Articsóka és Csontbrigád

Csizma a konyhaasztalon 63.

53

Az istenek kegyencének lenni sem könnyű, mégis sokan álmodoznak erről, és ők nem is értik, hogy van, aki nem akar kegyenc lenni. Mint a görög Cynara. Történt, hogy a legendabeli világban Zeusz megpillantotta a lányt, megtetszett neki, az Olümposzra vitte, ahol köztudott, hogy a sok jó falat és itóka között még a halhatatlanságot és örök ifjúságot adó ambrózia is fogyasztható. Istennő lehetett volna, ám a hálátlan leányzónak honvágya támadt és megszökött. Zeusz erre mérgében növénnyé változtatta, Cynarából articsóka lett, már csak a növénytani elnevezése emlékeztet rá bennünket, na meg egy keserű likőr, az olasz Cynar, amelynek a fő összetevője a nevét adó articsóka. Az articsóka Észak-Afrikában őshonos, írásos emlékek szerint az egyiptomiak i. e. 5000 évvel ezelőtt már ismerték. A 17. században az angol és francia nemesség körében ínyencségnek számított. Manapság Európában főleg a Földközi-tenger térségében és leginkább Spanyolországban termesztik. A nagyáruházak jóvoltából bárki megkóstolhatja, bár a drága ételek közé tartozik, ennek oka az is, hogy a virágbimbónak körülbelül csupán egynegyede ehető. Legalább a fűszerek megspórolhatók a recepteken, ugyanis jellegzetesen erős íze miatt nem is kell fűszerezni. Goethe, aki 1786-tól két évet töltött Itáliában, útleírásában, az Itáliai utazásokban megjegyzi, nem érti, hogy az olasz földművesek miért eszik és kedvelik ezt a bogáncsvirágot. A miértre mai válasz lehet, hogy az olaszok évszázados tapasztalatból ismerték az articsóka gyógyászati értékét is, vagyis májtisztító és epehígító hatását, ma ezért nem is kell az articsóka macerás elkészítésével bajlódni, elég bekapni a szárított és porított szirmokkal töltött kapszulát. A világháló „zeuszi” szigetein kóborolva megpillanthattam Rejtő Jenőt is az articsókával. „Francis Barréval – folytatta hidegvérűen – együtt voltam Colomb-Béchartól kezdve. Három évvel ezelőtt került oda, szökés miatt… Gyenge, szomorú ember volt. Már több éve raboskodott, amikor odakerültem. Mogadorból szöktem akkoriban, hogy néhány szép folyami rákot egyem. Worchester-szószt szoktam rátenni. – Ez nem fontos! – Ön nem ért hozzá, ha ezt mondja! Folyami rák Worchester-szósz nélkül ízetlen. Szóval, együtt raboskodtunk. De egy lázadás alkalmával segítettünk az államhű őröknek, és kegyelem folytán idekerültünk. Ez a Barré akkor már kissé lelkibeteg volt. Egy nap elfelejtette a szíját tisztítani, máskor lekéste a szemlét, végül elveszítette a puskáját. Éjszaka volt, letette pihenés közben, otthagyta… Haditörvényszék… Barréval mindig összekerülünk. Úriember. Nem eszi az articsókát vajas morzsával, ami a felcseperedett kispolgárok legcsúfabb szokása” (A három testőr Afrikában). Aki nem érti a nyelvi humort, a fanyar kétértelműségekbe csomagolt társadalomkritikát és paródiát, és Rejtő (P. Howard álnéven megjelent) műveit kizárólag a szórakoztató ponyvairodalom körébe sorolja, annak számára mindig ehetetlen marad ez az irodalmi „bogáncsvirág”. P. Howard utóélete is olyan groteszk és keserű, mint a regénybeli figuráknak. A Rákosi-korszakban tiltott olvasmány lett. Ugye, a hatalom számára soha nem mindegy, hogy az olvasót mi szórakoztatja. 1956 előtt csak az ócskapiacon lehetett hozzájutni régi kiadásokhoz. Amikor 1956 nyarán a Magvető Könyvkiadónál hivatalosan megjelent A láthatatlan légió, akkor a feketepiaci könyvárusok, félve, hogy elesnek szerény jövedelmüktől, (állítólag) névtelen levélben megfenyegették a kiadó vezetőjét, Hegedüs Gézát, hogy lelövik, ha megpróbál kiadni még egy Rejtő-regényt. Hegedüs személyesen ismerte Rejtőt. Így ír róla: „Kortársa volt az iszonyat kibontakozásának, felismerte, és a maga sajátos humorával igyekezett a rémület fölé emelkedni; kora szorongásos életérzésének különös tanúja volt, ahogy kinevette és kinevettette az embertelenséget.” Rejtő harminchét évesen, 1943-ban meghalt a Don mellett, egy szovjet munkatáborban. Erről óhatatlanul eszünkbe jut a Csontbrigád, ami 1938-ban jelent meg. Akkor még nem volt hatásos a kötet tragikus látomásossága, miszerint az élet és halál határán, gyűjtőtáborokban a túlélés érdekében a normális együttélési szabályok érvényüket vesztik. Akkor még jóízűen nevettek rajta, ma már csak ijedten és szomorúan tesszük. „Élni azt jelenti, mint örülni, bármi áron. A kapitány csuklott, és bólintott néhányat. Hogy élnek a Hiénák? Mert a Csontbrigádban Hiénák szolgálnak. Aki meghal, azt elrejtik az üregbe, és betakarják kövekkel. Az üregben laknak a legrégibb rabok. Ezek még az áruló brigádból valók, és egy ajtót őriznek itt. Az Ajtó, Amelyik Nem Nyílik Sehová. Ez a neve. A foglyok elvégzik a halott munkáját, de elfogyasztják az élelmiszer- és vízadagját. A levegő dögletes, elviselhetetlen, de több étel és egy korty víz az adagon felül az élet célja, tartalma, öröme! Csámcsogás, lihegés, röffenő, csukló, hördülő és elégedetten mormoló hangok különös kakofóniája töltötte be a sziklaplatót. Ettek!” Vajon hová tűnt a folyami rák Worchester-szósszal, az articsóka a kispolgári vajas morzsával?! Netalántán kisöpörte a konyhából „a takarítónő, aki ha nem járt női ruhában, akkor főfelügyelő volt a kapitányságon”.

Kozma Mária

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek