2021, március 6, szombat.
Hirdetéscustom_html_banner1

Aki mindig mást akart

Az elmúlt időszak egyik legérdekesebb, legsokoldalúbb alkotójának, a nyáron  elhunyt Márkos Andrásnak életpályájára, munkásságára kívánja felhívni a figyelmet pályavázlatok műfaji megjelölésű írásában Székedi Ferenc.

Németországi letelepedése után más, hasonlóan gondolkodó német, osztrák, román, amerikai, francia és más képzőművészekkel együtt létrehozta a Die Gruppe elnevezésű csoportot, amely a legkülönbözőbb installációkkal hívta fel magára a figyelmet. Párizsban napokon keresztül beköltöztek az egyik múzeumba és a nézők előtt, alkotás közben beszélgettek a művészet szerepéről. Az egyik osztrák kastélyban, úgyszintén napokon át, Franz Kafka hasonló című regényének az abszurd, a kisembert megfélemlítő hangulatát igyekeztek újrateremteni. Ezekre a modern képzőművészeti műfajokra a huszadik század második felében több, nagyhírű nemzetközi kiállítás is ráhangolódott, a kasseli Dokumenta, a Velencei Biennálé és más seregszemlék az új képzőművészeti törekvések állandó színhelyei.

„A Documenta-projekten szimbolikus ajándékot akartam osztogatni a szponzoroknak, ami egy doboz volt, benne egy kakukktojással és néhány aprósággal. Tulajdonképpen arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy aki pénzt ad egy művészeti megnyilvánulásra, befolyásolja az alkotási kedvet. A reklám és az igazi művészet közötti összefüggéseket kerestem. Egy katalógusban, ami szintén benne volt a dobozban, kifejtettem, miért kell újrafogalmazni az értékrendeket. Huszonöt nagyobb szponzora volt a Documentának, és mindenkinek elküldtük a dobozokat. Azt vártam, hogy elkezdődik egy vita. Mit jelent az, ha egy globális kiterjedésű cég a saját művészeit felvonultatja? Mi honnan kezdődik, merre tart, és mi az ára? Mert ugye azt tudjuk, hogy a szponzor miért adja a pénzt, mondjuk, egy sportrendezvényre… De a kultúrában nem lehet a trikón viselni egy cég logóját. A doboz pedig lényegében azt a skatulyát jelképezte, amelybe belekényszerítheti a művészt a pénzadomány. Nagy meglepetésemre óriási éljenzés fogadta az ötletet, mert senki nem értette meg a kakukktojások igazi üzenetét. Felmérgelődtem, és eldöntöttem, hogy Documenta-blokádot csinálok. Megvettem 3000 darab tojást, kifújattam, megtöltettem gipsszel, lepecsételtük, aláírtam, és leraktuk a kasseli Fridericianum, a Documenta székhelyének lépcsőjére. Ezután az történt, hogy akik bent voltak, nem mertek kijönni, akik meg kint voltak, nem mertek bemenni. Így teljesedhetett ki a tiltakozás az intézményesített műkincs-kereskedelem, a pénz és multinacionális cégek befolyása ellen. Ennek óriási sajtóvisszhangja lett…” Saját, Jánossy Alíz által lejegyzett szavai ezek a már említett Krónika-interjúban.

A Cuckoo’s Egg nevű installáció különböző formákban és különböző alkalmakkor az évek során végigfutott több fővároson és a New York-i Guggenheim Múzeumba is eljutott. Így lett Márkos Andrásból nemzetközi hírű művész, aki továbbra sem fukarkodott az ötletekkel. Málta mellett egy nagyobb, nemzetközi gazdasági tanácskozás alkalmával egy süllyedő hadihajóval művészkedtek, Németországban hajléktalanoknak állítottak fel sátrakat és kétheti teljes ellátás mellett megkérték, hogy saját maguk fessék ki az ideiglenes lakhelyet, úgy ahogyan akarják. Az évek során különböző gazdasági-pénzügyi világcégek előtt állítottak fel installációkat és belesodródtak a globalizálódó társadalmi változásoknak azokba az áramlataiba, amelyek az új, modern tervezésű központokkal és negyedekkel gazdagodó európai, valamint amerikai nagyvárosok tereit, épületeit akarták a művészet eszközeivel otthonosabbá, oldottabbá tenni. 

