Aki kimagasló teljesítményt akar elérni, az otthon is edz

11

Sportos családba született, így magától értetődő volt, hogy ő is erre a pályára lép, fiútestvéreivel együtt járt el jégkorongedzésekre, pedig akkor elképzelhetetlennek tűnt Csíkszeredában egy női hokicsapat létrehozása. Török-Láday Éva a jégkorong minden lépcsőfokát végigjárta: volt játékos, edző, játékvezető, így a sportágat minden szemszögből ismeri. Jelenleg a csíkszeredai Petőfi Sándor Általános Iskola testnevelő tanárnője, elmondása szerint ha újrakezdhetné, ugyancsak a sport–testnevelő pályát választaná.

– Hogyan és mikor került először kapcsolatba a sporttal?

– A sport már a kezdetektől jelen volt a családban, számomra nem volt kérdés, hogy én is sportoljak: szüleim, testvéreim és én is sportoltam. Négyen vagyunk testvérek, de mindenki számára a sport az élete szerves része. Amikor sportágat kellett választanom, nem volt túl sok lehetőség, sí és korcsolya között kellett döntsek. A legnagyobb álmom az volt, hogy hokizhassak, de hát sajnos ezelőtt negyven évvel nem sok lehetőség kínálkozott arra, hogy egy nő jégkorongozzon, igazából szóba sem jöhetett. Aztán fiútestvéreimmel mégis eljártam edzésekre, az edzője elfogadott mint „leányka” a fiúk között. Maradjunk annyiban, hogy egy-két hónapot jártam, azután maradtam a korcsolyánál: gyorskorcsolyáztam három-négy évet, viszont nem igazán jött be, valójában, a beállítottságomnak és temperamentumomnak sokkal jobban megfeleltek a csapatsportok, csak sajnos nem volt rá nagy lehetőség. Azután jött a tizenegyedik osztály, és összeverődtünk egy jégkorongcsapatra valóan lányok. Bár edzettünk, nem nagyon nyílt lehetőségünk kipróbálni magunkat élesben. Ladó Dénes tanár úr viszont megragadta a lehetőséget, és gyeplabdacsapattá alakította át. Ennek ellenére én továbbra sem tettem le arról a szándékomról, hogy hokicsapatot indítsak a közeljövőben. Ezt végül sikerült is megvalósítani: összeverbuváltam a csapatot, felszerelést próbáltam beszerezni mindenkinek, eközben elvégeztem az edzői főiskolát Budapesten, persze mondanom sem kell, ezt is egyedüli nőként sikerült teljesítenem, külön kihívást jelentett számomra, hogy nőként helytálljak ebben a férfias sportágban. Majd miután hazakerültem, edző-játékosként tevékenykedtem, és emellett két évig a női román jégkorong-válogatott edzője voltam. Mindezek után az aktív sportéletet felcserélte a családi élet. Azóta megvan a bírói képesítésem, bíráskodtam a jégen is, és jelen pillanatban a zsűriasztalnál tevékenykedem, a bírói lapok, statisztikák kitöltésével foglalkozom.

– Honnan ered a jégkorong iránti rajongása?

– Nagyon egyszerű a válasz. A három fiútestvérem közül kettő jégkorongozott, a családban minden e körül forgott, a fiúk hazajöttek edzésről, és édesapám még otthon folytatta a kapura lövéseket.

– Hogyan kezdődött a testnevelő tanári pályája?

– Részben az edzőm tanácsára felvételiztem testnevelői szakra, kezdetben nem tudom, mennyire volt tudatos részemről. De ha a jelen pillanatban újra kellene kezdenem, most már sokkal tudatosabban, azonban határozottan még mindig e mellett a pálya mellett döntenék. Matek–fizika szakon végeztem, és a tanáraim el voltak csodálkozva, hogy tízes matematika érettségivel hogyan lehet testnevelésre jelentkezni.

– Mennyire sikerült kamatoztatni a sportban szerzett tapasztalatokat a diákok tanításában?

