Ahol az Úr lépked hallgatag…

86

Óradnán festői templomromot látni: olyat, mint a kerci apátság égnek meredő, ablakokkal tagolt falaival vagy mint a Vajdaságban az aracsi romtemplom vörös falaival, boltíveivel. Valamennyi lenyűgöző és titokzatos. Múltjuk homályba vesz, s a történelmi bizonyosságot helyenként gyönyörű legendák egészítik ki. Aracs a semmi közepén hirdeti az Úr dicsőségét, mintegy reményt adva, hogy a Fennvaló mégsem fordította el orcáját népünktől, Kercen a hajdani katolikus templom szentélyében evangélikus templom működik, hajójában pedig német katonák alusszák örök álmukat, az óradnai templomrom ott áll a görögkelti templom udvarában, mintegy jelezve az idők múlását, a lakosság nemzetiségének – s így hitének – változását.
A gyulafehérvári római katolikus főegyházmegye sematizmusa szerint a Radnai-havasok lábánál, az Ünőkő közelében fekvő Óradna nagyon régi település, nemesfémbányáit már a római korban művelték. A Kárpátok hágói közelében fekvő települést nem kerülték el a népvándorlás kori népek, szerre vonultak át rajta. A népvándorlást követő nyugalmasabb időszakban a magyar királyok szászokat telepítettek Óradnára, ők építették a kolostortemplomot. A különböző források nem egyeznek a kolostort építtető rend tekintetében, hol bencésnek, hol domonkosnak, hol a johannita lovagok által építettnek tüntetik fel. A templomot és a kolostort várfal övezte, szerepe a határ védelme volt a Magyar Királyságot Moldvával összekötő hágó torkában. A sematizmus megjegyzi, hogy „a várat a kolostorral együtt az 1241-es tatárjárás pusztította el”, s idézi Rogériusz krónikáját, amely beszámol a mérhetetlen pusztításról, arról, hogy mintegy hatszáz férfit fűztek rabszíjra. Később hol királyi birtok, hol a besztercei szászok tulajdona volt a település gazdag bányáival együtt. A bányák pedig a korona országaiból vonzották a bányászokat, így mindenféle náció megtelepedett a környéken. A kolostor lerombolása után a településen háromszor építették újra a katolikus templomot, megannyiszor a fából emelt istenháza a tűz martaléka lett.
A sematizmus – no meg a templom homlokzatán olvasható évszám tanúsága – szerint „a jelenlegi római katolikus templom 1824-ben épült. A harang és az orgona gróf Zichy Domokos veszprémi püspök adománya. A gróf püspök által adományozott harang mind a mai napig megvan, rajta a következő szöveg olvasható: »Hegyen völgyön e szép tájon, zengő szavad tovaszálljon.« A mai plébániaépületet 1913-ban építtette Kopacz Gergely plébános, a régebbi (1824-es) plébániaépület helyére.”

Keresztvitel és Veronika kendője - táblakép
Keresztvitel és Veronika kendője – táblakép

Kiss Attila tisztelendő ebben a plébániaépületben fogad. Eleinte kimértnek, zárkózottnak tűnt, de hamar szertefoszlatta az első benyomást, s mire hosszas beszélgetésünk végére értünk, búcsúzáskor már az volt a meggyőződésem, hogy közössége iránt elkötelezett, népét szolgáló, hívei sorsáért aggódó és azzal közösséget vállaló, energikus és céltudatos egyházfit ismerhettem meg. Olyant, aki elveiért, a rábízott közösség érdekeinek védelméért akár a konfrontációt is hajlandó vállalni.
Mint mondta, öt éve szolgál a hatezres település hétszázötven fős óradnai katolikus közösségében. Székelyföldiként új volt számára a környezet: a számbeli kisebbségi lét, a nyelvváltáson frissen átesett hívek tömege, az a tény, hogy a nemzeti hovatartozás első ismérve nem a beszélt nyelv, hanem a gyakorolt hit, s az a kihívás, hogy egyszerre kell eleget tegyen lelkipásztori teendőinek Óradnán, Radnaborbereken és Naszódon.
