Átvágva tűzön és havon

93

75 évet töltött szerdán Farkas Árpád Kossuth-díjas költő,
szerkesztő. Születésnapi köszöntőként közöljük az alábbi
beszélgetést, amelyet Székely Ferenc készített.

költő, Sepsiszentgyörgy

– Tamási Áron szülőföldjéről származol, milyen emlékeid vannak a vidékről?

– Kis világban születtem, székelyföldi, tiszta magyar környezetű és még vallásilag is egynemű unitárius faluban, Siménfalván, de gyermekkorom élményszálai tulajdonképpen a kilométerre fekvő Székelyszentmiklóshoz kötődnek. Viszonyulásom a földtől számított második nemzedékbeli emberé. Földműves nagyapám, aki falubírócska is volt – azért bírócska, mert nagyon kicsi volt a falu, alig negyvenöt házszám –, ugyanúgy nevelte gyermekeit, mint minden igyekvő gazdaember: ha lánya volt, kistafírungozta, ha fia, taníttatta. A fiúgyermeknek ez volt abban a világban a stafírungja. Ma már a 40 házszámot számláló Székelyszentmiklósról százvalahány – nem számoltam össze – körüli azoknak a száma, akik értelmiségiként élnek szerte a világban. Kisgyermekkorom minden nyarát-telét ott töltöttem, aztán édesapám révén bekerültem a nagyobb faluba, Székelykeresztúrra, majd Székelyudvarhelyre, amelyik város ma is Székelyföld szívének mondatik, és meghatározóan magyar kisváros. Ott jártam iskoláimat, de minden vakációmat a faluban töltöttem, nagyapám eléggé bozontos szemöldöke alatt.
Apám értelmiségivé válván kapcsolatba került a kor áramlataival, ’49-ben a falu egyetlen tanítójaként szervezték be a pártba, aztán ’53-ban kirúgták. Emlékszem, megvan a kivágás abból az országos napilapból, amelyben a megjelent cikknek az volt a címe, hogy Farkas a bárányok között. Kizárták, mert önéletrajzából kifelejtette – különben a Tudomány és Kultúra Társaságot vezette Székelyudvarhelyen –, hogy apjából kulákot csináltak. A téeszesítés ’49-ben kezdődött, ’61-ben fejeződött be, márciusban. Márciusban székelyszentmiklósi nagyapám beadta a derekát, áprilisban meghalt. Én végigasszisztáltam gyermekkorban – amelyet abszolút felhőtlennek éreztem akkor –, hogy amiben élünk, az a világ rendje, gyermek és kamasz voltam, politika- és ideológiamentes. Sajnálatos módon elkerült az, hogy bekerüljek az pionírmozgalomba, azért sajnálatosan, mert barátkozó gyerkőc voltam, csak integethettem a társaimat tengerpartra vivő vonatok után, nem avattak fel pionírnak, mert két kulák nagyapával nem volt lehetséges. Automatikusan ment a felvétel a pionírmozgalomból a KISZ-be, így ebből is kimaradtam, tehát boldogult úrfikoromban semmiféle szervezeti, közösségi életet nem élhettem. Amit természetesen utólag nem sajnálok, mert azt hiszem, mai napig ebből az életre szóló sértésből élek. Ami persze csak később fogalmazódott meg bennem.

– Mikor kezdtél verset írni?

– Körülbelül 18-19 éves voltam, mikor tollhoz nyúltam, olyan értelemben, hogy értelmezzem is azt, amit írok, ne csak elragadtatottságomban fogalmazzak versikéket, mint a kamaszok általában. Ez időben kellett végignéznem, miként lakoltatják ki házukból a siménfalvi nagyszüleimet; és jó néhány évig egyik rokonuknál kellett meghúzódniuk a nyári konyhában, ott fogadtak engem, az unokát. És nem hallottam magam körül sápítozást, csak időnként nagyanyám rázta a kukoricacsövet, miközben fejtette, hogy azt a kurva Sztálin apátokat! De azt sem értettem én pontosan. Sőt Sztálin halálakor, kilencévesen én is sírtam a többiekkel együtt. Azután sokáig nem tudtam, ki él, ki hal meg, be kellett nőnie a versfejem-lágyának ahhoz, hogy megértsem, mennyivel értékesebb egy százötven éve, száz, kétszáz éve halott költő, hogy csak a költészetről beszéljek. De minden sokkal értékesebb a mindenkori világban, mint a napi politikai értékekhez kötött gyász- és örömindulat.