– Akiktől tanulhattam és az általam szerzett tapasztalatok alapján nyugodt lélekkel mondhatom, hogy ezek mind nagy segítségemre szolgálnak a gyerekekkel történő munka folyamán. Többek között rengeteget tanultam Ladó Dénes tanár úrtól a rendről, fegyelemről, tiszteletről, alázatról és pontosságról. Ezeken alapszik az oktatás. Tudom, a mai gyerekeknek nem annyira fekszik ez a mentalitás, hogy a feladatot pontosan és precízen végezzük el, vannak szabályok és korlátok, de az egymás és a sport iránti tisztelet fontosságára is nagy hangsúlyt fektetek. Mint tanár azt vallom, hogy ameddig gyerekekkel dolgozhatok, képes vagyok fiatal maradni. A gyerekek feltöltenek, ez egy nagyon hálás hivatás.

– Mennyire van igény a gyerekek körében a sportra?

– Úgy gondolom, a gyerekek körében nagy igény van a sportra. Volt időszak, amikor nem volt ennyire fontos a gyerekeknek a sport. Szoktam felméréseket készíteni, hogy melyik gyerek milyen sportra jár az osztályokban. Nem az a célom, hogy iskolai sportversenyeken azokkal a gyerekekkel villogjak, akik sportkluboknál igazolt játékosok, hanem sokkal inkább a tömeg, a többiek is ügyeskedjenek, amennyire lehetséges. Az osztályok legalább hetven százaléka jár valamilyen edzésre, persze minél kisebbek, annál több sportot kipróbálnak, mert még nem választottak sportot, hogy melyikben szeretnének nagy teljesítményt elérni, ez később kristályosodik, hogy melyik lesz a befutó. A sporthoz az anyagiak elengedhetetlenek, főként napjainkban. Ezt tapasztalataim alapján is kijelenthetem, két fiam focizik és a legkisebb hokizik, de azon felül, hogy van lehetőség a sportra, a szülök részéről elengedhetetlen az anyagi támogatás. Ahhoz, hogy a gyerekből jó sportoló váljon, idejében el kell kezdeni edzeni, és a szülők részéről is megfelelő hozzáállásra és óriási áldozatvállalásra van szükség, hogy a gyerekből élsportoló válhasson. Nálunk a sportnak már hagyománya van, nem is volt kérdés, hogy a gyerekeink sportoljanak, kezdetben jártak dzsúdóra, hokira és focira párhuzamosan, és most letisztult, hogy ki miben jobb, most csak azzal a sporttal foglalkoznak.

– Milyen a munka az általános iskolás gyerekekkel?