Márkos időközben nem feledkezett meg az egyéni munkáiról sem. Ő maga Art Studio Markos néven már 1982-ben galériát alapított lakhelyén, a németországi Leonbergben, és négy évre rá Glaskasten megnevezéssel nagyobb céget is létrehozott, amelyet az 1989-es kelet-európai változások után igyekezett a térség több országába, így Magyarországra és Romániába is beágyazni. Addig azonban egymást követték az egyéni kiállításai Európa számos városában. Absztrakt expresszionista, majd konceptuális munkáit legtöbbször különböző témás sorozatokba szervezte, lendületes rajzain, a különböző eljárásokkal készült nagy méretű grafikáin és olajfestményein a gyakran felbukkanó szavak, szövegtöredékek, jelek és jelzések utaltak arra, hogy országoktól függetlenül, egyetemessé szeretné kitágítani a mondanivalóját. A barcelonai Juan Miro nemzetközi rajzversenyen díjat is nyert, egyéni tárlatait, az alaposan szakmai tudáson és széttekintő gondolatiságon alapuló munkáit mindenhol értékelte nem csupán a műkritika, hanem általában a sajtó, és többfelé a világon, Németországtól kezdve Brazíliáig, Svájctól az Egyesült Államok más, mifelénk kevésbé ismert szakmai díjak sem maradtak el. Még Joseph Beuys (1921–1986) is, akit a neodadaista mozgalom németországi szülőatyjának és általában az egyik legnagyobb hatású modern képzőművésznek tekintenek, felfigyelt a munkáira és tanácsaival segítette.

Márkos András világvándorlásai során nem csupán képzőművészként, hanem művészeti menedzserként is rengeteget tapasztalt és úgy gondolta, hogy az 1990-es években beköszönő kelet-európai változások után profitképesen részt tud venni a nyugati gazdaságnak abban az előretörésében is, amely itt akart újabb piacokat létrehozni. Glaskasten nevű cégét nagyobb formátumúvá alakította, magyarországi és romániai bejegyzésűvé tette, Magyarországon a műkereskedelmet, Romániában pedig a piacra juttatásban való közvetítést célozta meg főként német cégek számára. Ezek a vállalkozások is közrejátszottak abban, hogy 1999-ben hazatelepedjen és nem is akárhová, hanem Gyergyószárhegyre, ahol már akkor lezárult az alkotótábor Zöld Lajos-korszaka, és újabb vezetőkkel, fiatal alkotókkal más művészeti irányultságú művésztelepeket hoztak létre. Ő maga, 2002-ben, a kolozsvári Korunk folyóirat felkérésére, a rá jellegzetes stílusban, így emlékezett meg ezekről az évekről: „A nyolcvanas évekkel kezdődően összetekeregtem a fél világot, nagyon sok helyen dolgoztam: Toscanában, Provence-ban, Kanadában, Houston Bay alatt egy prémvadász régi házában, Japánban. Végül, mint tékozló fiú, hazatértem, azaz jelenleg Szárhegyen dolgozom. Itt internetes szövegekkel és képekkel bosszantom a helyieket, nem helyieket, táboritákat (Alkotóközpontot), képzőművészeket, (a „Szárhegyi Nagy Hegyi Iskola”), ezek rajongóit, pátereket és testvéreket, Konfuciust verve a fejükhöz, megfestvén a Golgotha Ficta című tizennégy festményből álló sorozatot, majd az András és a többi testvérek megkísértése (Tentatione) sorozatot. Majd mások boldogságára és magunk örömére a Kétarcú tükör ciklust, bízva abban, hátha megértik, hogy semmi sem változott, és csak a nyugdíj, illetve a halál ment(s) meg minket (Uram) az ugyanazzal azonos képcsarnoktól. Következett a Lehetetlen táj. Fenyőfák között ködben (lásd: Andrzei Wajda) vívják nagy csatájukat kitalált hírnevű hősökkel a nagy feltalált történelemben – s eközben a fenyőfák zöld háromszögekké nemesednek. Mindezt befejeztem az Indulgentia sorozattal, mert úgyis minden mindegy, s úgyis mindenkinek megbocsátunk.”

