„Ájró” meg „Júró”

111

Immár húsz esztendeje – 1999. január 1. óta – használják az Európai Unióban fizetőeszközeként az eurót. Euró-zóna – mondják, ha azt a tizenkilenc államot emlegetik a huszonnyolcból, ahol a közös fizetőeszközt bevezették. Olyan bent lenni az eurót használók táborában, mint valami elit kasztban. Pár törpeállam is bent van, nem azért. mert erős, hanem egyszerűen azért, mert korábban is rákényszerült arra, hogy a szomszédja pénznemét használja.
Mi azonban nem vagyunk szomszédosak az euróval, még csak „össze sem érünk” határok szintjén eurósított állammal. Ebben a két évtizedben azonban olyan büszkén és következetesen emlegetjük, mintha csupán napok és órák kérdése lenne a csatlakozásunk. Ha valaki értékesíteni szeretne egy lakást, azt mindjárt euróban árazza. Akár új, akár használt autóról van szó, azt is.
Az egyszer biztos, hogy nekem egyáltalán nem jó, ha euróval vagy euróban nagyzolok. Ha – tegyük fel – exportálok egy bizonyos árucikket egy olyan országba, ahol nem euró a fizetőeszköz, akkor is ez a fránya „ajró” vagy „öró” oszt és szoroz. Néhanapján előfordulhat, hogy pénzügyi szélcsendben zajlik a tranzakció, s az árfolyamok mozdulatlanok maradnak. Ha erős a fizetési fegyelem, jó, ha nem, heteken át várni egy-egy átutalásra. És szívni. Tulajdonképpen az állami költségvetés intézményei sem emlegethetnék ezt a közös fizetőeszközt, a bankok sem, hiszen megtéveszthetik a fogyasztót, és az olyan tartós termék, mint egy-egy hitel, illetve annak törlesztése erőst megcsapolhatja a családi költségvetést.
Nálunk a felzárkózási, a megfelelési kényszer okozza az eurózást, meg a lélektani hatás, hiszen jóval kisebb az ábrázolt összeg, s a fogyasztó – amikor fejben számol – nagy hirtelen néggyel szorozza az árcímkén látható összeget, és ettől megnyugszik. Az ördög pedig a részletekben rejlik, egyáltalán nem mindegy, hogy az 1 euró 4,27 vagy 4,47 lejt kóstál. Tegnap a középárfolyam 4,69 körül járt. Ennyi nagyvonalúságot egy 2500 euróból tengődő német talán megengedhet magának, de én a 250 eurós bruttómmal aligha. Tizedét érem egy átlageurópainak, amikor engem fizetnek, de a pénztárnál, amikor elveszik a termék vagy szolgáltatás árát, akkor már ugyanolyan cafrangom van, mint a fritznek. Bocsánat. Kilóg a lóláb, és a hátsó felünk is. Ez nem fair így, „Ájró” meg „Júró” ide vagy oda.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.