Azt is elmondta – nem panaszként, hanem tényként –, hogy a plébániát nagy adóssággal vette át, de immár sikerült törlesztenie az adósságokat és megteremteni a viszonylagos, de még mindig nagyon törékeny anyagi biztonságot. Hajdanán tehetős hívei ma már szegény emberek a bányák bezárásának, a munkaképes fiatalok elvándorlásának következményeként, s a lelki gondozás mellett jelentős szociális szerep hárul az egyházra.
Azzal is szembesülnie kellett, hogy a közösség kicsi, belterjes, mindenki ismer mindenkit, így erősebbek az intrikák közösségen belül, de erősebb a társadalmi kontroll is. Megcsontosodott állapotokat kellett felszámoljon – például menesztette a családját elhagyó és új kapcsolatba bonyolódott kántort és csorbítania kellett az addig mindent hátulról irányító két-három személy uralmát a plébánia ügyeit illetően.
– Az elején meg kellett vívjam a magam harcát. Lehet az előző papokkal meg tudták oldani, hogy irányítgassák, de én nem olyan vagyok. Ezek a személyek nők voltak, ők kontárkodtak bele a dolgokba. Meggyőződésem, nem úgy kell segíteni az egyházon, hogy megmondom mit, hogyan kell csinálni, hanem megkérdem: mit segíthetek? Nos, ezt sikerült elérnem a közösségben, a nézeteltérések ellenére sem távolodott el az egyháztól.
Mint mondja, elégedetlenkedők mindig voltak, vannak és lesznek, soha nem lehet úgy cselekedni, hogy az mindenki tetszését elnyerje, de kellő tapintattal és határozottsággal lehet úgy intézni a dolgokat, hogy minél kisebb legyen az ellendrukkerek tábora. Pedig vannak ellendrukkerek, amint az az egyházmegyei főhatóságnak a hívek egy csoportja által írt panaszleveléből is kiderül. Szerencsére – teszem én hozzá – a katolikus egyház nem egy demokratikus intézmény, papjai többek között engedelmességi fogadalmat is tesznek, ezáltal is biztosítva az intézmény folytonosságát. De Kis Attila úgy próbálta megoldani a helyzetet, hogy sem az egyház érdekei, sem a hívek érzékenysége ne sérüljön. A jelek szerint neki sikerült. Legalábbis ez derült ki az utcán tett séta során szerzett tapasztalatból vagy másnap a borbereki filián tartott szentmise alkalmával.

Híveiről elismerően szól a plébános:
– Nagyon szeretik a templomot – mondja, hangsúlyozva, hogy más szolgálati helyein sehol ennyire mély gyónást nem hallott, mint jelenlegi állomáshelyén. – Olyan dolgokat is elmondanak, mint például azt, hogy nem figyeltek eléggé ima közben az ima szövegére.
Ténykedésük azonban nem merül ki a vasárnapi templomázásban, hanem lelkiségi mozgalom is működik: a nők rózsafüzér társulatba tömörültek, az elesetteken pedig igyekeznek segíteni azáltal is, hogy a szükséges dolgok megvásárlására ki-ki lehetősége szerint pótol.
– Az alkoholizálás, habár a bányászok között jellemző volt, itt nincs jelen – közli elégtétellel a plébános. – Persze vannak, akik alkoholproblémával küzdenek, de számuk elenyésző, én magam két nőről és három férfiról tudok.
A plébános kiemeli Radnaborberek katolikus közösségét, azt a közösséget, amelynek – éppen zártságának köszönhetően – sikerült megőriznie sajátos értékrendjét. Míg Óradnára több hullámban érkeztek a magyarok, rátevődve az ottani magyar közösségre, Borbereken nagyon kevés volt a beköltöző:
– Példaértékű Radnaborberek, ott ősközösség van nagyjából, és ők topon vannak minden szempontból – hangsúlyozza a plébános, megjegyezve, hogy ott nem idegenkednek a gyermekvállalástól sem. – Van ott olyan család, hogy három-négy gyerek van, van olyan család is ahol három kisgyerek van. Látszik rajtuk, hogy teljesen másképp gondolkodnak. Ide csak idén hozták fel az internetet, a gyerekek hittanóra után eddig még játszottak a templom udvarán – érzékelteti a modern kor elidegenítő vívmányainak késői betörését a szűk völgybe.