– Hova került a család, amikor el kellett hagynotok a szülőfalut?

– Székelyszentmiklós után a közeli Székelykeresztúron töltöttem két évet gyermekkoromból öt- és hatéves koromban, a dackorszak kezdetét, mikor is egy téli iskolai ünnepségen felrovatott, hogy azt a verset, amit Petőfi Sándor a legenda szerint a Petőfi utca 5. szám alatti lakásunktól háromszáz méterre, a Gyárfás-kúriában írt – az Egy gondolat bánt engemet –, nem voltam hajlandó előadni. Természetesen, mint minden kisgyermek, nagyon jó szavaló voltam, és nagyon lámpalázas, a címen kívül az égegyvilágon semmi eszembe nem jutott. És álltam ott, mint partra vetett hal. Hiába kérleltek az első sorban ülő szüleim, a kulisszák mögül tanítóim, hajoljak meg szépen és távozzam, ha nem tudom, álltam makacsul, úgy döntöttem, mindaddig, amíg eszembe nem jut az első sor, nem hagyom el a terepet. Nos, hát elég kínos helyzet született akkor, de annál szebb volt Székelykeresztúrnak gyermekvilághoz méretezett atmoszférája, a Jézus-kiáltó szőlőhegy, a kisiparával és csekélyke kultúrtörténeti hagyományaival lélegző kicsi-kicsi városka.

– Ha azt mondom: Székelyudvarhely, mi lebben föl lelki szemeid előtt?

– Székelyudvarhely gyermekkorom városa; csodálatos volt. Utólag iskolám is az, pedig gyengécske tanuló voltam, főleg a reál tantárgyakból. Ez a város meg akart maradni, és föl akarta nyújtani ujját a világba: a 20. századba. Segítette ebben, hogy ami hátránya volt, váratlanul előnyére szolgált. Hiszen csak szárnyvasútja volt. Végállomás. De nehezebben jött be, nehezebben rontott rá például az úgynevezett szocializmus is. Őrizhette morálját, azt a világot, amiből, ha nem is volt személyesen jelen, akkor is sugárzott Tamási Áron szellemisége. Látásmódom azért is válhatott drámaivá, mert tanúja lehettem, hogy ebben a csodálatos városban, Székelyföld egyik iskolaközpontjában téglagyári munkássá sorolhatták a város tanárát, egyben kultúraktivistáját – történetesen apámat. A kisváros színe-szaga ma is érzékeimben. A tudomány- és kultúraterjesztő társaság kis régi épülete helyén ma a Küküllő Szálló áll. Apám első udvarhelyi munkahelyére sokszor vittem a tízórait, ma is tejeskávé-illatú a környék számomra.

– Előbb nem a kolozsvári bölcsészkarra felvételiztél, hanem a marosvásárhelyi színészképző főiskolára?

– Érettségi után megérkezett Marosvásárhelyről Luigi bácsi, Kőmíves Nagy Lajos, aki felvételizőket keresett – tehetségkutató körútra indult – a Színművészeti Akadémia számára, és kettőnket, András Csaba tördelőszerkesztőmet és engem biztos bejutónak ítélt egy-két vers elmondása után. Boldogan és gyanútlanul elutaztam életemben először egy Udvarhelynél nagyobb városba, Marosvásárhelyre. Marosvásárhely valami csodálatos világ volt, és csak hálás lehetek utólag annak a bizottságnak, amely nem vett fel színinövendéknek. Eredményhirdetés után még az éjféli vonattal elmehettem Kolozsvárra felvételizni a bölcsészkarra, filológiára, amire különben végig készültem.

– Milyen csapat verbuválódott össze Kolozsváron?

– Kolozsvárra gyűlt össze Székelyföld minden valamirevaló gyermeke abban az esztendőben is, amikor én felvételiztem. Kiderült, hogy poggyászunk van. Verseket hozott Király László, Molnos Lajos, Magyari Lajos, Csiki László. Csoportosultunk; második Forrás-nemzedéknek neveznek minket azóta is, ha az irodalomtörténészeknek épp fogódzókra van szükségük. Mi nem irodalomtörténetet műveltünk, hanem diáktanyává avattunk egy írószövetségi székházat. Az előttünk járók ezt a lehetőséget megteremtették nekünk. A péntek estékre összegyűlt Kolozsvár magyar diákságának szellemi továbbműködés iránt érdeklődő része. Azt hiszem, ma is jelentősége van, ha százötvenen-kétszázan begyömöszölődnek egy terembe, hogy meghallgassák valaki rossz versét és az afölötti vitát.

