Állati dolgok és magány

Bőröndnapló 47.

114

Állatok között akartam élni” olvasom egy gyönyörű versben, és elgondolkodom. Nekem sosem jutott eszembe, hogy szeretnék valami más, nem ember lenni. Ez talán csak a fantáziátlanságom bizonyítéka, de lehet, valami más. Jól érzem magam emberként, és ha végiggondolom, mit miért kapnék meg, illetve adnék oda, a végeredmény mindig az emberi mivoltom elsőbbségét támasztja alá.
Mert lehetnék madár, hogy szálljak bármikor, magasra, egyedül vagy csapatban, ha kell országok, földrészek fölött, fáradhatatlanul és vidáman. Dalolhatnék utánozhatatlanul trillázva. Lehetnének szépséges tollaim, amivel a társamat csábítgathassam. Hoppá, ez nem igaz. Sokszor csak a hím madaraknak szép a tollazata, hogy annak gyönyörűségével és táncukkal meghódíthassák a nőstényt. Ilyen szempontból azért szép az a világ. Ám mégis. Túlságosan megszoktam a repülő kényelmét, ha szálldosáshoz van kedvem, párválasztási módszereinkkel is elégedett vagyok, illetve annak idején mellőztem, amelyik nem tetszett, az ének pedig szárnyal emberéknél is, sokszor és sokféleképp, a hangszerek is teszik a magukét, Bach is, meg a többiek mind. Jól van ez így. Ami pedig a szabadságot illeti: vajon kinek van? És milyen? És mitől? Tehát hagyjuk a madarakat. Talán tigris lehetnék vagy oroszlán, az állatok királya. A királyság, a hatalom és a dicsőség csábító. Ez talán maga a szabadság, ha szabadság lehet az, hogy félelmet keltesz, és azzal uralkodsz. És miért ne lehetne? Nem mindegy, hogyan kerülünk a többiek fölé? Vagy nem is kell oda kerülni. És ma már nem is lehet? Nem szeretünk fölfelé nézni. Mintha nem vonzana a csillagos ég, a hegycsúcsok lélegzetelállító büszkesége, a fölénk magasodó zsenialitás, a fölemelő tudás, meg az értelem végtelensége. Mintha nem kellenének többet az ideálok. Eszményképek nélküli kor a miénk? Lehet. Ám utazni e nélkül lehetetlen, ezért bennem – és azt hiszem minden igazi világot járó emberben – mocorog valami ehhez hasonló. Talán az eszményi utáni a vágy.


Ilyen gondolatok jutnak eszembe mostanában, és a napokban a rádióban is hasonlókról beszélgettünk, azaz nem véletlenül foglalkoztat a téma. Ráadásul nem kevés köze van az utazáshoz, sőt: utazásmániához.
Mert lehet ugyan, hogy nyüzsgő korunkban, amikor szinte mindenki rohan valahová valamiért, vagy csak úgy száguldozik, zenét bömböltetve, a mozgás és a magamutogatás kedvéért, amikor légiesített és egyre átjárhatóbb, inkább csak tudott határok szabdalják szét a földtekét és osztják vágyott, szeretett, kiharcolt vagy megtartott, örökölt, esetleg megkaparintott darabokra, lehet, hogy teljesen érthetetlennek tűnik az az egykori sóvárgásom, amivel valamikor a világlátásra áhítoztam. Én azonban még jól emlékszem azokra az időkre, s emlékeimbe ma is beleborzongok, amikor álmaim, teljesületlen álmaim netovábbja – meg a másokéi is – a Nyugat, a feltételezett jólét, a vágyott műveltség és a szabadság földjének megismerése volt. És ezzel együtt az utazás, melynek révén beszippanthattuk volna azt a tiltott levegőt. Egész pontosan és egyszerűen fogalmazva: nagyon szerettünk volna eljutni külföldre mi is, a nem kivételezettek, és abba az „átkos” kapitalizmusba legalább egy picit belekóstolni. Az már egy más kérdés, hogy ma, mikor sokféleképp megtapasztaltuk ezt a világot, gyakran inkább az árnyoldalait, mint a napfényeset, és gyakorlatban éljük belőle mindazt, ami érdekesen megszűrve jutott el belőle hozzánk, az életérzését, benne a magányt, nem föltétlenül szeretjük. Bár jómagam szívesen vállalok belőle.
Az egyedüllét szerintem nem egy rossz és kerülendő állapot. Épp ellenkezőleg. Ez az egyetlen olyan szituáció, amikor magunkkal lehetünk, amikor elmélyedhetünk saját gondolatainkban, kibogozhatjuk gubancainkat, felismerhetjük valós érzéseinket, szembenézhetünk elnapolt ügyeinkkel, megdicsérhetjük magunkat, célokat tűzhetünk ki, szépítkezhetünk, ellazulhatunk, mosolyoghatunk bohóságainkon, szembeköphetjük vagy felpofozhatjuk magunkat a tükör előtt, legkézzelfoghatóbb szembenézési lehetőségként, de ugyanott megcsodálhatjuk szépségünket, elszörnyülködhetünk rondaságunkon, lezárhatjuk a kényes emlékeinket, félretehetjük megoldhatatlan gondjainkat, tervezgethetjük kirándulásunkat, szerelmi találkánkat és számtalan egyebet.
De tisztában vagyok azzal, hogy a magányt is csak akkor lehet igazán élvezni, ha önként vállalt, és bármikor – ha az egyén megelégelte – felcserélhető (ideig-óráig legalább) a társas léttel. Számomra létforma, és mint ilyen, a legjobb és az egyetlen élhető.
Ennek kapcsán többször elgondolkoztam azon is, hogyha a sors meg az alkatom másként rendezi az én utazásaim történetét, talán sem az eddigi útijegyzeteim, sem jelen irományom nem születik meg. Persze én vagyok legkevésbé híve a „mi lett volna, ha…” szellemi kalandorságnak, de ennek ellenére óhatatlanul elő-előbukkan gondolataimban ez a kérdés. Mert ha Görögországban elrotyogom valakinek a döbbenetemet, a fölháborodásomat, az elképedésemet, talán nem érzem utána úgy, hogy mindezeket muszáj világgá kiáltanom. Ugyanúgy Törökországban, ha kimondhattam volna, és érdemben elcsemegézhettem volna valakivel a csodás látnivalókon, a rendkívüli kedvességen és a lépten-nyomon szembeötlő gondosságon, amivel kincseiket elénk tárják, talán nem érzem szükségét, hogy mindezt megosszam a nagyközönséggel. És ez érvényes a Szentföldön vagy bárhol tapasztaltakra, illetve az évtizedes utazásokból levonható következtetések, gondolatok, a leszűrt életfilozófia egészére is. Magyarán: valószínűnek tartom, hogy ennek a – bármilyen furcsán hangzó, de a szó minden értelmében – magányos társasutazásaimnak az egyik következménye ez a könyv is. Csak ilyen módon fedezhettem fel és bogozhattam össze az esztétikai csodák és különös emberi magatartások, a túl hétköznapi vagy döbbenetesen eredeti eszmék, helyek és a társadalmi jelenségek kiváltotta érzelmi-értelmi szálakat, vonhattam le olyan, néha számomra is váratlan, gyakran csak az írás adta elemzési lehetőségeknek köszönhetően felvillanó következtetéseket, ismereteket vagy feltételezett ismereteket megcáfoló, vagy legalábbis megkérdőjelező tanulságokat, tévhiteket gyakorlatban felrúgó tapasztalatokat, amiket érdemesnek tartok mások elé tárni. Majd egyszer talán a köveimmel, kagylóimmal, sókristályokkal együtt, amelyeket mindenhonnan gyűjtök, más emlékeimmel együtt.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.