Amikor nem jön álom a szememre…

90

1971. február elsején nyitottam meg a Hargita szerkesztőségének az ajtaját, és majdhogynem két évtizeden át életem egybefonódott a napi- vagy éppen a hetilappal. Sok ezernyi emlék közül nem egyszerű most arról írni, amit fontosnak, érdekesnek, jellemzőnek tartok. Bármit is kiemelve, óhatatlanul más és más töredékeit állítom elő- vagy hátterébe az időnek, és ki tudná megmondani, hogy a rész és az egész meglehetősen bonyolult viszonyrendszerében vajon megtaláltam szerkesztőségi életünk jellemzőit vagy sem? Annyi bizonyos, nem tartoztam a lapalapítók közé. Amikor betettem az egykori MÁV-épületbe a lábam, ahol tisztviselőként akkor már tíz éve elhunyt édesapám dolgozott, néhányan ott ültek a telefon mellett és vadászták a híreket, fiúk-lányok jöttek-mentek valamiféle megsárgult papírlapokkal a kezükben, és mondták, hogy megvan a flekk, a fél flekk, mások meg olyasmiket kérdeztek, hogy hol van a spalt, és én az egészből nem értettem semmit. Addig soha nem írtam, ha csak nem lehet írásműnek nevezni azokat a leveleket, amelyeket egy szomszéd fiú nevében írogattam a könyvtároslány barátnőjének, aki amúgy fülig szerelmes volt az irodalomba, és mindegyre versekkel, idézetekkel bombázta azt a srácot, aki remekül nézett ki, de inkább hokizni és focizni szeretett, semmint leveleket írni. Mint ahogyan soha nem pötyögtem le egyetlen betűt sem írógépen, a szobákból kihallatszó kattogásról az jutott eszembe, hogy valamilyen bicikliről éppen most készül leesni a lánc. Egy kézzel írt, román–magyar fordítást vittem be, amelynek véghezvitelére amolyan ismerősi-rokoni szálakon keresztül megkértek, gondolván, hogy aki bukaresti egyetemi évek után jön haza, az minden bizonnyal jobban tud románul. Másnap azután még visszamentem és ismerősöket is felfedeztem: ott volt Gaál Péter, akivel iskoláskorunkban sokat verekedtünk, pontosabban a zsögödi és a városi fiúbandák akaszkodtak mindig össze a szeredai plébánián megtartott közös hittanórák után. Mindig is felnéztem rá, hiszen abban a városban, ahol jól-rosszul, de minden fiú hokizott, ő képes volt országos műkorcsolya bajnoki címet szerezni, és még így, fiatal férfi korában is, ott bujkált benne az a finom elegancia, amelyet csak kihangsúlyozott, hogy amolyan adysan hordta a haját, és amint később észrevettem: az Ady-pózok másképpen is visszaköszöntek. Azután jött egy középkorú, mosolygós férfi, élesre vasalt nadrágban és megkérdezte, hogy Feri, nincs kedve közöttünk maradni. Legyen ma este tisztafej, és akkor azt is megtudja, hogy milyen a nyomda. Tisztafej? Hallottam én ezt-azt az újságírókról, akik hol ebben, hol abban a kocsmában találkoztak, talán éppen valamilyen hasonló megbeszélés lehet, gondoltam magamban, és érthető, hogy már senkinek nem tiszta a feje, de azután csakhamar kiderült, hogy a kifejezés egy beosztás: az utolsó ember, aki valamikor éjféltájt még egyszer elolvassa a lapot, hogy utána lehetőleg hibátlanul jusson el az olvasóhoz.

