Autós-magány

163

Az utóbbi években rendszeresen javítják nálunk a faluban az utcahálózatot. Úgy érzem, igaza van a költőnek, Ferencz Imrének, amikor mondja az Impér, a régi út című versben: „falu között fut fut az aszfalt / alatta van a régi út / és minden amit / felfalt a múlt”. És látom, hogy milyen furcsa szokást gyakorolnak helyi véreim.
Azt hiszem, hogy másutt is valami hasonlónak lehetünk a tanúi, ha jobban körülnézünk. Ha egy kicsit kinézünk a fejünkből. Van ennél rosszabb is.
Aztán létezik olyan település, ahol a templom közvetlen szomszédságában évekig üresen tátongott egy romos épület, amelynek már nem volt semmiféle haszna. Hajdanában iskolaként, illetve óvodaként szolgált, mígnem a helyi vezetés gondolt egy nem túl nagyot, nem túl merészet, ám annál felelőtlenebbet, és a felújítás helyett – mivel a statikusok szerint életveszélyesnek minősült az ingatlan – drága pénzen (amelyet jórészt az Unió adott az önrész mellé) új hajlékot építtetett az alapszintű oktatásnak. Jó rusnyát. Ám korszerűt. Amilyent divat ez idő tájt. Ideális feltételek közt tanulhatnak a kisemberek, sokkalta jobb körülmények között. Mondják. És vadonatúj kisdedóvó is épült, amelyik már nem csupán négy-öt órán át működő gyermekmegőrző, hanem – a helyben maradást ösztönzendő – napközit is berendeztek ott a legkisebbek számára, hogy a szülők nyugodtan eljárhassanak dolgozni, s a munkaidő végén – a késő délutáni órákban – vehessék magukhoz ismét a nebulókat.
Az üres épületet – amely visszakerült közben az egyházközség tulajdonába – a presbiterek le kívánták bontatni. Azon vitáztak, hogy milyen kiváló parkolót létesíthetnének a helyén, ahová majd az istentiszteletekre érkezők civilizált módon leállíthatnák az autóikat, s nem akadályoznák közben az áthaladó forgalmat. Volt benne némi ráció. Még a gondnok is támogatta. Szerencsére a pap nem.
Másfél évig gyomrozták egymást szóval és szavazattal az egyházmegye emberei. Aztán megszületett a döntés, hogy marad a volt elemi. És találtak rá közben forrásokat. Adakoztak is. Közmunkáztak. Olyan objektum lett a romból, amelyre legalább annyira büszkék, mint anno dédapáik voltak. Újjászületett a régi tanoda. A templomba pedig úgy járnak, mint ezelőtt: vasárnapi gúnyában, kart karba öltve az asszonyok, az emberek pedig ráérősen, el-eldiskurálva a világ, az Európai Unió dolgain és a migránsválság jelenségein, hiszen a fél falu feszt oda van onnét is… De ott a gyülekezeti terem, a közösségi ház, ahol a decit is meg lehet inni. És felköszöntik szerre a Sándorokat, az Istvánokat meg az Erzsébeteket.
De nálunk nem. Hatalmas a gépkocsiáradat vasárnap délelőttönként. Nagyobb az egykori tehéncsordánál, pedig azt mondják, hogy fogyunk mi is, s már alig vagyunk. Türelmetlenül keresik a jó helyeket az atyafiak, hogy a templomozás végén majd könnyen tudjanak odébbállni.
A templom kerítése melletti régi kézilabdapálya ma sártenger. Pedig egykor grund volt számunkra, a Grund, ahol néha sikerült megállapodnunk a nyolcadikosokkal – ők voltak a helyi Mária utcából jövő vörös inges sihederek –, hogy álljanak fel ellenünk, kisebbekkel focizni. Néha mi nyertünk. Ezekre a meccsekre ma már csak kevesen emlékezünk.
A lelkész szolgálata végén jóformán meg sem állunk. Éppen csak kezet fogunk a pappal is. Egymásnak inkább csak integetünk a volán mellől. Ki-ki egymagában ül a gépkocsikban, esetleg egy-egy mama, ha rá lehetett venni, hogy meghallgassa a helyileg értelmezett igét, mert közben a püspök beszél a tévében, aki olyan jókat mond… Gyorsan elhúzunk onnét. El a kocsma előtt is. Semmi bezzeg. Csendes. És egyébként zárva. Mindenki megy tovább. Mert az embernek dolga van.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek