eddig egyetlen költeményét tehát (ha nem számítjuk az előbbi haikut) valamikor az általános iskola végén írtam. Az indíttatásom nem volt valami lélekemelő. Fizikaóra volt, a tanár megszólította az egyik osztálytársamat, hogy mivel foglalkozik, mit ír, mert nem figyelt, és ő szinte kérkedve vallotta be, hogy verset. Lett persze ejnye-bejnye, elvett lap és hasonlók, ám az érdekes most az, amit bennem kiváltott az eset. Megdöbbentem, hogy ez a semmiben sem különösebben jól teljesítő, komolytalan, sosem olvasó fiú verset ír. Aztán előbújt belőlem a kisördög. Ha ez képes rá, akkor az biztosan nekem is menni fog. Pedig én sosem voltam és nem vagyok most sem ambíciós. Ellenkezőleg: amit nem tudok könnyedén elvégezni, azzal inkább nem is foglalkozom. Akkor azonban valószínűleg a hiúságom és persze a meghökkenésem sarkallt, hogy én, akit a tanáraim rendkívül olvasottnak és irodalomszeretőnek tarottak, sosem tettem ilyet. Valószínűleg egyszerűen azért, mert nem tartottam magam költői tehetségnek, mint ahogy nem is vagyok az. Na de ha András verset írt! Akkor én is megpróbálom. Nem emlékszem a címére, vagy arra, hogy miről szólt, arra sem, hány versszakból állt, csak egy vizuális élményem maradt vele kapcsolatban, ahogy a lapon négysoronként ismétlődik az üres sor, és hogy elég hosszú négysorok vannak végig. És valamiféle emékfoszlányok is előjönnek arról, hogy szinte együltömben írtam meg, minimális javítással. Valamit megtaníthattak nekem már akkor irodalomból, mert hogy a vers különben nem volt jó, azt bizonyítja a tény, hogy a kísérletet sosem ismételtem meg. És nem is mutattam meg senkinek. Ezek szerint az önkritikai érzékem működött már akkor is. Ami ellenben nem mentett meg attól, hogy a kamaszkori regénykísérletemet végül az akkori egyik híres irodalomkritikus elé bocsássam – rokoni alapon annyiban, hogy az osztályfőnököm és magyartanárom nagybátyja volt –, és hogy ez, illetve lebőgés, szinte egy életre kiüsse a kezemből, sőt a fejemből is a tollat. Ha most szellemeskedni akarnék, de anélkül sem hagyhatom ki ezt a poént, hogy talán szerencsére vagy az olvasók szerencsétlenségére, megjelent a számítógép, és akkor már írhattam anélkül, hogy felvegyem újra a tollat. Mindkét hajdani irományommal kapcsolatban azonban van egy halvány emlékem, ami magyarázhatja azt is, miért nem elékszem egyáltalán rájuk: semmi tervem vagy témám nem volt, ami érdemes lett volna a megörökítésre. Csak egyszerűen kerestem egyet, valószínűleg teljesen jelentéktelent. Ennek azért is így kellett lennie, mert közben nagyon pontosan előttem van egy körülbelül ugyanakkoriban keletkezett rajzom. És ez nemcsak azt bizonyítja, hogy a vizuális emlékezetem mennyivel jobb, hanem azt is, hogy amikor van, volt gondolatom, pontosabban elgondolásom valamiről, akkor az meg is maradt. A rajz, ami azóta is vissza-visszatér emlékezetemben, tematikus volt: örökítsük meg városunk valamelyik részletét. Az evangélikus templomot, a mellette felhúzott négyemeleteseket választottam, utóbbi előtt egy töpörödött, kis öregasszonnyal, a templom kerítésénél dohányzó suhancokkal. Sosem tudtam rendesen rajzolni, ám művem gondolatisága nagyon tetszett a tanárnőmnek, aki ma Erdély egyik legnagyobb festőművésze. Talán ez is szépíti az emlékemet.
Az emlékeket meg hadd zárjam egy újabb haikuval, hisz nekem is szabad kísérletezni, nem?

Rozsdás levelek
szállnak reménnyel égre
alant az avar.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek