Áldozat

385

Történelmi évfordulók alkalmával egy-egy adott esemény áldozataira, hőseire szoktunk emlékezni. Azokra az emberekre, akik az első vonalban voltak, akik életüket adták nemes eszmékért. Így teszünk az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulóin is. Megemlékezünk a világ csodálatát Magyarországra irányító számos forradalmárról, hírnevesekről és névtelenekről, és megemlékezünk azokról is, akik tőlünk karnyújtásnyira éltek, akik lelkesedtek a magyar forradalom eszméiért, s akikre szigorúan lesújtott az akkori hatalom. Nekünk is megvannak a magunk sokat szenvedett, tiszteletet érdemlő ötvenhatosaink.
Sajnos, kevés szót ejtünk ezen alkalmakkor azokról, akiket megérintett a retorzió szele, akik nem szenvedtek ugyan börtönbüntetést, de ifjúságukat megkeserítette, tervezett karrierjüket derékba törte az eseményeket követő megtorlás. Most, a nagyhét csendjében, talán e névtelen hősökre és szenvedőkre is emlékezhetünk. Néhai kedves nagybátyámnak, aki Kovásznán végezte áldásos tanári munkáját nyugdíjazásáig, s aki generációkat tanított meg a matematika rejtelmeire, volt egy csíkszeredai jó barátja. Együtt végezték az egyetemet, egymást istápolták, amikor a szükség úgy hozta, s a diákkori barátság megmaradt mindvégig. Ma már egyikük sem él. Nos, a csíkszeredai diákkori cimbora, felnőttkori jó barát annak az áldozati nemzedéknek volt a tagja, amelynek sorsát az 1956-os események csíkszeredai retorziója pecsételte meg.
Incze Miklós – mert róla van szó – abba a XI. C osztályba járt a csíkszeredai gimnáziumban, amelynek osztályfőnöke Palczer Károly volt, s akit letartóztattak és börtönre ítéltek Puskás Attila, Bereck Lajos, Lőrinczi János, Kovács Gyula, Kovács Dénes tanárokkal, valamint Sántha Imre, Vorzsák János, Zsók László, János László és Szőcs László diákokkal együtt. Ő is verselgetett, irodalmárnak készült, tele volt vágyakkal, álmokkal. Ezek beteljesülése helyett az állambiztonsági szervek zaklatásaival, a ballagási ünnepség betiltásával kellett beérniük, s ma is gyalázatként emlegetik a még élő osztálytársak, hogy kicsengetési kártyájukat az iskola udvarán égették el. Incze Miklós előtt bezárult az irodalom területén való érvényesülés lehetősége, bölcsészet helyett matematika-fizika szakon folytathatta tanulmányait. Itt szövődött a szoros barátság nagybátyámmal, s mindketten szívvel-lélekkel élték meg tanári hivatásukat, s kivívták kollégáik – s ami a legfontosabb, a diákok tiszteletét és elismerését, valamennyi iskolában, ahol pályája során megfordult: első szolgálati helye régi iskolája volt, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján az építészeti iskolát vezette, a rendszerváltásig a néhai 3. számú szaklíceumban, s a rendszerváltástól nyugdíjazásáig újból hajdani iskolájában, az akkor már Márton Áron nevét viselő gimnáziumban tanított és nevelt. Élete generációja magyar értelmiségi tagjaiéval megegyező volt, megérte a pedagógusi lét minden örömét, elégtételét, bánatát és keservét, megszorításait és szellemi szabadságát.
Nem tudni, hogy miként alakult volna Incze Miklós vagy áldozati nemzedéke tagjainak élete, ha kiteljesíthette volna ifjúkori álmait. Mint ahogy azt sem tudni, hogy milyen traumát, törést okozott egy tizenhét éves fiatal lelkében az elszenvedett kín, megaláztatás, a kényszerű pályaválasztás. Nem tudni, miként békélt meg élete alakulásával, azonban tény, hogy hivatása gyakorlása közben tudása legjavát adta. Ezt bizonyítja az a tény, hogy szeretettel gondolnak rá nemcsak családtagjai, hanem kollégái és hajdani diákjai is. Tíz éve már nincs szerettei között, nyugalmát meglelte. Lassan-lassan az ő áldozati nemzedékének tagjai is emlékké nemesülnek. A nagyhét csendje azonban eszünkbe juttatja a névtelen hősöket, élteti emléküket. S nyomatékosítja azt a hitünket, meggyőződésünket, hogy minden áldozat, minden szenvedés elnyeri jutalmát. Az emlékezés, a szeretet az ő feltámadásuk.

Sarány István

A cikk a Hargita Népe március 29-i számában jelent meg.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.