Gyakran hallani a református egyház szórványtevékenységéről, Vetési László tiszteletes munkájával méltán vívta ki a magyarság megmaradását szívügyüknek tekintő személyek elismerését. Hasonló szórványmentő missziós munkát végez a római katolikus egyház is, noha keveset beszélnek róla. S bizonyára nem az számít, hogy ki mennyit beszél a szórvány megmentéséről, hanem az, hogy ki mit tesz annak érdekében, hogy a szórványban is minél több embert megtartson a magyarság számára vagy – mint a palliatív orvoslás esetében – minél emberibb körülményeket biztosítson a biztos fogyásra, a végeleges eltűnésre ítélt magyaroknak. Nemrég olvastam erről egy remek tanulmányt, amelyet a csíkszeredai plébánia jelenlegi plébánosa, Darvas-Kozma József címzetes esperes jegyzett, s amely a Pro Minoritate folyóirat 2007. tavaszi számában jelent meg. Írásának címe: A szórványkérdés a gyulafehérvári érsekség szemszögéből. Bevezetőjében leszögezi, hogy a Szent István által ezerkilencben alapított erdélyi (gyulafehérvári) püspökségnek a tizennegyedik pápai regestrumok tanúsága szerint 1100 plébániája volt, két évszázaddal később azonban csak negyvennyolc plébániája maradt, ahol huszonnégy pap tevékenykedett. Darvas-Kozma megjegyzi, hogy az 1848-as egyházi sematizmus szerint az egyházmegye „1541 helységében 236 455 hívő élt”, 208 plébánia, 83 filia, ahol templom, kápolna és imaház áll a hívek rendelkezésére”, ugyanakkor „1250 szórványhelységben ezek hiányoznak”. A dokumentum szerint 474 pap végezte szolgálatát, no meg a szerzetesrendek tagjai.
„Az 1913-as egyházi Évkönyv adatai szerint 1811 helységben 378 834 hívő élt, 239 plébánia, 1572 filia és szórvány volt. Plébánián élt 304 022 hívő. Szórványban
74 812 hívő” – írja a tanulmány szerzője, majd így folytatja a sort: „Az 1986-os Gyulafehérvári Püspökség Név- és címtára alapján 228 plébánia mellett, 40 betöltetlen plébánia volt. Szórvány és filia: 289 aktív pap. Hívek száma kb. 550 000–600 000.”
A szerző pontokba foglalja a szórvány jellemzőit:
„– a hívek csekély száma mellett, lelki-kulturális-anyagi erő, pap és szakemberek hiányában képtelen az önszerveződésre és a fennmaradásra;
– nincs tanterem, »hol a tanító nyíló ajakán az ige-virág magyarul terem« (Reményik S.). Nincs mód az új nemzedék anyanyelvi nevelésére, e nélkül pedig a gyors és teljes beolvadás fenyegeti;
– iszonyatos szegénységben élnek, ráadásul a kisebbségi sors tudata is nyomasztó, sorvasztó. Egy évszázada az a bizonyos »átkozott háromszög«: az otthon nyomortanyája, a munkahely bizonytalansága és a kocsma emészti fel a szórvány életerejét;
– megélhetésük bizonytalan. A gazdaságszervezésben sem kaptak tanácsot, javaikból idegenek kiforgatták, és nincs olyan társadalmi fórum, amely képviselné, megvédené érdekeiket. Mindez felgyorsította az átalakuló gazdaságban és társadalomban való további lemaradásukat;
– nem részesülnek közvetlen lelki gondozásban (többnyire nincs helyben lakó lelkipásztor);
– az elmaradt anyaországi támogatás fokozta elbizonytalanodásukat.”