Úgy tervezte, hogy a Golgotha Ficta sorozatának bemutatásával Gyergyószárhegyen egyúttal állandó galériát is nyit meg, amelybe majd kortárs nyugati képzőművészek hozzák el munkáikat, közöttük mindazok, akikkel az évek során együtt dolgozott. A Krónika írta meg 2001-ben, hogy „a Gyergyószárhegy központjában lévő, Kós Károly tervei alapján felépített kultúrházat a német érdekeltségű, Glaskasten Intermedia Kft. és a helyi Cika Kulturális Alapítvány közösen koncesszionálná egy falusi kulturális központ létrehozása érdekében. Márkos András, a csíkszeredai származású, a hetvenes években Bécsbe, majd Amerikába disszidált, jelenleg Stuttgartban élő festőművész, 1999 augusztusában elhatározta, hogy egy időre „visszavonul” alkotni az itteni ferences kolostorba. Az elhanyagolt állapotban levő kultúrotthon három termét tataroztatta, szerelte fel műteremnek, irodának és korszerű kiállítótérnek. Az azóta eltelt időszakban Márkos személyes kapcsolatai révén itt mutatták be először kortárs nyugati alkotók munkáit. Az időközben megjelent törvény alapján a szárhegyi közbirtokosság visszaigényelte régvolt tulajdonát, a művelődési házat. Később azonban a közbirtokosság tulajdonosi jogáról lemondott. A kultúrház így a tanács ellenőrzése alá került vissza, azóta különböző jogi problémák adódtak. Márkos kijelentette, tervét mindenképpen megvalósítja, létrehozza a kulturális központot.”

Szárhegyen azóta létrejött ugyan kulturális központ, de Hargita Megye Tanácsa égisze alatt, többek között az egykori Barátság alkotótábor gazdag hagyatékának gondozására, illetve új művésztelepek szervezésére. Ám különösképpen a Lázár-kastély perekkel, lemondásokkal, adományozásokkal tarkított visszaszolgáltatása nyomán a jóindulatú, tenni akaró és a művészetet vezérlő elvnek tekintő vezetőség áldozatos munkája ellenére, a jelen és a jövő még mindig meglehetősen szövevényes. 

Márkos András közben itthon is nagyobb projektekbe fogott. Bekapcsolódott a 2000-ben hivatalosan is bejegyzett, Berszán Márkos Zsolt és Botár László irányította Hargita Visual Art képzőművészeti egyesületbe, majd a belőle leágazó InterArt és a csíkszeredai Kortárs Képzőművészeti Múzeumot és Galériát működtető KOKEM csoport tevékenységébe. 2002-ben részt vesz a Black Box nevű kiállításukon és egy olyan projektben, amelyben több csíkszeredai képzőművész a Román Akadémia támogatásával Rómában készített installációt. A Progetto Roma – La Tentazione performanszsorozat két hétig zajlott az Academia di Romania in Roma épületében, majd egy kiállítással zárult.

„A részt vevő csíki művészcsapat – Bartis Elemér, Berszán Márkos Zsolt, Botár László, Csillag István, Jánosi Antal, Lés­tyán Csaba, Márkos András, Tódor Zsuzsanna, kiegészülve Ioan Zbârciu kolozsvári művésszel – egy előre egyeztetett forgatókönyv alapján dolgozott. A Colosseum árnyékában egy napra minden művész imperátor lehetett és saját programját valósíthatta meg a többi »rabszolga-művésszel«. Olyan témákra dolgozhattak a művészek, mint: Semiramis függőkertjei, A giccs Rómában, A genesis G pontja, Holdárnyék stb. Az aznapi imperátor a téma részletes ismertetése után átadta a munkát az ún. rabszolgacsapatnak, persze élve azzal a jogával, hogy őmaga is részt vehet az alkotófolyamatban. Ezeket az alkotásokat Róma után a bukaresti Magyar Kulturális Intézetben is bemutattuk” – emlékezik Botár László.

2003-ban folytatódtak az eredetiségre, a kollektív művészi élmények átélésére, átéltetésére vonatkozó törekvések. A Hargita Visual Art művészeinek – Berszán M. Zsolt, Botár László, a texasi Frederick D. Bunsen, Jánosi Antal, Kelemen Örs Csongor, Márkos András, Tódor Zsuzsanna – eredeti szándéka szerint egy folyamatszerűségében bemutatott akció részeként nyílt meg a kaposvári Vaszary képtárban és tartott egy hétig a Hozta Isten, Vaszary Úr! című kiállítás, amelyben a művészek a játékosságot, a kéz gyors gesztusainak a közönségre ható erejét vizsgálták. Az alkotók 70 x 70 cm-es papíron dolgoztak, kizárólag fekete-fehérben. Vaszary János munkásságának egy-egy területéről választhattak munkákat, és újragondolva azokat hozták létre a parafrázisukat. Ugyanebben az esztendőben a Gyergyószentmiklósi Pro Art Galériában októberben nyílt meg egy olyan kiállítás, amelyen négy művész – Berszán Márkos Zsolt, Frederich Daniel Bunsen, Márkos András és Tódor Zsuzsanna „A napot és a holdat szarva között hozta” jeligével; azonos témát dolgozott fel. Az idézett mondat egy csángó balladatöredékből származik. 2004-ben ez a kiállítás Marosvásárhelyre is eljutott, majd 2005-ben Márkos András az InterArt több művészével együtt Face to Face (Szemtől szemben) címmel állítottak Csíkszeredában, Marosvásárhelyen majd megint Csíkszeredában. 

