Az élet karneválja

71

Gyakran halljuk, hogy az élet olyan, mint egy nagy álarcosbál, senki se mutatja az igazi arcát, elleplezzük valódi éneinket, elkendőzzük ilyen vagy olyan jellemvonásunkat, tulajdonságunkat, szándékunkat, megtévesztjük, félrevezetjük egymást.
Az alakoskodás nem könnyű dolog. Primitív embereknél az életösztön megnyilvánulása, félelem valamitől, amit gyenge erejükkel nem tudnak, nem képesek másképp elhárítani, csak színleléssel. A kultúra alacsony fokán meglehetősen átlátszó ez a színlelés, amelyet hajlandók vagyunk meg is bocsátani, mint a védekezésnek egy sajátos módját. A léleknek bizonyos fajta mimikrizmusa ez, hasonlatos azokhoz az alacsonyabb rendű állatokhoz, amelyek a környezetük színét veszik fel, hogy az őket üldöző erősebb állat vagy a kegyetlenkedő ember észre ne vegye, és el ne pusztítsa őket. Ha még mélyebbre hatolunk a társadalmi rétegekbe és a bűnös emberek lelkületét vizsgáljuk, gyakran találkozunk mind az ártatlanságot, mind a megbánást tettetők típusával. A képmutatásnak erkölcsi megítélés szempontjából ez a legveszedelmesebb fajtája. A nyomozó hatóság és az ügyészek feladata, hogy ezeket az alattomos, szemrebbenés nélkül hazudozó, álarcos gonosztevőket a lelkiismeretesen összegyűjtött bizonyítékok erejével, az igazság kíméletlenségével leleplezze.
Járnak azonban a becsületes emberek közt jelentős számban olyan erkölcsi szélhámosok is, akiket ügyesen csoportosított látszatok a feddhetetlenség páncéljába öltöztetnek, akik hallatlanul fejtett szimatuknak, szellemi rugalmasságuknak, körmönfont ügyességüknek köszönhetik, hogy a büntető törvénykönyv csapdáit el tudják kerülni. Merem állítani, hogy ebben vagy abban ludasok, bátran rájuk húzhatnánk jó néhány esztendei börtönt, de honnan vegyük a bizonyítékokat, hogyan süssük rájuk a huncutság, a becstelenség bélyegét. De ezek táncolnak a büntető paragrafusok között megtévesztve ellenséget és jó barátot, éles szemű nyomozót és bírót, s így pompásan játsszák a makulátlan, becsületes embert. Ezek kitűnő színészek, hibátlanul mímelnek és komédiáznak. Minél nagyobb szédelgő valaki, ezt a bűnkrónikák bizonyítják, annál ügyesebben tud alakoskodni.
Vajon szabad-e elítélnünk azokat, akik nem tárják fel gondolatvilágukat, a lelki életüket, akik állig begombolkozva, titokzatosan járnak-kelnek közöttünk, mintegy láthatatlan függönyt bocsátva maguk elé, amely a külvilágtól elválasztja őket? Feltevődik itt nyomban a kérdés: van-e jogom hozzá, hogy ezt a függönyt fellebbentsem, és kíváncsi szemmel furakodjak be embertársaim lelkületébe, féltve őrzött belső lényének szerkezetébe? Ha közérdek vagy jogos magánérdek kívánja, jussom van hozzá, egyébként legfeljebb a kíváncsiság az, amely egy más ember valódi képének megismerésére ösztökél. Egyébként semmi kivetnivalót nem találunk az ilyen érdeklődésen, végre is egymásra utalt társadalmi lények vagyunk, és egészen természetes, hogy meg akarjuk ismerni egymást. Ez ellen védekezik igen sok ember, azzal, hogy nem fedi fel a valóságos arculatát, sőt számosan az utolsó percig járatják az embertársaikkal ezt a sajátságos farsangot. Az élet karneválját.
Egy dolog bizonyos: annak az embernek, aki így végig tudja játszani az életét, kettőt kell nagyon értenie, különben leleplezik. Az egyik: ismernie kell nagyon önmagát, a másik, ismernie kell nagyon másokat, vagyis ön- és emberismerőnek kell lennie. Két, nem mindennapi tulajdonság, amivel kevés ember rendelkezik. Úgy is mondhatnánk: isteni adomány.
Miért kell annak, aki állandó színlelésre rendelkezik be, annyira tisztában lenni önmagával? Azért, hogy tudja, mit leplezzen el mások elől. Milyen rossz tulajdonságát, hibáját, esetleg bűneit is. És miért kell emberismerőnek lennie? Azért, hogy pontosan meg tudja állapítani, nem szabad alakoskodnia. Az igazi emberismerő könnyen tetten éri az álarcos embert, akinek az is hozzátartozik a természetéhez, hogy nemigen szereti „megütni a bokáját”, mert az első leleplezést követi a másik.
Ha azt vizsgáljuk, miért színlelnek ennyit és annyian, olyan sokféleségét kapjuk a válaszoknak, mint amilyen tarka az emberi gyarlóságok, hiúságok, fogyatékosságok, hibák és bűnök összessége. Az egyik ember gazdagságot színlel, hogy a hamis látszattól megtévesztett embereknél erkölcsi, vagy sokkal gyakrabban anyagi hitele legyen.
A másik ember szegénységet színlel, hogy ilyen úton jusson előnyhöz, amit jómódú embertől megvonnának. Az egyik ember jószívűséget színlel, amelynek kegyes leple alatt hitvány visszaéléseket követ el. A másik ember kőszívűnek játssza meg magát, hogy így meneküljön a segítségkérők ostromától. Van olyan ember is, aki barátságot színlel, s ennek leple alatt intimitásokat csikar ki, amelyeket orvul majd a szerencsétlen felebarátja ellen fordít. Van olyan is, aki szigort színlel, hogy vissza ne éljenek jóságával.(Idesorolhatók szülők és tanítók.) Van ember, aki butaságot színlel, mert szorult helyzetben ez segít rajta. És van olyan buta ember, aki okosságot színlel, illetve akar színlelni, de olyan buta ember, még nem született a világra, aki tartósan el tudja hitetni magáról, hogy ő milyen okos. Mert egy népi bölcsesség szerint a betegséget sokáig leplezni nem lehet. Mint láthatjuk, elég változatos a galéria. De jó lesz, ha nem túlságos kíméletlenséggel törünk pálcát azok felett, akik gyarlóságból és hiúságból kendőzik magukat. Mert nem lehet tudni, nem törünk-e pálcát ugyanakkor saját magunk felett.
Az álarc, amelyet csaknem valamennyien hordunk, olyan, hogy a másét messziről látjuk, a magunkét még akkor sem, ha tükörbe nézünk.

Gálfalvi Gábor

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.