Nos, e jellemzők szinte teljes egészében igazak Óradnára és filiáira is: csekély a hívek száma az őket körülvevő ortodox tengerhez viszonyítva, az óradnai lelkész még két filia gondját viseli, elenyésző a magyar értelmiségiek száma, így a közösség képtelen az önszerveződésre és a fennmaradásra; a tanterem hiányánál akutabb a példát mutató értelmiségiek hiánya, s magyar oktatásban már csak a jelenlegi fiatalok nagyszülei, a mostani ötvenesek-hatvanasok részesülhettek; a szegénység viszonylag új keletű jelenség a bányavidéken, s kétségkívül az asszimilációs folyamat felgyorsításához járul majd hozzá; a holnap bizonytalansága nyomasztó s az önszerveződés hiánya, no meg a szervezett külső segítség elmaradása miatt nincs érdekvédelem; az egyszerűsített honosítási eljárás sem fordította meg az asszimilációt, lévén, hogy az itteni magyaroknak már nincs nyelvi kötődésük, nem beszélik a magyar nyelvet, így Magyarország – földrajzi közelsége dacára – nem képez potenciális migrációs célpontot.
A fenti jellemzők meghatározzák a tennivalókat is. Az erdélyi érsekségben a Zsinati Könyv rendelkezik arról is, hogy mit kell tegyen a lelkipásztor a szórványban. Az említett norma 57. pontjában leszögezi: „A lelkipásztori kisegítők foglalkozzanak kollégiumokban is a szórványban élő gyermekekkel, ezzel segítve őket hatékony tanulásukban, a társadalomban való eligazodásban, pályaválasztásban és helyben maradásra ösztönözzék, látogassák a családokat, vegyenek részt a problémák megoldásában.” Továbbá az 58. pont a következőket tartalmazza: „A népfőiskolai tevékenységet, az igazi népművelést, a hagyományőrző programokat fel kell éleszteni, hogy a szórványbeli »ifjú tudjon magának nemes eszményeket kitűzni, és azokért egy egész életen át lelkesedjék és dolgozzék. …Minden nép annyit ér, amennyi értéket saját magából ki tud termelni. S addig él, amíg életét a saját erejével tudja táplálni« (Márton Áron). A jövőben a különböző szolgálatok összehangolására lesz szükség.” S végezetül a Zsinati Könyv következő pontja leszögezi: „59. A szórványközösségben a legfontosabb lelkipásztori eszköz a jelenlét. A papok és a lelkipásztori kisegítők jelenlétükkel és munkájukkal szolgálják a nép megmaradását és kibontakozását. A lelkipásztoroknak látniuk kell környezetük küzdelmeit, sérelmeit, gondjait, és segíteniük kell a helyi társadalom gazdasági-kulturális életének szervezésében. Figyelniük kell a tisztességes kenyérkeresetre, az emberi kapcsolatokra, értékekre, de a személyes sérülésekre és krízisekre is. Mindebben nagy szükség van a problémák megoldásában segítő imaéletre. Csak azokat lehet lelkipásztori kisegítőként (lektorokként, akolitusokként és licenciátusokként), hitoktatóként alkalmazni, akiknek az élete a társadalmi, emberi, lelkiségi alapokra épül.”
Darvas-Kozma József – aki maga is szolgált szórványközösségben – kérdéseket vet fel, megpróbálva a válaszokat is megfogalmazni a szórványmunkával, annak céljával, eszközeivel kapcsolatban. Olyan kényes kérdéssel kezdi, mint a hívek identitása: „A szórványban élők identitása vegyes, hígult, bizonytalan és sok esetben mellékes. Ők elsősorban emberek.” Mint írja, a módos – azaz kisebb mértékben kiszolgáltatott – családok inkább tartják magyarságukat, mint a szegénységben élők. „Az identitástudatukat a magyar egyházak táplálják” – szögezi le –, „ahol az egyház bármilyen formában jelen van, ott még parázslik az identitástudat, de az áldozatot kevesen vállalják.” A szentencia kíméletlen, az asszimiláció „nagyon régi és fenyegető, vészesen negatív előjelű egyirányú folyamat”, „amit valamelyest lehet ugyan lassítani, de megállítani nem.”