– Hamar elteltek az egyetemi évek, s következett a kihelyezés…

– A bukaresti katedraválasztás során döbbenten tapasztalhattuk, hogy ötévi diákoskodásunk alatt eltűntek az országból a magyartanári katedrák. Hiába vonultak nyugdíjba annyian, városon például egyetlen katedra sem vétetett lajstromba. Lelkesen választottam hát Kisbacont Benedek Elek iránti elszánt romantikával, de csakhamar kiderült, hogy az iskola felső tagozata régóta megszűnt. Élettársra lévendőm, Simó Erzsébet is hasonlóval szembesült Kisborosnyón. Végül Sylvester Lajos kézdi rajoni főtanfelügyelő segítségével sikerült pályát kezdenünk Kovásznán, illetve Vajnafalván. E „poros kisvároskát” már akkor igyekezett meghatározni Fábián Ernő, Gazda József és néhány lelkes orvos, lelkész és tanárember szellemisége.

– S mit akartatok a másik székely kisvároskában, Sepsiszentgyörgyön?

– Szentgyörgy is poros volt, úgy bizony. Itt hetilapot alapítottuk. Jó nevű gimnáziumán, múzeumán, színházán és kórházán, valamint az időben azóta tovaszállt kenyéradó két kis gyárán kívül alig volt egyebe. Király Károly megyevezetésével volt négy esztendőre nyúló pillanatnyi szerencséje, aki, kihasználva a közigazgatás átalakításával járó országos felfordulást, felfrissítette kissé az összeállott levegőt, mielőtt e mozgolódásban felröppentett jómadarak más-más ágakra visszaszálltak volna. Dali Sándor révén ő toborzott rég nem látott sajtót is ide a fiatal értelmiségiek, mérnökök, tanárok több tucatja mellett, ugyancsak fiatal, már könyves írókkal, kiknek pörös szájában ugyan járt már, de még nem vérezte fel zabla. Sokan talán egyetlen vörös iszonyatnak vélik azt a fél századot, pedig sepsiszentgyörgyi torzonborzságából is kipiroslik négy emlékezetes esztendő, amelynek során olykor felülkerekedett az emberi tényező. Magunkat becsüljük, ha nem hagyjuk feledésbe merülni azt a személyiséget, aki közülünk küzdötte föl magát pártapparatcsikból közössége gondját vigyázó nemzeti ellenálló férfiúvá. A kérdésre, hogy mit akartunk fiatalon e poros városban, némileg hasonló a válaszom: fújni róla azt a port, mert bizonyára kincsek rejlenek a mélyben, s persze suttyomban, legalább „magánhasználatra” megváltani a világot. Ezt tenném ma is, ha kellő tüdőm maradt volna hozzá, mert látom, fel-felparázslik az idegen, vad szelek ráhordta porréteg alatt.

– 1973-ban többedmagaddal látogattál ki Amerikába…

– A kitelepedett, ott könyvforgalmazással foglalkozó Püski Sándor hívott meg többek között Sütő Andrással, Kányádi Sándorral, Domokos Gézával együtt amerikai körútra. Akkor indította be az üzletét; felesége jobb házakhoz járt takarítani azért, hogy ha a repülőjegyünkhöz nem is tud hozzájárulni, de New York-i étkeztetésünket legalább fedezze. Azelőtt egy évvel Jancsó Adrienne-t, Csoóri Sándort és Kósa Ferencet hívták meg. Alkalmunk volt 17 városban, legalább 500-600 emberrel személyesen megismerkedni, az amerikai emigráció különböző köreivel, bornírtságával és szépségével, ismerkedni azáltal, hogy kiváló szellemiségű személyiségekkel kerültünk kapcsolatba.
Közben megtudtam, hogy idehaza félállásba szottyantottak. Ami azért Romániában is kellemetlen volt, mert itt szabadúszásból még annyira sem lehetett fenntartani magad, mint Magyarországon. Semmi máshoz nem értettem, csak az íráshoz, elhagytam a tanári pályát. Tehát 1985-ben kicsöppentem a pikszisből, ahogy később indokolták azért, mert a folyóiratnál, ahol dolgoztam, nem tettem le a garast. Nem írtam meg a kért – tőlem ugyan csak egyszer-egyszer merészeltek kérni – alkalmi verseket az elnök születésnapjára, az évfordulókra. Nem tettem le a garast, ugyanis nem volt elég garasom ahhoz, hogy letegyem. Magyarán ez annyit jelentett, hogy annak a két-három irodalmi lapnak vagy központi lapnak a főszerkesztője, akinek a Román Kommunista Pártot kellett szolgálnia, elvárta volna, hogy ne maradjon egyedül, és az írótársadalom is vonuljon föl mögötte. Akadt néhány ember, aki ezt megcselekedte, a többi nem, és teremhetett nagyon színvonalas irodalom, 1970-től és tovább.