– Szakmailag az elemi osztályosokkal a leghálásabb a munka. Persze a nagyokkal is nagyon szeretek dolgozni, ők életkori változásokon mennek keresztül, néha már csak az enyéimet említve, saját magukat is unják, hát akkor a tanárral hogyan lehetnek, persze ebben rejlik kihívás is, megtalálni a közös hangot az eredményes munka érdekében. Bizonyos szabályokat közösen állítunk fel, és ezeket ha mindenki betartja, akkor onnantól nagyon jól érzi magát mindenki a testnevelésórán. De a kicsik ők mások, minden eszköznek és játéknak nagyon tudnak örvendeni. Ha labdát viszel órára, akkor annak, ha ugrókötelet, akkor meg annak. Viszont ennek következtében nagyon sok energiára van szükség a velük történő munka során, nem lehet csak fél gőzzel dolgozni. Eredménye van a munkának, és folyamatosan jön a visszajelzés. Ez nagyobb osztályokban is megvan, és kellő felkészültség kell ahhoz, hogy felkeltsük a nagyobb gyerekek figyelmét. Ilyen szempontból nagyon jó dolog testnevelő tanárnak lenni, mert valahol mindig mi vagyunk a kapocs a diákok és a tanárok között, velünk bátrabbak, ez talán abból is fakad, hogy mi nem íratunk felmérőt, dolgozatot, nem kell tanulni, csak játszani és mozogni. A rend a lelke mindennek. Ha a rend és a fegyelem megvan, akkor onnantól barátság van diák és tanár között, és ez nem elhanyagolható. Nem győzőm hangsúlyozni a gyerekeknek sem, hogy munka nélkül nincs eredmény. Dolgozni kell keményen, aki élsportoló szeretne lenni, annak még többet. Ráadásul nem elég csak a testnevelésórán edzeni, otthon is kell. A testnevelés az a tantárgy, ahol szinte rögtön profitál a gyermek a gyakorlatok elvégzése után. Sokszor mondtam nekik, hogy ezt csak magukért, a saját hasznukra végzik, mert például a felüléstől nem az én hasam erősödik, hanem az övéké. Ehhez a gyerekeknél elengedhetetlen, hogy felfogják, megértsék, hogy érettek legyenek rá, hogy tényleg az, amit csinálnak, kizárólag az ő javukat szolgálja. Fontos, hogy megérjenek arra, hogy a tanár, ha elfordul, akkor is maximálisan elvégezzék a gyakorlatot. Szoktam adni otthonra is gyakorlatokat, melynek következtében nagyon sok esetben a szülők is megmozdulnak, szerintem ez a jó hozzáállás. Én is eljárok a mai napig szaladni a magam egészségére. A fiaimnak szoktam mondogatni, hogy az, aki kimagasló teljesítményt akar elérni, az otthon is dolgozik. Az edzésen mindenki egyformát kap, nem elég csak az edzésen elvégezni a munkát, ha átlag feletti akarsz lenni, akkor otthon is kell dolgozni érte. Nem születik mindenki egyforma adottsággal, van, aki tehetségesebb van, aki kevésbé. Idővel ez a massza egyforma lesz, de az, aki otthon még rádolgozik és odafigyel a táplálkozásra, életmódját a sport után igazítja, mindent, de mindent odatesz, abból lesz a bajnok, a tömegből nem lesz bajnok. Most persze lehetne példázódni számos nagy sportolóval, de nem ez a lényeg. Magam is azt vallom, hogy kell a plusz erőbefektetés és a kemény munka a sikerek elérése érdekében. Az a koncepció, hogy kicsit zongorázunk, kicsi tenisz, kicsi angol, meglehet, de akkor lesz egy nagy általános tudással, nagy mozgáskultúrával rendelkező gyerek. Ez hasznos, de az, aki bajnok szeretne lenni, ne aprózza fel az energiáját. Egy bizonyos korban el kell dönteni, mit szeretnék csinálni, de még akkor sem szabad a tanulást elhanyagolni, mert ha jön egy sérülés, akkor kell legyen egy másik lehetőség is. Bármibe belefogunk, kell mindig mérlegelni, hogy mi mivel jár. Legyen szó akár a telefonozásról, az egészségügyi hatásokról itt most nem beszélve, fel kell mérni, hogy ez mennyi időt vesz el az életemből, és azalatt, milyen más hasznos dolgoktól fosztom esetleg meg magamat. Tisztában vagyok azzal, hogy milyen, amikor a felnőtt mondja a gyereknek, az én időmben, meg majd meglátod, meg ilyenek, már én is untam. Túl szép lenne, ha a mások hibáiból tanulnánk. 

– Hogyan viszonyulnak kollégái a sporthoz, a testnevelésórákhoz?

– Nagyon szerencsés helyzetben vagyok ilyen szempontból, a kollégáim támogatják a sportot, az igazgatóság is, és ha minden jól megy, hamarosan elkészül a sportterem, és akkor még inkább belefokozhatunk a sportolás nyújtotta örömökbe. Nem győzőm hangsúlyozni a gyerekeknek, hogy minél vidámabban próbáljanak mindenhez hozzáállni az életben, nem nyavalyogni mindenért, hanem optimistán hozzáállni az élet kihívásaihoz. Minden évben járunk az osztályommal sítáborba, és számomra nagy eredmény, hogy harminckét diákból harminckettő tud sízni, és így lehetősége nyílik később, hogy a téli hétvégéit esetleg minőségi mozgással töltse el, ez számomra elég és egyben fontos is.

 

Hozzászólások lezárva.