Az ébredő Rozsnyó

Glóbusszal a vállamon 24.

55

Békebeli bájt áraszt a felvidéki Rozsnyó. A város főtere a település dicső múltját hirdeti, a hegyek kincsei az egykori bányászváros polgárainak tisztes jólétet biztosítottak. E jeles kor emlékeit mára csak a bányászati múzeum őrzi. A tárlaton magyar feliratok még olvashatók, a német–magyar eredetű bányászhimnusz dallama örök, viszont csak szlovák szöveggel tették ki a vitrinbe.
A szlovák falurombolás e várost is elérte, a főtér szépsége hál’ istennek megmaradt, de kívülebb a hatvanas évek tömblakásai az urak.

SONY DSC

A főtéren ízléses kávézóba térek be reggel, talán azért, mert magyar szót hallok a pult mögül. Jól választottam, a süteménykínálat lenyűgöző, dobostorták, ekler-fánkok, Rigójancsik, indiánerek sorakoznak a polcokon. Kávét rendelek, s hozzá valami üdítőt, s a kültéri teraszon számítógépembe temetkezem.
Először a frissítőt szervírozzák, a szlovákok nemzeti italát, a kofolát. A szénsavas nedű a hatvanas években terjedt el, s az imperialisták kóláit hivatott helyettesíteni. Olyan jól sikerült, hogy ma is rendkívül népszerű, s egy igazi szlovák nem is gondolkozik az amerikai szörnyűségekben. Ráadásul söröspohárban szolgálják fel, ami a tinédzsereknek is trendi.
A kedves felszolgáló érdeklődésemet látva mesélni kezd. Talán német gyökerekkel is rendelkezik, így a hajdani bányászokról szól először: „A gazdagság megteremtői, a németek már rég elmentek maguktól, vagy kitelepítették őket, a bulinnerek, és a Szudéta-vidékről származó mánták Dobsina környékén beszélik még néhányan őseik nyelvét.”
A főúr tovatűnik, egy termetes asszonyságnak méretes brióst szolgál fel. Sürög-forog, de közben folytatja az elkezdett beszélgetést.
„Sajnos a családokban sem nő a magyar nyelv tisztessége, napjainkban ötödrészben lehetünk – s szavai nyomán tovaszökken. – A városban vannak ugyan magyar rendezvények, de nem elég. A kassai Thália látogat el hozzánk, s előadók is előfordulnak. Ritka a lánglelkű magyar vezető. Várhosszúréten, Nagy György vívja harcát a fennmaradásért, de emblematikus egyéniségét kevesen követik.”
Egy magyar történelmi város harcát látjuk a megmaradásért. Rákóczi pénzverdéjét rendezte be itt a Lábasházban, egykor az ónodi országgyűlést szánták ide, de a résztvevők a kemény tél miatt nem jutottak idáig, s a település szegényebb lett egy legendával.
Rozsnyó jövője kérdőjeleket vet fel: nincs ipara, a lakosság máshol keres boldogulást. A krasznahorkai „büszke” vár közelsége segítette ugyan a turizmust, de miután leégett, a vendégek is elmaradoztak.
E szomorú tendenciát látván, nem kívánhatunk lakóinak mást: adjon az Isten sok Nagy Györgyöt a vidéknek!

Csermák Zoltán

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.