Kohász Fotó: Nagy P. Zoltán

Nos, így kezdődött. És most látom, amint Bálint Andrissal éveken át üldögélünk két szomszédos íróasztal mellett, és én mindig csodálom közéleti érzékenységét, gyakorlatiasságát. És ott vagyok Morvay Zolival sok-sok hokimeccsen, azzal a bánffyhunyadi fiúval, aki úgy lett jégkorongszakértő, hogy jeget leginkább a kolozsvári lépcsőházak előtt látott, amikor egyetemista korában, télvíz idején rácsokban hordta ki az üveges tejet. És kissé megilletődve adom oda egy verseskötetről írt legelső cikkemet az irodalomtudós számba menő Miklós Lacinak, hogy vajon elmegy vagy sem a művelődési oldalba, tekintettel arra, hogy kissé avantgárd, és csak harminc sor után következik az egyetlen pont. És később, a Szentlélek utcába költözött szerkesztőség folyosóján azt is hallom, amit megérkezik Bogos Sanyi, és tövéről hegyére elmondja, hogy mivel foglalkoznak olyan Hargitán túli falvakban, amelyekről még csak nem is hallottam, nemhogy jártam volna ott. És még ma is didergek, amikor eszembe jut, hogy Zöld Lajos szárhegyi szépteremtő kalákájáról milyen faragott székeket vittünk Bukarestbe, valamilyen kiállításra, éppen februárban és olyan csattogó hidegben, nagy hóban, hogy még a Predeal felé vezető utat is eltévesztettük, és irdatlan nagy katonai radarok mellett fagytunk majdnem csonttá. És látom Papp Dezsőt, az örök-aggódó szerkesztőségi titkárt, hogy ma sem lesz, amit betenni a lapba, noha a tartalékcímek tömkelege tolakodott ott a hosszú kutyanyelveken, a levágott papírcsíkokon. Csakhogy az soha nem bizonyult elégségesnek, mert Albert Antal főszerkesztő mindig főszerkesztett: hétre, hónapra, évre megvoltak az elképzelései, és azokhoz mindig ragaszkodott. És látom, amint az egyik kávéscsésze után a másikat kézbe ragadó Kolozsi Márton főszerkesztő-helyettesként a maga diplomatikus mosolyával és szóhasználatával hogyan próbált közvetíteni a korántsem ritka nehéz helyzetekben, és látom, amint Rangyák József hogyan rajzol, méricskél mindig szépen kihegyezett ceruzáival a lehető legpontosabban a laptükrön, és hogyan írja oda azoknak a betűknek a típusait, méreteit, amelyeket azóta képernyőkön kínál bármiféle számítógép. És látom a Jöjjön velünk! túrák szerelmesét, Rebendics Józsefet, aki harminchét évvel ezelőtt olyan símaratont indított el, amely ma is él, igaz, a szép, hosszú, természetes útvonalak helyett sportpályára beszűkítve, és éppen ezért tömegeit is elvesztve. És hallom, amint Váli Jóska kiállításokat nyit meg, és szól, hogy kísérjem én is el ebbe vagy abba a műterembe, és ott vagyok Nagy Pál Zoli mellett a vörös lámpás, sötét fotólaborban, ahogyan várjuk az óracsengést, és ahogyan figyeljük, hogy a terepútjaink felvételeiből hogyan bukkan elő a papírkép olyan vegyszerek fürdőjéből, amelynek ma már a nevét sem tudjuk. És eszembe jut, ahogyan Bereczki Karcsi nem kétszer, nem is háromszor, hanem többször mondja, hogy menjek vele a Sóvidékre, mert Bálinttal együtt ő az, aki leginkább meg tudja mutatni, hogy mit, mikor érdemes megnézni és kivel, miről beszélni.
Ők, valamennyien, már nincsenek közöttünk. De éjszakánként, amikor nem jön álom a szememre, ők még mindig itt vannak velem, és ott üldögélnek az alaposan befüstölt szerkesztőségi szobákban, ott kopácsolgatnak a behemót írógépeken, és néha aprópénzekkel gombfocizunk az íróasztalokon, néha kártyázunk félrebújva egy-egy sarokban, néha veszekszünk, máskor ünnepelünk, gyakran gyűlésezünk, és úgy teszünk, mintha mi magunk vezetnénk az életet, amelynek pusztán a szemtanúi vagyunk. Bejönnek a sofőrök, és a játékokról letiltván jobb híján sapkákat dobálunk az elárvult fogasokra, és figyeljük, hogy mikor, merre és hová kell menni. És nap mint nap, észrevehetetlenül és megszámlálhatatlanul, a telexgépek fáradhatatlan kattogása mellett ránk borulnak a hosszú, ólom szagú éjszakák a nyomdában, ahol betűk, képek, papírok összevisszaságában alakul ki valamiféle olyan holnapi gondolat, amelyet még a sürgő-forgó, ólomhengereket cipelő és ólomgőzös tüdejű nyomdászok sem tudják, hogy mi az, amíg másnap reggel el nem olvassák. A friss újságot, amelynek létezése olyan magától értődő, mint a levegő, és hiányát csak akkor venni észre, ha nincs.
Legyen.

Székedi Ferenc

Akár ez is tetszhet
1 hozzászólás
  1. […] Tovább a cikk folytatásához… hargitanepe.ro […]

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.