Akvárium – avagy a vágy homályos tárgya

166

A Kalot olvasóklub havonta egy-egy kötetet ajánl olvasásra. Tóth Krisztina: Akvárium című regényét Bodó Julianna ajánlja olvasóink figyelmébe.

Egy darabka tenger – ismétli megbűvölve Jóska bácsi Benkő doktor szavait, amikor meglátja az orvos lakásán a kristályosan tündöklő akváriumot, amelyben aranyhalak úszkálnak, vízinövények hajladoznak, buborékok szállnak, az alján pedig oldalra dőlve egy miniatűr Titanic fekszik. Benkő doktor legkisebb gyereke már hosszú ideje vágyott erre a csodálatos üvegkockára, és nem tudja – amit persze, Jóska bácsi sem –, hogy a család titokban már mindent előkészített a disszidáláshoz, az akvárium pedig itt marad.
Tóth Krisztinát, az Akvárium című regény szerzőjét költőként ismertük meg, a verseskötetek után rövidprózával jelentkezett, majd megszületett első regénye is. Helyszín az ötvenes-hatvanas évek Budapestje, annak is egy körfolyosós bérháza valahol a nagyváros szegények által lakott részében. A lakások szűkek és sötétek, a szomszédok mindent tudnak vagy „kitudnak” egymásról, de ez a szorosan egymás mellé kényszerült és majdnem egyformán folyó életvitel nem a szolidaritást alakította ki az itt lakókban, hanem sokkal inkább az egymásra leső gyanakvást, az egymástól tartó félelmet. Úgy tűnik, a regény szereplői nemcsak a szegénység szorításából nem tudnak szabadulni, hanem a mindenkori hatalom rájuk vetett hálójából sem, amely oly mértékben beléjük ültette a kiszolgáltatottság érzését, hogy egymáshoz fűződő kapcsolataikat is csak a felülről-függőség viszonylatában tudják megélni. Ez a függőség-érzés generációról generációra átörökítődik, de nem úgy, hogy szembenéznének azzal, ami az elődeikkel történt, vagy amit ők maguk tapasztalnak (háború, holokauszt, ’56). A folyamatjelleget nem érzékelik, a tanulságokat nem vonják le, és úgy tűnik, még az emlékezet sem működik, amely által a mát a tegnappal összefüggésbe lehetne hozni. Összefüggések helyett ismétlődések sorát érzékelik csupán, olyan eseményekét, amelyeket messze valahol („fent”) mások indítanak el és irányítanak, és ezek a mindennapi ember számára mindig újabb csapásokat hoznak, szenvedést, bajt és bánatot. Jobb nem emlékezni semmire. Jobb nem firtatni. Nem belekeveredni. Hallgatni vagy besúgni.
De ne legyünk igazságtalanok. Az Akvárium hősei keményen állják a sarat, találékonyak és szívósak, amikor meg kell oldani életük nagy problémáit: pénz kell, enni kell, a gyereknek baba kell, tüzelő a hosszú telekre, tiltott abortusz az értelmi fogyatékos testvérnek és akvárium a sötét szobába, amikor az ember előtt hirtelen megnyílik a vágyakozás mélysége. Vagy magassága.
Tóth Krisztina műve családregény és társadalomkép. A szereplők bármit tesznek is, bármilyenek is, bármilyen típust képviselnek is, egy dologra előbb-utóbb mindannyian rájönnek: „az események forgatókönyvét nincs mód átírni”. A szomszédok gyanakodva lesik egymást, bár a konyhaablakokból kiáramló szagokból ki lehet szimatolni, kinél mit főztek aznap. A vér szagát is megérzik, és támadnak, mielőtt ők buknának el. A társadalmi rétegek között nincs átjárás, az elvágyódások elapadnak egy-egy erőtlen kísérlet után. Vera, a regény központi alakja angolul tanul, mert bízik abban, hogy Amerikába szökött, alig ismert barátjával mesés megoldást találnak majd minden bajukra: egyiküket az otthon idegenségéből, másikukat az idegenség otthontalanságából emeli ki egy sosem volt szerelem és egy soha meg nem valósuló elmenekülés.
A regény központi motívuma az akvárium, amely a vágy tárgyából nagyon hirtelen alakul át egy széteső élet abszurd kellékévé. Jóska bácsi, a családfő, alig válik boldog birtokosává a csillogó üvegkockába szorított tengerdarabnak, amikor hirtelen-váratlan végez vele megálló szíve. Az akvárium senkinek sem kell, de nevelt lányának biológiai anyja, Klárimama, aki idő-, tér- és valóságérzékelés híján lebeg át egyik napból a másikba, boldogan magával viszi pincelakása sötét odújába. Az akvárium csillogása egyre fakul, hínáros-zavaros levében hosszú agónia után pusztulnak el a halak. Míg egy napon már csak a semmit fogják közre vízköves falai. Vica kisunoka, akit néha Klárimamára bíznak, a penészes odú unalmában kitalálja, hogy az akváriumot alakítsák át Hófehérke üvegkoporsójává. Így válik a tengermély vágyakozás tárgya morbid jelképévé a hosszú öntudatlanság állapotának, ahová – most már tudjuk – sosem fog megérkezni senki az életre keltő csókkal.

*Tóth Krisztina: Akvárium. Budapest, 2015, Magvető Könyvkiadó.

A cikk a Hargita Népe március 2-i számában jelent meg.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.