hétfő, november 30, 2020
custom_html_banner1

Hirdetés

Álarcaink

Bevallom, teljesen párhuzamos vagyok a farsanggal. Gyerekkoromban nem emlékszem arra, hogy a Nyikó­mentén nagy divatja lett volna. Persze értem én, hogy néphagyományokra épül és a felhőtlen jókedv, a mulatságok és olykor a kissé vaskos, rusztikus humor tombolásának időszaka. Az is igaz, hogy álarcosbálhoz már volt szerencsém, de valahogy soha nem értettem, hogy miért jó az, ha valaki álarcot ölt magára és másnak adja ki magát, mint aki. József Attila szavait parafrazálva: zsenge ifjúkoromban még őszinte ember voltam.
Egyedül gimnazistakoromból emlékszem, hogy alig múltam 15 éves, amikor beöltöztem az iskolai karneválra. Nem teljesen önszántamból tettem, hanem osztálytársaim szelíd unszolására. Nem akartam rossz fej lenni, aki kimarad. Pedig a rám aggatott szerep társadalmi megbecsültsége aligha nevezhető jelentősnek. Ne szépítsük a valóságot: utcalánynak öltöztem. Illetve dehogy öltöztem, öltöztettek az osztálytársnők. Azt hiszem, ekkor tanultam meg becsülni a nőket és adtam hálát a sorsnak, amiért történetesen fiúnak születtem.
Az én drága osztálytársnőim ugyanis alaposan odafigyeltek a részletekre. Az, hogy kirúzsozták a számat, még hagyján. Azt még halálmegvető bátorsággal tűrtem. Na de amikor a szememet festették, akkor legszívesebb a világ másik végére menekültem volna. A szemem világát ugyanis már akkor is féltettem, ezért tortúrának éltem meg a sminkelésnek ezt a részét. De nem ez volt a legrosszabb, hanem a magas sarkú cipő. Azaz még megjárta volna, ha nem kellett volna járnom is benne. A színpadra úgy kellett engem feltolni, és szerencsém volt, hogy volt hangosítás, mert ha nem kapaszkodhattam volna meg a mikrofonállványba, akkor azzal a lendülettel beestem volna a közönség közé.
Amikor előre betanult mondandómat elmondtam, megkönnyebbülten szálltam le a színpadról és elindultam átöltözni. Csak akkor estem kétségbe amikor leesett a tantusz, hogy az osztálytermünk a második emeleten van, és nekem a földszintről kell odáig lépcsőkön felmászva eljutnom. Az első emeletre nagy üggyel-bajjal fel is jutottam. Körülnéztem. Láttam, hogy nem lát senki, és akkor végre megszabadultam attól a két hóhértól, amit a lábamon hordtam.
Azóta sem értem, igazán mi szükség van arra, hogy szerepet játsszunk. Emberileg természetesen sokkal könnyebb megérteni a jelenséget. Elég abba belegondolni, hogy mennyire hervasztók tudnak lenni olykor a szürke hétköznapok. A hétköznapok taposómalma időnként teljesen felőrli az embert, olyannyira, hogy lassan önmagából is elege lesz. Ebben az állapotban viszont már teljesen érthető, hogy valami újra, izgalmasra, kissé őrült dolgokra vágyik az emberfia vagy éppenséggel lánya – avagy ne feledkezzünk meg a politikai korrektségről sem –, és legszívesebben kibújna a saját bőréből. Még tanulni is tudunk az ilyenkor eljátszott szerepekből. Pedig ezt tesszük a mindennapokban is. Eljátsszuk a ránk aggatott vagy önként vállalt társadalmi szerepeket, a politikusét, a művészét, a sportolóét, a gázszerelőét, az újságíróét. Kinek mi jutott. Farsangkor pedig végre rövid ideig megszabadulhatunk ezektől a szerepektől. Ha tudunk.
Végső soron addig nem is lehet baj, ameddig nem az álszentség jelmezébe bújunk. Akkor is csak akkor, ha a nap végén sem tudjuk levetni a jelmezt, és örökre ránk ragad. Hiszen akkor belőlünk, az emberből, nem marad semmi. Csak egy szerep. És akkor jaj nekünk.

Kiss Előd-Gergely

Kapcsolódó cikkek:

14,238RajongókTetszik
0FeliratkozóFeliratkozás

Legfrissebb