Darvas-Kozma József második nagy kérdése a szórványstratégiára vonatkozik. Itt az egyházak szerepét hangsúlyozza a megfogalmazott válaszban: a visszakapott egyházi ingatlanok képezhetik a magyar nyelvű oktatás alapját, s akár máshonnan hozott tanítókkal tanintézményeket kell működtetni ezekben az épületekben. „Egyházi (magán) óvodát beindítani és kollégiummal, iskolaházzal (szegény vagy sokgyerekes családok esetében is – Böjte Csaba és mások próbálkozása), lehetne folytatni iskolával.” Ugyanakkor a kulturális élet fontosságára hívja fel a figyelmet, ezek az ingatlanok szolgálhatnák ezen identitáserősítő és közösségépítő tevékenységek számára a keretet: „Az identitást megőrző, erősítő, irodalmunkat, kultúránkat, történelmünket megismertető és megszerettető, értékeinket felmutató rendezvényeket bevinni a templomba vagy a templom köré (koncertek, történelmi vetélkedők, könyvbemutatók stb.).” Fontosnak tartja ugyanakkor a népfőiskolai mozgalom újjáélesztését.
„Melyek lehetnek azok az intézmények, finanszírozási formák és kisebbségi közösségépítő stratégiák, amelyek megerősíthetik a határon túli magyar közösségek identitását, javítják versenypozícióikat, s összhangba hozhatók a többségi társadalom elvárásaival?” – teszi fel a következő súlyos kérdést a szerző, s válaszában visszakanyarodik előző gondolatmenetére: „A történelmi egyházakat kellene megerősíteni, és támogatni az önazonosság megőrzését szolgáló iskolák működtetésében és indításában. Megéri, mert a határon túli magyar, különösen a szórványban élő magyar »egyerővel« magyar és keresztény.”
Reményik neve sokszor elhangzott a táborban borbereki tartózkodásai, no meg a sokat idézett Templom és iskola versében megfogalmazott identitásőrző szerep kapcsán. „Túl kell-e, túl lehet-e lépni a »templom és iskola« identitásőrző szerepén? Nincsenek-e túlságosan romantikus képzeteink a szórványról?” – teszi fel újabb kérdések sorát Darvas-Kozma József. Válasza lehangoló: „Ha a család, a templom és iskola teszi a dolgát, akkor jó úton járunk. A templomot nem lehet túllépni, az szokta túlélni híveit. Ahol nincs iskola, de van templom, az megtartja egy ideig a magyarságot. Viszont a templomnak is lecsökkent az identitás-megőrző szerepe, nem olyan, mint a múltban volt, amikor »templom és iskola« mentsvárnak, oxigént nyújtó intézménynek bizonyult. Ma a pénz az úr!” A kilátás nem bíztató: „Az elvándorlás, a vegyes házasságok, a nyelvi romlás és asszimiláció annyira meggyengítik a szórványban élő magyart, hogy a következő nemzedéknél csak a neve lesz magyar.”
„Miben segíthet Magyarország?” – teszi fel utolsó kérdését a szerző, s a válaszadással sem késik: „Szokták mondani, hogy sok út van, csak éppen kiút nincs. Magyarország abban segítsen először, hogy viseltessék nevéhez híven anyanemzetként. Magyarország vezetői legyenek jellemek, akikre bizalommal tekinthessenek a határon túli magyarok. Magyarország ne szívja el, ne csalogassa be a határon túli magyarokat, hanem viseljen felelősséget értük. Anyagiakkal is támogassa történelmi egyházainkat. A végvárak megvannak, az átjárhatóság előtt már nincsen akadály. Csak egy nagy szív és egy nagy cél kell. Ki mutatja fel? Az »anyaország« számára továbbra is maradnia kell a feladatnak, hogy segítségére siessen a valamilyen formában »garanciát« is adni tudóknak.”
Nagyon nehéz a szórványban tevékenykedő lelkész helyzete. Egyszerre kell megküzdenie a tornyosuló anyagi gondokkal, a közösségek kis létszámából fakadó erőtlenséggel, az identitásőrzést segítő feladatokkal, a szociális gondokkal, a hitélet rejtelmeivel és az egyre nagyobb földrajzi távolságokkal is. Mindenhol adott a templom, a plébánia, helyenként több egyházi ingatlant is visszaszolgáltattak, de ingatlanfenntartó vagyon – főleg erdők – nélkül szinte lehetetlen feladat elé állítja a papot az állagmegőrzés, a működtetés, a fenntartás. Munkáját csak mélyről fakadó elhivatottsággal tudja eredményesen, fogadalmához híven végezni. A zárt, összeforrott közösségekben, mint amilyen a borbereki is – jobban érvényesülnek a szokások, a hagyományok, élőbb a hit, s „a pap szava szentírás volt, a pap személye pedig táltos és sámán” – így fogalmazza meg a pap státusát Daczó Árpád ferences barát, szerzetesi nevén Lukács atya.
