Az a 400 óra

111

Az internet népe szerint – dacára annak, hogy még száz óra sem telt el az évből – Chuck Norris máris ledolgozott 400 óra túlórát. Én még messze vagyok ettől, sőt munkaügyileg „adóssággal” léptem át az új évbe: egyelőre bocsánatkéréssel, egy-két pontosítással és egy hosszas magyarázattal tartozom.
A tavaly december 19-én És marad a gyűlölködés címmel megjelent jegyzetemben nem írtam körül elég precízen, hogy a magyar kormány közpénzen épített propagandája alatt az etikátlanul, részrehajlóan szerkesztett politikai műsorokat és a központi hírszerkesztést értettem. Ezzel a pontatlansággal méltatlanul bántottam meg lelkiismeretesen dolgozó tévés, rádiós, sajtós kollégákat. Bocsánatot kérek ezért!
Ettől függetlenül továbbra sem hiszem, hogy csőcseléknek tekinthető az ellenzéki tüntetők többezres tömege – és most nyilván nem a néhány tucatnyi szánkótolvaj, vandál csürhére gondolok. Hanem azokra, akiknek a képviselőik alig jutnak olyan médiaszerepléshez, amelyben a műsorvezető nem a lejáratásukon ügyködne. A mindenkori közmédiában igenis helye kell hogy legyen a mindenkori ellenzéki képviseletnek, akkor is, ha arányaiban kicsi, nézeteiben kevésbé népszerű, megnyilvánulásaiban szánalmas. Ha úgy tetszik: a mindenkori ellenzéknek kijár, hogy röhögtethesse magát, hogy megmutassa a szavazóinak, hogy mire képes. Politikai és hírműsoraival együtt a közmédiát nemcsak a kormány szavazóinak adójából finanszírozzák, és Magyarországon meggyőződésem szerint az ellenzéki választópolgárok hozzájárulása ezekben a műsortípusokban nem „érvényesül”.
Azt is fenntartom, hogy erdélyi magyarokként egyre pofátlanabbul szólunk hozzá olyan magyarországi belpolitikai ügyekhez is, amelyekhez tényleg semmi közünk. Ilyen a túlóratörvény is, amellyel kapcsolatban továbbra is az a meggyőződésem, hogy – pontosítok – ha Dragnea fundálta volna ki és emelte volna 250-ről 400 órára a túlórakeretet, akkor nem így viszonyulnánk hozzá.
…Mármint a „néplélek” által rabszolgatörvénynek nevezett jogszabály-módosításhoz. És igen, azt is fenntartom, hogy ez valóban rabszolgatörvény: a (nemcsak politikusok által) modern rabszolgatartásként emlegetett jelenséget lehetővé tevő (egyik) törvény. Amelyet nem a Fidesz tett rabszolgatörvénnyé, és mégcsak nem is Magyarország a bölcsője. Ennek minél egyértelműbb, ezért hosszas alátámasztásához az illendőnél személyesebbre kell vennem a figurát.
Feleségemmel együtt gyári munkát végeztünk Angliában. A munkaidőnk sajátos volt: egyik héten hétfőn, csütörtökön és pénteken, másik héten kedden és szerdán, illetve szombaton és vasárnap dolgoztunk napi 12 órát. Ez átlagolva heti 42 munkaórát jelentett, kéthetes rendszerben 84-et. Igyekeztünk élni minél több túlóra-lehetőséggel, és az informatizált beléptető rendszer ellenére nem a vezetőség, hanem a munkatársak figyelmeztettek arra, hogy szankcionálható vagyok, ha két váltás között nem töltök el pihenéssel legalább 11 órát. Márpedig néhány alkalommal beleszaladtam olyan helyzetbe, hogy este két órával tovább maradtam, reggel pedig egy órával korábban kezdtem, tehát csak 9 óra telt el a két váltás között. Arra is a munkatársak figyelmeztettek, hogy a progresszív adópolitika miatt bizonyos számú túlóra felett más adókulcsot alkalmaznak. Ha jól emlékszem, kétheti beosztásban 60 óra volt ez az anyagi és lélektani határ, ami magyarán azt jelentette, hogy heti 30 túlóra után nagyobb arányú adót húztak le tőlem. Vagyis kétheti 59 óra túlmunkával több pénz maradt a zsebemben, mint 61-gyel maradt volna. Ha minderre – korábban már pórul járt – munkatársak figyelmeztettek, akkor elképzelhető, hogy egy-egy nagy gyár esetében a munkaadó mennyire kíméli az alkalmazottait.
