Az egykori Keresztúr fiúszék nagyobb falvainak helységnevei 2.

156

Székelykeresztúr az Erdélyi-medence délkeleti részén, a Kü­kül­lő menti dombvidék alsó övezetében, a Gagy patakának hordalékkúpján fekszik, a 390 m tengerszint feletti magasságban. A tíz faluval határos város összterülete 4462 ha, amelyet magas dombok fognak közre: északról a Jézuskiáltó (505 m) és a Hosszúaszó (527 m), északnyugatról a Görgény-tető (611 m), délről pedig a Várhegy (616 m), az Omlás, a Falbükk és a Felhágó.
Nevének eredete összefügg templomának védőszentjével, feltételezhetően a Szent Kereszt (Santa Crux) középkorban szokásos megszemélyesített formájáról (Domine Crux, Kereszt Úr) kapta.
Mezővárosként 1459-ben jelenik meg egy birtokügyi okle­vélben „in Opido Kersthwr” néven. Ezt a státusát közel 450 éven át meg is tartja, egyetlen mezőváros marad a vidéken, mígnem magába fogadja alsó és felső szomszédjait: a ma Székelykeresztúrhoz tartozó Keresztúrfalvát és a várossal fokozatosan összeépülő, 1478-as említésű Timafalvát.
Székelykeresztúr sajátosan székely életet élt a székelység peremvidékén, a székelység és szászság határán. Tatárok dúlták, lakossága menekült, védekezett, katonáskodott az évszázadok során, mint a szabad székely többi része, hagyományt teremtett és hagyományba ágyazva élte életét, amelyből nem hiányzott a rege, a legenda, a monda sem. Két ismert mondája ma is él a köztudatban: a Jézuskiáltóról és a Katustaváról szóló. Az első a megmaradást példázza, az utóbbi pedig a vallásosságra, Isten törvényeinek mindenek fölötti betartására ösztönöz.
A város fölé északról egy hegy magasodik – mintegy őrizve a települést – melyet a helybéliek Jézuskiáltónak neveznek. A századok óta élő monda szerint a tatárdúlás idején a túlélés reményében ide menekült a lakosság. A megrémült, kétségbeesett emberek Jézust hívták segítségül, és nevét oly nagy erővel kiáltották, hogy a hang hallatára a megijedt tatárok visszafordultak, Keresztúr pedig sértetlen maradt. A megmenekülés emlékére azóta nevezi a nép ezt a hegyet Jézuskiáltónak. A tetőgerincen a hagyomány szerint valaha kápolna is állt – annak helyét a késő utódok hatalmas kereszttel jelölték meg, mely ma is áll.
Katustava legendája a jelenlegi városi fürdő és a körülötte elterülő határrész helyén fekvő egykori tóhoz kötődik. Magát a mondát Szabó József szedte rímbe, a Székelykeresztúr című lap 1912. július 12-i számából egy részt közlök:

„Húsvét napján történt. Búgtak a harangok,
Imára késztető, hívogató hangjok
Átrezgett a légen és a falu népe
Ünnepi ruhában ment Isten elébe.
Isten színe elé, az istenházába,
Hogy őt dicsőítse, áldja imádsága.

Kata asszony csak font, nem figyelt a szóra,
A szomszédok hívták, menjen el templomba:
»Jöjjön, Kata néni! Jöjjön imádkozni!
Aranyszájú papunk oly szépeket beszél,
Az embernek szíve megújul, újra kél!«
»Nem megyek én, lelkem, hisz annyi a dolgom,
Melyikhez is fogjak? Százfelé gondolom!”
»Jöjjön, nénémasszony!« »Nem mehetek, szüvem,
De miért a templom! Oly nagy az én vétkem,
Hogy ha el is megyek, nem hallgat meg Isten.
Már minden hiába, bűnös sötét lelkem:
Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem«…
Beharangoztak már, hangzik a zsolozsma,
Mint a fehér galamb, égre száll az ima:
Feltámadt ma Krisztus, hirdeti az Ige,
Hogy minden buzgó szív imádja, dicsérje.

Kati néni csak ült. Kezében a rokka.
Messziről szállt felé, mintha mese szállna,
Örvendező lelkek hálaimádsága:
»Feltámadt ma Krisztus! Alle-alleluja!«

Csend… s e pillanatban, mint két ölelő kar,
Földhullám felszökken és mindent eltakar.
Dübörgő robajjal,
Mennydörgő szózattal
Megroppant az égbolt,
S a magas egekből e szózat hallatott:
»Dolgozz, de szenteld meg a hetedik napot.«

Hol nem sok ideje pergett még a rokka,
Kristály forrás bugyog, s lett egy kis tavacska.
Nevet adott a nép. Neve: »Katustava«.

A kunyhó helyén a tó vize később is bugyborékolt, s innen ered a gyermekmondóka: „Bugy, bugy, Kata!”

Gálfalvi Gábor

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.