Népünk hitvilága című, paptársainak írt tanulmányában leszögezi, hogy a zárt közösségekben szentírás a pap szava és az örökölt hiedelem egyaránt: „hiszik szentírásként, amit az Egyház – papjai által – tanít, de hiszik rendületlenül azt is, amit hagyományosan az ősöktől örököltek, nemzedékről nemzedékre”. Ebből a felismerésből fakad a megállapítása, miszerint a hagyományőrző közösségekben a pap legyen egy személyben táltos is. „Ha a pap táltos, akkor itt egy olyan gondolat merül fel, mire általában apostoli mivoltunkban nem nagyon gondolunk – írja a már idézett munkájában. – Táltosi mivoltunkban azonban annál inkább megdöbbenthet minket: az, hogy Isten hisz nekünk! Igen, a nép ezt tudja rólunk! Táltosi mivoltunkban nagyon hisz nekünk népünk, abban a szent meggyőződésben, hogy Isten is hisz nekünk!”
Ez a papi magatartás azonban nem működik Óradnán, ahol sokkal heterogénebb a magyar közösség, ahol a pap – s általában az értelmiségi – iránti elvárások a szolgálat helyett a szolgáltatásra szűkülnek.
Kis Attila tisztelendő azonban bizakodó.
– Ahol ennyire mély a hit, ott nagy baj nem lehet – mondja meggyőződéssel.

Vasárnap van. Riporttáborzárás napja. S vasárnap lévén templomozunk: lányommal ketten vonulunk be a borbereki templomba. Bár van hely bőven, az ajtó melletti padokon az emberek összébb húzódnak, s barátságosan intenek, hogy üljünk le. Az ima románul cseng, furcsán hat székely fülünknek. Többször is elhangzott Beethoven Örömódája, de azt már nem tudtam megállapítani, hogy a Schiller-féle szöveg fordításával vagy más, a dallamhoz illesztett szöveggel.
Gyakran szóba esett radnaborbereki riporttábori tartózkodásunk alkalmával a miseszolgálat nyelve, érvek és ellenérvek hangzottak el azzal kapcsolatban, hogy a misét magyarul, két nyelven – azaz a liturgia szövegét és az olvasmányokat magyarul, a prédikációt románul vagy mindkét nyelven – avagy románul kell-e tartani.
– Az itteniek úgy magyarok, hogy katolikusok – szögezte le beszélgetésünkkor a plébános, megjegyezve: nagyon kevesen beszélnek már tökéletesen magyarul. – A magyar iskola hiánya csak egy csepp a tengerben – fűzte hozzá.
Elmondta, hogy a mise nyelvét mindig a hívek nyelvtudása határozza meg: Óradnán nagyobb a magyar nyelvet beszélők aránya, mint Borbereken, itt a szolgálat két nyelven folyik. Radnaborbereken azonban nem lenne ennek semmi értelme, itt három-négy idős asszonyon kívül már senki nem beszéli a nyelvet.
Vasárnap magam is megtapasztalhattam a borbereki kis templomban, hogy románul zajlik a szertartás. Hallgattam a mise szövegét, s közben azon gondolkodtam, hogy mi tesz minket magyarrá…? Mitől magyar a magyar? Magyar-e az, aki nem beszél magyarul? Egyéni vállalás a magyar nemzethez való tartozás vagy a közösség tart egy-egy embert vagy kisebb közösséget annak? Megannyi kérdés, amely első látásra-hallásra értelmetlennek tűnik, főként a Székelyföldön élők számára. De ha kiterjesztjük más népcsoportokra a kérdést, érthetőbbé válik: Mitől örmény a kettős identitású magyar-örmény? Mitől zsidó a német vagy a magyar kultúrán felnőtt, annak részeként alkotó, azt gyarapító német vagy magyar zsidó? Mitől román a románul nem tudó kászoni ortodox vagy mitől magyar a magyar nyelvet évszázadok óta nem beszélő Fogaras földi református?
