Adatközléstől az adathordozásig

779

Megöregedtünk. Pontosabban őszbe csavarodott a fejünk, de megvagyunk, itt vagyunk. És a lendületünk változatlan – kezdte a beszélgetést László Csaba koreográfus, a negyedszázada működő felsősófalvi Székelyföldi Néptánctábor ötletgazdája és szakmai irányítója. Kérdezett Simó Márton.

Fotó: László Csongor

– Azok az emberek, akiktől mi tanultunk táncolni, akikkel annak idején elindítottuk itt a Székelyföldi Néptánctábort, egyre inkább fogynak. A tábor idején mindvégig, mindennap volt egy-egy ilyen megemlékezés, amikor elhunyt barátainkra, kedves adatközlőinkre emlékeztünk. Ők mindig mellettünk voltak, fogták a kezünket, mutatták az értékeket, de vészesen fogyatkoznak. Ilyen szempontból meg kellett változtassuk a tábor struktúráját. Régebb minden este hoztunk adatközlőket, élőben lehetett megtekinteni a hagyományos táncokat. Nyilvánvaló, hogy ők sem úgy táncoltak már, mint fiatalkorukban, de hitelesek voltak. Ma már többnyire csak mesélni, mutatni tudjuk felvételekről, hogy milyenek voltak, és mit tudtak. Sokat tanultunk ezekben az években a zenésztársadalomból is. Nyilvánvaló, hogy közülük sokan elhunytak, de azt tapasztaljuk, hogy utódaik sokkalta jobban képesek ma is ráhangolódni az elődeikre.

– Most is zajlott a hangszeres oktatás a július 21. és 28. között tartott jubiláris, huszonötödik táborban?

– Természetesen. A helyi iskola négy termében, napközben párhuzamosan szerveztünk vonósoknak hangszeres képzést. A fiatalok még nagyobbrészt éretlenek, megvan bennük a nyitottság, bár apró nüánszokat még nem tudnak visszaadni. Egyelőre. Leggyakrabban nem tudnak lassan muzsikálni. Végig itt volt a szászcsávási zenekar, akiknek a repertoárja igen széles. Csakhogy az ő esetükben ugyancsak cserélődik a régi nemzedék. Muzsikált és tanított Jámbor Pista „Dumnezeu”, de már az ő egészsége sem a régi, a lábát amputálták, bár ennek ellenére kiválóan képes órákon át húzni a vonót és oktat. Ő több ízben hegedült a tánctanítások alatt.

– Melyik tájegység tánc- és népzenekultúrája a domináns?

– Alapvetően a Sóvidéké. Ennek különböző árnyalatai­val próbáltunk ismerkedni. Ebben az évben történetesen a pálpataki táncokra koncentrálni, ahogyan korábban volt már példa arra, hogy a fenyőkúti, illetve a parajdi változatokra fókuszáltunk.

– Létezik néhány esztendeje egy másik próbálkozás is, főleg magyarországi néptáncosok kezdeményeztek Pálpatakán néptánctáborokat, amelyek az ott élő hagyományokra szervezték az adatgyűjtést és a tanulást. Idén oda nem sikerült eljutnunk. Milyen velük a kapcsolat?

– Nagyon jó. A korábbi években magam is megfordultam ott néhányszor. Most azonban úgy tudom, hogy jóval kisebb, szűkebb lesz, és jószerével „edzőtáborrá” alakul, de azért részt vesznek rajta pálpataki fiatalok is. Tartják a kapcsolatot a még tevékeny adatközlőkkel, de főleg oktatóiktól és egymástól tanulnak.

– Van-e friss és konkrét hozadéka az idei felsősófalvi tábornak?