2007-ben Márkos új installációt talált ki. Bukarestben a román parlament tagjainak a hét főbűn – kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag és restség – alapján összeállított közel ötszáz, levélméretű kartotékját állította ki, így próbálva tükröt tartani a politikusoknak, akiket a kiállításmegnyitóra is meghívott, további közös alkotásra és elmélkedésre biztatva őket, de nem sok sikerrel: a honatyák közül senki nem jelent meg. Tervét azonban nem adta fel. 2008-ban Szárhegyre hívta a képviselőket és szenátorokat, de a Krónika szerint „csupán Ioan Talpes szenátor válaszolt Márkos András képzőművész és a gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Alkotóközpont közös szervezésében meghirdetett A bűnbocsátó cédulák újraélesztése című performanszra. A rendezvény fő célja a honatyákkal – szenátorokkal és képviselőkkel – való közös elmélkedés, közös alkotás volt. Márkos András képzőművész az eredetileg négynaposra tervezett akció helyszínéül a Lázár-kastély lovagtermét választotta. Ioan Talpes elmondta: „Nemcsak azért tartottam fontosnak eljönni, mert Márkos jó barátom, és tudom, ha ő valahová meghív, ott rendkívüli dolog történik” A ki­állítás­megnyitót követően Ferencz Ervin ferences szerzetes tartott előadást az önvizsgálatról és a hét főbűnről.

Márkos a politika, a társadalom és a művészet viszonyát elemző törekvéseit ennek ellenére nem adta fel, Szárhegyről visszajárt Németországba, 2010-ben egy berlini utca, 2011-ben pedig a jól ismert Potsdamer tér volt a színhelye azoknak az egy napig tartó performanszainak és installációinak, amelyeket később, Revival of Indulgentia (kb. A megkegyelmezés, az elengedés, a könyörületesség újraéledése) néven más nyugati városokban is tovább folytatott, különböző performansz-leágazásokkal. 

Márkos András, 70 éves korában, Brassóban hunyt el. Alkotásai helyet kaptak a világ számos modern képzőművészeti gyűjteményében, performanszainak, installációinak fotó- és videodokumentálását ugyancsak többfelé őrzik. A világháló megjelenése után a videoinstallációk tekintetében is úttörő munkát végzett.

Romániát és Erdélyt a 20. század folyamán és különösen annak második felében rengeteg képzőművész hagyta el. A magyarok közül a legtöbben Magyarországon telepedtek meg, mások távolabbra is eljutottak, munkásságukat nem egy esetben világhírnév övezi. Ez a tanulmány egy olyan kereső-kutató, nem mindig megértett és gyakran egyáltalán meg nem értett, nonkonformista képzőművész életének néhány olyan vonását igyekezett felvillantani, akinek a hagyományostól eltérő művészete ugyanúgy Csíkszeredából és Székelyföldről indult, mint sok más elődjének és kortársának. Ő is a miénk és az Idő a maga értékskáláján majd még biztosabban megtalálja a helyét.

Kapcsolódó cikkek:

Hetvenéves korukig is dolgozhatnának az alkalmazottak – véli a miniszter

Minden alkalmazott akár 70 éves koráig is dolgozhat, ha akar – jelentette be pénteken Botoşani-ban a munkaügyi miniszter. Raluca Turcan azt mondta: a kormány kidolgoz...

Romániában is kimutatták a dél-afrikai vírusmutációt

Romániában is kimutatták a koronavírus dél-afrikai mutációját, az év eleje óta jelen lévő brit vírusvariánsnak pedig meghatározó szerepe lehet abban, hogy újra erőre kapott...

Legfrissebb