Az anya meleg keze…

91

A napokban összeszaladtam egy rég ismert édesanyával, s miután tudtam, hogy pár hónappal ezelőtt adta férjhez lányát, természetesen a fiatalok iránt érdeklődtem. Hogy érzik magukat, kaptak-e már lakást, s ha igen, hol, és így tovább.
– Ami a lakást illeti – mondta –, ez volt a legkönnyebb az egész dologban.
Meglepődtem, mert tudtam, hogy a betegnyugdíjas asszony csak szerény nyugdíjából él.
– Átengedtem nekik saját lakásomat – felelte, én pedig egy kis albérleti lakást vettem ki magamnak, az nekem egyedül elég, sajnos a férjemet pár éve eltemettem.
Nagyon elcsodálkoztam ezen a nemes gesztuson, mintaszerű anyai áldozatkészségen.
– Ahhoz nem volt elegendő anyagi erőm – folytatta –, hogy új otthont rendezzek be a fiataloknak, és mégis azt akartam, hogy nagyon jól érezzék magukat. Eszembe jutott az én fiatalságom, az én boldog menyasszonykorom. Hány meghitt, kedves órát töltöttem el a vőlegényemmel, miközben a jövőnket tervezgettük, álmodoztunk a mi kis otthonos fészkünkről, előre berendezve gondolatban a szobákat, minden egyes bútordarabnak kijelölve a helyét, nem feledkezve meg itt egy vázáról, ott egy képről, perzsaszőnyegről, futószőnyegről, függönyökről meg színes asztalterítőkről. És mindez csak házasságunk után tíz évvel valósulhatott meg, kemény munkánk árán.
Most, hogy egyetlen lányomat férjhez adtam, arra gondoltam, jóságos Isten, hiszen ezeknek még az is szörnyű gondot okoz, hogy előteremtsék a legszükségesebb bútordarabokat és háztartási eszközöket. Talán nekik is csak tíz, vagy ebben a válságos világban csak húsz év múlva. És én esetleg ne lássam az egyetlen lányom új otthonát és ne tudjak örvendeni vele együtt a szépen berendezett lakásnak, a gyönyörű holmiknak? Ezt nem tudtam még csak gondolatban sem elviselni. Odaadtam bizony én a lakásomat, teljes fölszereléssel együtt, ahogy mondani szokás: az élő szülő meleg kezével együtt, mert más az, amikor a gyermek ebből a meleg kézből kap, mintha már hideg a kéz, és még csak egy gyermeki csókot sem lehet rálehelni többé.
Nagyon meghatott az asszonynak e gesztusa, mire ő újabb magyarázatba kezdett:
– A jó anyát odaadás és önzetlenség jellemzi. Attól, hogy nem mondok le a megszokott kényelemről, és nem adom át a lakásomat, mások szerint még nem lennék rossz anya. De engem egy nagyon közönséges emberi ösztön vezetett: az, hogy szeretem, ha szeretnek. Anya vagyok, tehát ha szeretetre vágyom, ezt csak igazán a gyermekemtől kaphatom meg. Én azt akartam, hogy a leányom változatlanul szeressen akkor is, ha idegen férfi nevét vette fel, ha elindult az életnek arra az ösvényére, amely a természet örök törvényénél fogva mindnyájunkat más irányba vezet – kit közelebbre, kit távolabbra –, de többé nem vezet vissza a szülői házba. Bevallom, nem tudok a lányom szeretete nélkül élni, és volt bennem annyi jóindulatú önzés, hogy a szeretet magas hőfokát biztosítsam a magam számára annál az egyetlen lénynél, akit mindenkinél jobban féltek és imádok. Tudom, a lányom ezt nem tartja önzésnek és enélkül is szeretnének ő is, az ura is.
– Milyen gyakran látogatja meg őket? – kérdeztem.
– Az első hónapban kétszer, aztán háromszor, de most azt a hibát követtem el, hogy minden héten elmentem hozzájuk.
– Hol van itt a hiba? – kérdeztem újra.
– Mondtam már, hogy azt akarom, hogy szeressenek a fiatalok. Ezért lehet, hogy nem kellene, annyiszor zavarjam őket. Pedig nagyon szívesen látnak. Nem akarnak elengedni, mindenáron ott tartanának ebédre, vacsorára, és tele vannak panasszal, hogy olyan ritkán járok el hozzájuk. A vejem egyenesen kijelentette, hogy nagyon megharagszik rám, ha mindennap nem látogatom meg, azt mondja, neki szüksége van rám, a tanácsaimra, a tapasztalatomra, és olyan szívesen hallgatja, amikor régi dolgokról mesélek. A múlt héten elküldte a szomszéd gyermeket, hogy azonnal menjek el hozzájuk, szükségük van rám, de ne ijedjek meg. Bizony megijedtem egy kicsit, és azonnal siettem is hozzájuk. Mikor beléptem, nevetve fogadtak, és azt mondták: ne tessék haragudni, hogy idecsaltuk, és mindketten megcsókoltak, miután közölték: reméljük, ezután sűrűbb vendég lesz nálunk. Határozottan kijelentettem, hogy nem engedek az elveimből – mondta –, mert azt akarom, hogy tíz, sőt húsz év múlva is így szeressenek mindketten, és ha Isten megsegít, az unokám is. Egy előrelátó anya így gondolkodik.
Ezt a rövid beszélgetést azért írtam meg, hogy a fiatalasszonyok anyáinak véleményét is megtudjuk: helyes-e, okos-e, ahogyan ez az asszony cselekedett (mert e sorok írója annak tartja), s vajon az ilyen eljárás, vagy másféle eljárás alkalmasabb-e arra, hogy férjhez adott lány és anya között mindvégig szíves, meleg, odaadó és őszinte legyen a viszony?

Gálfalvi Gábor életműdíjas ny. ig. tanító

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.