– Túl azon, hogy itt immár évtizedek óta biztos találkozási helyet működtetünk július negyedik hetében, vasárnaptól vasárnapig, a néptánc és a népzene kedvelőinek – mind hivatásosoknak, mind amatőröknek –, minden esztendőben törekszünk bemutatni a záróünnepségünkön az itt tanultakat, az innen származó útravalót. Most szombaton, július 27-én tartottuk a gálát, amikor a zenésztanítványok is előadhatták az itt tanultakat. Feltétlenül el kell itt mondanom, hogy – végre – van egy olyan sóvidéki zenekarunk, amelynek tagjai a környék falvaiból valók –, és a táncházban minden este ők muzsikálták a sóvidéki táncrendet. Nyolc tagjuk van, Nyirettyű a nevük, a parajdi Miklós Károly prímás szoktatta össze és tartja ma egyben őket. Jegyezzük meg a nevüket, biztos, hogy hallani fogunk róluk: Miklós Barna, Miklós Botond, Fábián László, Fábián József, Kuron Szabolcs, Jancsó Bálint, Miklós Attila. Ez szenzációsnak mondható, a huszonöt év hozadéka, hiszen a régóta felbomlott, illetve kihalt Paradica Mihály „Nyicu”-féle zenekar óta itt helyben ilyen nem működött. Épp Miklós Karcsi volt az az ember – huszonöt éve tart ki a tábor eszméje mellett ő is –, aki tőlük mindent megtanult, és az ő személyes kitartásának, kiváló érzékének köszönhető, hogy ezt a felbecsülhetetlen értéket tovább tudták vinni.

– És a tágabban értelmezett Székelyföld, Erdély területéről származó zenét, népi tánckultúrát sikerül-e ebből a táborból tartósan népszerűsíteni?

– Igen. És erről feltétlenül szólnom kell! Elkészült az Erdélyi Tánctudástár. Mivel másutt is észlelték, hogy az adatközlők kezdtek eltűnni, Könczei Árpád koreográfus vezetésével és az Erdélyi Magyar Néptáncegyesület jóvoltából készült 23 videofelvétel azokkal a tánctanárokkal, akik még részesülhettek a tiszta forrásból, akik közvetlenül tanulhattak az elődöktől. Ezek a kisfilmek a tájegységenkénti táncértelmezést ábrázolják. Sikerült ezeket promóciós vetítéseken hiánytalanul bemutatnunk. Rendkívüli fegyvertény volt a filmek elkészülte, és az is, hogy végre van egy ilyen gyűjtemény, amely arra való, hogy közvetlenül szolgáljon.

– Itt Felsősófalván milyen volt az idén a lakossággal fenntartott viszony?

– Elmondhatom, hogy nagyon jó. Az önkormányzati támogatás és a hozzáállás hibátlan. A környék falvaiból való gyerekek pedagógusok irányításával 50-60 fős csoportokban jártak be napközben. Esténként pedig legalább ilyen népes csoportokban egészítették ki helyi fiatalok és felnőttek a tábor mintegy 300 fős népességét. Hétvégén még ennél is többen.

– Mi mondható el nagyvonalakban arról, hogy kikből tevődnek össze hagyományosan a tábor látogatói?

– Elsősorban ifjúsági, többnyire középiskolás amatőr táncegyüttesek tagjai, belföldről és külföldről egyaránt, kisebb-nagyon baráti társaságok, akik évek óta visszajárnak, és alkalmi látogatók, egyszerű érdeklődők, akik évközben is rendszeres táncházlátogatók valahol, illetve magányos turisták, akik polgári foglalkozásuknál fogva is kötődnek valamilyen mértékben a népi tánckultúrához. Csecsemőtől a nyugdíjasig minden korosztály képviselteti magát. És – nyilván – észlelhető a nemzetközi sokszínűség is, hiszen Japánból, Kelet- és Közép-Európából, az Újvilágból is vannak új, illetve évek óta rendszeresen visszatérő vendégek, akik lelki rokonságot éreznek velünk. És biztos, hogy az itteni táborban tanultaknak van némi köze ahhoz, hogy másod-, harmadgenerációs magyarok amatőr tánccsoportokat hoznak létre olyan egzotikus országokban, mint Argentína, Brazília, Bolívia… Japánban vagy éppen Hongkongban meg azért hívnak életre sóvidéki vagy más erdélyi táncrendet ismerő együtteseket, mert lenyűgözi őket a szépség. Keletről érkező látogatóink megérzik a szellemi rokonságot, és igen jól képesek művelni, énekelni, muzsikálni, táncolni azt a továbbadott értéket, amelynek lassan már nincs itt adatközlője. Az érték azonban fennmaradhat. Hiszen sokan vagyunk, egyre többen, akik csúnya szóval „adathordozókként” működünk. Külföldi nemzettársainknál pedig mindez az identitás fontos része. A csak baráti érzés által vezéreltek sem idegenek, hiszen mindannyian a tágabban értelmezett magyar kultúra, s általunk pedig a sóvidéki népzene- és a tánckultúra nagyköveteivé válnak az itteni találkozások által.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek