Átlátszó

165

Szabad-e a rendőrnek olyan autóból radaroznia, amelyen nincs feltüntetve, hogy rendőrautó? Felhasználható-e lehallgatott beszélgetés szövege más peres ügyekben, ahhoz képest, mint amiért magát a lehallgatást valamikor elrendelték? Bizonyíték lehet-e vagy sem egy térfigyelő kamera felvétele? Nagyon alaposan, meggondoltan körülírt ellenérveket sorakoztatnak fel azok, akiknek vaj van a fejükön. Személyiségi jogok sértése, kiskorúak jogainak sértése és egy sor egyéb jogtiprás, amitől könnybe lábad a szemünk és elhisszük a „drág(ne)alátos” politikusoknak, hogy ettől burjánzik a korrupció.
Egyértelmű, hogy szekusállamban, ügyészállamban és egyéb neveken becézett államban élünk, ami a vezetői, választott tisztségviselői szerepvállalás szintjén valóban kétélű fegyver. A hétköznapok szintjén viszont kevésbé érezhető, leginkább csak a kárörömnek ágyaz meg. Ezért aztán jó móka, amikor a tévé közvetíti, hogy viszik a politikust, a polgármestert. Az ártatlanság vélelme azonnal elporlad, szárnyra kapnak az összeesküvés-elméletek, empátia nuku. Sajnálom azt a néhányat a nagyon sok közül, akiket mondvacsinált vádakkal hurcolnak meg, és teszik egyenlővé a valóban korruptokkal. Vannak fájó példáink…
Ez azonban nem eredményezheti azt, hogy ha csúszópénzért nyomoz a hatóság és egyébre „bukkan”, akkor annak ne legyen bizonyíték-ereje.
Elképesztően sokat költ Románia a nemzetbiztonságra. Nem véletlen: bőven van, amitől tartania kell. Eszi a levest, amit főzött, és a menüt az állampolgárai zsebéből fizeti. Dühítő például, hogy egy Csíkszereda méretű városnak is mennyi „titkosszolgája” van, és belegondolni is rossz, hogy ekkora apparátus mekkora pénzeket emészt fel. Olyan korban, amikor annyira tudatlanok és kiszolgáltatottak vagyunk, hogy különösebb erőfeszítés nélkül is a vesénkig látnak, akiknek ez a dolguk: az okostelefon nevű testrészünkkel ingyen kínálunk fel olyan adatokat, amelyek egy évtizeddel ezelőtt még vagyonba kerültek. Informatizált, automatizált és globalizált jelenünkben ez aprópénzzé vált, az adatfeldolgozásra viszont „hadsereget” alkalmazunk.
Sokáig kételkedtem abban, hogy ezek a lehallgatósdik ma is működnek. De ha maga Zuckerberg Facebook-guru is leragasztja laptopja webkameráját, akkor szemernyi kétségem sincs afelől, hogy nemcsak lehallgatnak, hanem „le is néznek” bennünket.
Vagy megszabadulunk a kütyüinktől, vagy hozzászokunk a gondolathoz. A legtöbben az utóbbit választjuk. És ha ezt választjuk, akkor együtt kell élnünk a folyamatos lehallgatás tudatával.
Engem nem zavar, ha lehallgatnak. Az sem, ha akármilyen színű, „jelöletlen” autóból mérnek be a radarral. Igyekszem úgy élni, hogy törvénytelenséget ne kövessek el, és ha tisztelem a törvényt, akkor nem lehet bajom a lehallgatásból. Gondolnám…
Csakhogy az igazságszolgáltatásnak megkopott a becsülete. Ha megvédene, sokunknak nem lenne, amitől félnünk. De elég csak a Beke–Szőcs-ügyre gondolnunk, és láthatjuk, hogy a lehallgatást is alaposan félre lehet magyarázni. Sajnos ebben az országban nem elég betartani a szabályokat, szerencsésnek is kell lennünk. De amíg egyesek annyira szerencsések, hogy a mindent bizonyító hangfelvétel procedurális kifogás miatt nem lehet bizonyíték ellene, másokat pedig bezárhatnak továbbgondolt mondatfoszlányokért, addig nem az a legnagyobb baj, hogy melyik felvételt melyik esetben használhatjuk, hanem az, hogy az igazságszolgáltatás nem tudja objektíven, etikusan, a bűntényt kiszűrve, de a magánéletet nem sértve kezelni ezeket. Visszaél velük!
A számítástechnika kora átlátszóvá tett bennünket, és a lehallgatások adatai – dacára a logikának – korántsem tényszerűek: ezért történhet meg, hogy a felvételek alapján felsőbb érdekek olyan színűre festenek bennünket, amilyenre akarnak. Kár érte. Kár értünk.

Kovács Hont Imre

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.