Mindezek a kérdések újból és újból megfogalmazódtak a Radnaborbereken és Óradnán töltött két nap alatt szerzett élményrengeteg nyomán. Radnaborberek ugyanis több mint nyolcvan százalékban önmagát magyarnak tartó egyénekből álló közösség, valamennyien római katolikusok, magyar vagy elmagyarosodott lengyel, cseh, német, osztrák családnevet viselnek, de már csak négyen beszélik a magyar nyelvet. Kérdés tehát, hogy a beszélt nyelv a nemzeti hovatartozás ismérve vagy pedig a kultúra, amelynek csupán egyik része a nyelv.
A nyugat-európai liberális felfogás szerint az a magyar, aki annak vallja magát. Tehát egyéni vállalás kérdése a hovatartozás. Radnaborbereken viszont azt tapasztaltam – s igaz ez a tapasztalat a kászoni ortodoxokra is –, hogy az a magyar, illetve az a román, aki egyrészt annak tartja magát, másrészt pedig környezete is annak tartja. Ferencz Imre, a jeles publicista és költő egyik jegyzetében, majd később egy versében örökítette meg azt a drámai helyzetet, miszerint a kászoni ortodox fiatal, aki egy szót sem tud románul, magyarul érez és gondolkodik, zsinóros harisnyát húz magára és úgy illegeti magát büszkén a falu piacán, de a kortársai bicskával vágják le róla a zsinórt, mondván, hogy az neki nem dukál, mert ő román. A pórul járt fiatalember pedig méltatlankodva kérdi, hogy ő most már micsoda, mert a románok szemében „bozgor”, a magyarokéban pedig „oláh”. Tehát mindenképpen pejoratív jelzővel illetik.
A kérdés rendkívül összetett, nem lehet és nem szabad sommás ítéleteket megfogalmazni, nem lehet és nem szabad emiatt embereket, közösségeket kérdőre vonni, elmarasztalni, pellengérre állítani. A politikai halatom, az iskolarendszer, a gazdasági helyzet, az otthoni neveltetés, a többségi nyelvi és kulturális környezet, a történelmi tudat, a vallási hovatartozás egyaránt meghatározza az ember nemzeti hovatartozását. S bár valljuk – az olykor Széchenyinek tulajdonított, de Grétsy László által Kőváry László Székelyhonról című, 1842-ben megjelent könyvében megtalált – sokat idézett mondattal „Nyelvében él a nemzet”, be kell látnunk: a nyelven túl is él a nemzet. Tehát ne tagadjuk meg, ne közösítsük ki magyarul már nem tudó, de önmagukat magyarnak valló – s a körülöttük élő románság által is magyarnak tartott! – nemzettársainkat. Inkább figyeljünk sajátos igényeikre, ápoljuk velük a kapcsolatot, őrizzük az atyafiságot.
Mise után kedvesen köszönnek el egymástól az emberek, s jut egy-egy mosoly vagy kézfogás a magamfajta idegennek is.

Sírbatétel - táblakép
Sírbatétel – táblakép

A kis templom ugyanúgy guggol a Radnai-havasok lábánál, az Ünőkő alatt, mint tette azt Reményik idejében is: akárcsak egy mellékoltár a nagy székesegyházakban, úgy húzódik meg a templomocska a természet nagy katedrálisában. „Dördül az ormok orgonája, / Az Ünőkőre ború száll. / A mérhetetlen szikladómban / A kis fatemplom félve áll. / Belőle félve száll az ének, / A dicséret a dóm urának: / A magasságok Istenének. // Mert emberkéz emelte csak, / Fenn az úr lépked hallgatag, / A maga-építette dómban. / Önnön művében elmerül: / Az örök-szépben, az örök-jóban.”
A kis templomocska a természet nagy templomában szép, mert élettel teli. Nem olyan, mint az óradnai templomrom, amely immár az Úr dicsősége mellett csak a múltat hirdeti…

Sarány István

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.