A párommal együtt ott tapasztaltam meg, milyen úgy elaludni, hogy a fáradtságtól folyamatosan reszket a lábunk. Mégis, egyikünk sem sokallta volna azt az évi 400 túlórát, ha lett volna lehetőségünk hozzá. Mert bármennyire csúnyán hangzik: Angliában érdemes megszakadni a munkától!
Ezzel szemben szüleim példáját hozhatom, akik ugyancsak gyári munkát végeznek, itthon. Sosem voltunk „eleresztve pénz dolgából”, és ahhoz, hogy gyermekekként ebből minél kevesebbet érezzünk, ők is vállaltak túlórát, amikor csak tudtak. Leginkább szombaton, tehát a családra egyetlen teljes nap maradt a hétből: a vasárnap. Amikor egy-egy – finoman szólva kevésbé szeretett – kaszálást, takarást úsztunk meg, örültünk is, ha szombatra behívták őket a munkába. De legtöbbször közösen eltölthető, minőségi időtől fosztott meg bennünket szüleink szombati túlórája. És nemcsak a szórakoztató családi programoknak ment ez a rovására, hanem el egészen az „átkozott” szénacsinálásig minden olyan tevékenységnek, amely a családi összetartásra és a lelkiismeretes munkára, a helytállásra, az elhivatottságra nevelt bennünket. Ha a szüleim 400 óra túlmunkára törekedtek volna és erre lehetőségük is lett volna, akkor most kevesebb lenne a családunk, kevesebb lenne a testvérem és én is.
Mert az EU által 416 órában maximalizált évi túlóraszámot nem azért találták ki, hogy a csóró kelet-európai megszakadjon heti hat „munkanappal”, a teljes év folyamán. A 416 óra 52 szombatnak felel meg, vagy pedig majdnem mindennapos kétórás túlmunkával egyenlő. Vegyék számba ismerőseiket: ki az, aki Romániában vagy akár Magyarországon hivatalos munkahelyen, hivatalosan megfizetve és megadóztatva(!) ennyit dolgozik? Ugye, hogy a fél kezük ujjain meg tudják számolni? És miért? Mert aki ennyi túlórával megszerezhető pénzt akar keresni Romániában vagy Magyarországon, az már rég valamelyik fejlett országban keres még többet túlóra nélkül, vagy esetleg annak az összegnek a többszörösét túlórával!
Ettől „rabszolgatörvény” az 416 órás EU-s korlát: megadja a keretet ahhoz, hogy Nyugat-Európában agyondolgozza magát a csóró kelet-európai, aki ne adj’ isten, kölcsönből ment ki külföldre és még át is vágta valami fantomügynökség. Amikor mi heti 70 órákat dolgoztunk Angliában, angollal csak elvétve találkoztunk: magyarok, románok, lengyelek dolgoztunk tovább, elsősorban azok, akik itthon képzeltük el a jövőnket, és például lakásra gyűjtöttünk. És nyugodtan kérdezzék meg a Franciaországban, Svájcban, Spanyolországban termelésben dolgozó barátaikat: hány francia, svájci vagy spanyol húzza velük az igát napkeltétől napnyugtáig, túl a 8 órán?
A 400 óra túlmunkának Kelet-Európában több az áldozata, mint a haszonélvezője. Örülhetnek ennek ilyen-olyan menedzserek, akik néhány szombati telefonhívásért – a termelésben dolgozók kárára – túlórára hivatkozhatnak, és van is, aki és amiből megfizesse őket. És örülhetnek a multik, akik nyugodt lelkiismerettel kihasználhatják, ha adott településen ők az egyetlen jelentős munkaadók: nekik nem fáj, ha kizsigerelik és külföldre űzik a helyi munkaerőt, mert bármikor továbbállhatnak. A 400 vagy éppen 416 órával eszköz van a kezükben, amivel szedhetik az áldozataikat: kiszolgáltatott, például nyugdíjazás előtt álló munkásokat, akik már nem igazán pattoghatnak a munkaerőpiacon: fejet kell hajtaniuk a főnöknek, vagy mehetnek, amerre látnak.
Ez az egész magyarországi balhé akkor szólna a helyi munkavállalók védelméről, ha a kormány visszalépne a 400 órától, és akkor válhatna akár össz-kelet-európai tényezővé, ha a többi fejlődő ország is 250 körül mérsékelné a túlórák számát. Persze ez utópisztikus, mert a pénz beszél, a kutya pedig ugat. És ha a multik pénzére vágyunk, akkor látnunk kell azt is, hogy magunkból csinálunk kutyát! Nem harapóst, „csak” ugatóst.

Kovács Hont Imre

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.