Anna-napi merengés

17

 

 

Még nem volt ez a telefonos világ. A mobilos egyáltalán nem, a vezetékes is csak szórványosan. Anna nagymamámmal – lévén, hogy szinte 200 kilométerre laktunk tőle – levélben tartottuk a kapcsolatot. Szorgalmas levélíró volt, szabályos időközökben írt a távolban élő lányának, beszámolt a hazai történésekről, egészségi állapotáról és választ sürgetett, mindent akarva tudni rólunk. Három fia karnyújtásnyira élt tőle, egyiket naponta, másik kettőt legalább hetente láthatta, találkozhatott unokáival. A szorgosan írt levelekkel azonban csak egy baj volt: mikor a betűvetést tanulta, a múlt század húszas éveinek legelején, az akkori pedagógiai módszerek és a tanítók oktatási gyakorlata nem tették lehetővé, hogy a bal kezét használja írni, holott balos volt. Emlékszem, gyermekként a frászt hozta ránk, mikor bal kézzel villámgyors mozdulatokkal vágta a gondosan kinyújtott laskatésztát – olyan vékonynak kell lennie, hogy az újságot tudd elolvasni rajta keresztül, mondogatta – a hosszú pengéjű, éles kés amúgy villogott a kezében. Néha ezért levágta a tésztalevelek szélét, a kályha ércén megsütötte, s mi, az unokák minden csemegénél finomabbnak tartottuk a nagymama pászkáját. Tehát nagymama leveleinek olvasása olykor felért egy rébusz megfejtésével, holott minden betű megvolt benne, s helyén is volt, a gondolatok sem hiányoztak belőle, csupán a betűk nem voltak szépek, szinte olvashatatlanok voltak. Édesanyám azonban megbirkózott a talánnyal, s ha valamelyik szó jelentése titok maradt számára is, megpróbálta kikövetkeztetni a szövegkörnyezetből. A lényeg, hogy a kapcsolattartás nem szűnt meg. Tudtunk róla, tudtunk a rokonságról, ő meg tudott rólunk. Találkozni többnyire a nyári vakációk alatt volt alkalmunk, városon élő unokái általában nála töltötték a nyári szünet egy részét, neki általában télen volt ideje és érkezése, hogy felkeressen minket és nálunk töltsön egy-egy szűk hetecskét. Az egyik legkedvesebb alkalom, amikor szinte az egész család találkozott, nagymama Anna-napi köszöntése volt – máskor többnyire a lakodalmak, keresztelők és a temetések gyűjtik össze a nagyobb famíliát. Napokig sütött-főzött ilyenkor nagymama, hogy aztán az ünnepnapon az asztalfőn trónoljon, s szótlanul simogassa végig tekintetével gyermekeit, s a kanapénak nevezett karos padon kucorgó és kuncogó unokáit. Nagyapám korai halála után ő volt vitathatatlanul a családfő, az ő szeretete, szigora, élénk érdeklődése tartotta egyben a famíliát. Negyed százada nagymama az öröklétbe távozott, s vele van immár négy gyermekéből három. Az ő generációja már csak az emlékekben él, gyermekei, azaz a mi szüleink nemzedékének sorai is egyre ritkulnak, a még élők, nyolcvanas éveikben járnak. Lassan-lassan a mi korosztályunk válik öreggé – még ha nem is szeretünk beszélni róla, vagy nem akarjuk tudomásul venni a tényt –, ránk hárul a feladat, hogy családunkat összefogjuk. Ugyanúgy, ahogy nagymama tette Anna napján, vagy ahogyan tette szálkás betűkkel írt leveleivel. Nehezebb a dolgunk, mert most még nagyobb a szétszóratás, ugyanakkor a technikai eszközök és a gyakorlatilag korlátlan utazási lehetőségek megkönnyítik a kapcsolattartást. Éljünk ezekkel a lehetőségekkel, miként nagymama is tette az ő korának lehetőségeivel: levelet írt, mert akkoriban nem volt még ez a telefonos világ…

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.