– Milyen gyakran írsz verset?

– Sohasem tartottam a költészetet olyan csinos és hűséges széplánynak, akinek mindig a kedvében kell járni, s minden szeszélyét kiszolgálni. Eszköznek tartottam arra, hogy egy bizonyos korszakban a közérzetemről tanúbizonyságot tegyek. Csupán ennyit akartam, s nem megváltani a világot. Elég fiatalon rájön az ember arra, hogy a költészet erre alkalmatlan. De azt nem merem könnyű szívvel kijelenteni, hogy többet verset nem írok – mert még most is írogatok –, csak éppen nem látom a helyét a nap alatt. Valóban akkor írtam verset, amikor éreztem a tétjét. Az írás olyan, mint a biciklizés, ha egyszer belejöttél, nem tudod abbahagyni. Írok, csöpögtetek tintát a mai napig is, nem jelentetek meg rendszeresen a sajtóban verseket, de ülök egy kis erdélyi völgyben, mely szülőfalumhoz hasonlít, írogatom az őszikéimet, csuklóból, reflexből, de teljes odaadással.

– Istenfélő embernek tartod magad?

A siménfalvi nagyapa egyetlen megmaradt tehenével

– Hívő embernek tartom magam – ha nem is templomba járónak –, aki személyesen óhajtja tartani a kapcsolatot az Úrral, olyannak, aki a transzcendenciát személyesen próbálja megélni, lehetőleg közvetítők nélkül. Számomra az Ige egyszerűen annyit jelentett, minél tisztességesebben, intenzívebben élni meg teremtett világodat, jelen esetben Erdélyhez, a Székelyföldhöz való kötődés nagy-nagy szomorúságát s erejét. És vállalni ezt! A létnek ez értelmet adott, de kenyeret keveset. A létnek túlélés-muníciót adó pénzről is lehetne beszélni, Igéről egyre kevésbé, annak ellenére, hogy templomaink benépesedtek, de az Igét nemcsak templomban hirdetik, megéli csaknem minden, életminőséget gazdagítani vágyó ember önmagában, templomon és iskolán kívül is, és mindezek fölött ott rejlik az örök megfogalmazhatatlan.

– Gondoltál-e valaha arra, hogy jó volna nyugatabbra menni?

– Még kilencven elején minden tisztázandót megfogalmaztam, elsősorban önmagam számára. Azt is, hogy oly összetettek és sokfélék az emberi életutak; a sokat gúnyolt, úgynevezett „sepsiszentgyörgyi helytállásról” sem beszélnék, és nem dobálnék tücsköt-bogarat az elmentek után, mert mindegyiküknek megvolt a maga valós vagy házilag fabrikált motivációja. Az egyik azért ment el, mert besúgónak akarták beszervezni, inkább a kifelé utat választotta, minthogy vállalja, a másik nem bírta az anyagi terheket annyira, s többnyire egy jobb élet reményében. Én azért mondtam, hogy hűtlenül nem hagytak el, mert azok közül a barátaim közül, akik a kozmopolitizmust választották már fiatalkorukban iránytűként, egyre több a transzszilván érzelmekkel vagy érzelmeskedéssel hazaszóló, a nosztalgiázó. Én ezt meg nem vetem, de azt biztosan merem állítani, hogy értelmiségünk megcsappanását nagyon megéreztük és érezzük nemcsak a művészetekben, de a medicinában is, minden területén létünknek, ahol csorbát villant a minőség. És ez még sajnos fokozódni fog az eljövendőkben. Nem tudom. Van két lányom, és én soha nem biztattam őket az itthon maradásra, ők maguk fogalmaztak úgy, Kolozsvárról csak Nyugatra vagy Keletre léphetnének tovább, s bátorságból vagy gyávaságból, esetleg merő kalandvágyból a hazafelé utat választották. Kinga lányom például barátait le akarta beszélni arról, hogy kitelepedjenek Magyarországra. Nem sikerült. Ha sikerülne végre kinyitni magunkat a nagyvilág felé a legfiatalabb nemzedékek számára, és nem lennének ezek a zord gazdasági és életszínvonal-beli disszonanciák, ezek az óriási különbségek ország és ország között, s önrendelkező életformát sikerülne teremtenünk, ötven év múlva talán nem is lenne ez kérdés.

– Interjút készítettem a 70 éves Ana Blandianával, s téged említett a Valaki engem álmodik című verseskötetének fordítójaként. Kiket fordítottál még?

– Európa felé mutató értékeket kerestem, valamint, amiként minden, defenzív helyzetben élő magyar költő: megélhetési lehetőséget a fordításba menekülve. Ana Blandianát fordítottam, akit magyar könyvével egy időben tiltottak be, mert kifésült egy hajtincset a szeméből. Marin Sorescut fordítottam, mert világrangra kapott, s gondoltam, ha már Brazíliában róla elnevezett iskolát teremtettek fiatal tollforgatók, megmutathatom az én tollamon is, erdélyi testvéreimnek. Kitakartam magyarul a „pólyából” egy passzív ellenálló (milyen lett volna?) fiatal román költőt, Adrian Popescut. Románra engem nem azért fordítottak, mert érdeklődtek és szerettek; Domokos Géza, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója rendelte meg a könyvet és adta ki. Román írótársainkkal a személyes barátság marad a továbbmutató érték, nem az a kollektív hablaty, amivel hitvány, demagóg képviselőink az írószövetségben lejáratni akartak.

– Mi a véleményed a szép magyar beszédről, anyanyelvünk ápolásáról és ünnepéről?

– A nyelvet úgy tartom a legtermészetesebb életelememnek, mint a levegőt, amit beszívok, és melyet kienged a tüdő magából, figyelembe véve, hogy állandó veszély is fenyegeti. Kétfajta is: az, ami a konzervatív nyelvőrzők részéről tapasztalható, és az, ami elmossa, szétmossa kötőanyagait. Be kell vallanom, hogy nem áll közel hozzám a főleg prózában, de versben is megszaporodott, laza, germanizmusokkal szándékoltan terhelt, a kötöttség látszatát és görcsmentességét imitáló magyar beszéd, amely ma eluralkodóban van minden rendű-rangú médiában, s amelyet én panyókára vetett anyanyelvnek, inkább vicogva kísért, mint a fogalmazás mélységeiig lenyúló koncentrálásnak nevezhetnék. Sétálgató, lófrálgató beszédnek érzékelem ezt, arra is célozva, hogy talán Pest-Buda egyesítésekor, annak idején, a XIX. században Arany János margitszigeti tölgyei alatt nem türemkedett annyi idegen elem az irodalmi nyelvbe – erre Arany János elsősorban a fedezet –, mint manapság. Nem vagyok finnyás, nem vagyok kényes, én mindenféle versbeszédet szeretek, ami mögött pokolra kellett annak mennie, aki dudás akart lenni. A versben kivételes önkifejezési lehetőséget láttam, még ha ritkán is éltem vele, olyan ünnepet, olyan klarinét- vagy akár tárogatómentes, sárból, szennyből gyúrt fesztivitást, amelyre csak a mélyre néző és mélyből feltörő, koncentrált beszéd képes. Amikor az anyanyelv ünnepére gondolok, akkor két olyan személyiség is eszembe jut, mint Sütő András vagy éppen Tamási Áron, akiről kevesen tudják, hogy nem posztóharisnyában, nyűtt bakancsban rótta a világot. Soha nem ült fehér papír elé, amíg meg nem borotválkozott, s fehér inget nem öltött, megtisztelve ezzel az írott szót. (Egyébként, ha valamiben sikerült őt utánoznom és követnem, ez az egyetlenegy külsőség az.) Hogy a magyar nyelvnek milyen erényei vannak, azt igazán csak a műfordítók érzékelhetik. Például az újlatin nyelvekből fordító vagy átültető, honosító élménye lehet, hogy mennyivel kevesebb szóval lehet magyarul visszaadni a bőségesebb és szaporábban áramló versbeszédet. Mondom, én nem bíznám magunkat csak a meglévő nyelvre, a pincében, padláson is vannak kincsek, a mező tele, az utca tele, ugyanakkor az utcán szemünk láttára romlik és vásik, hígul a nyelv, ezért én úgy érzem, hogy a tudós, kutató emberek mellett költőink feladata igazán a nyelv őrzése és korszinten tartása.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.