2020, december 1, kedd.
custom_html_banner1

Hirdetés

A végekről a végeken

Nehéz az embernek új dolgokba kell belekezdenie, de csak azt szabad megbánni, amit nem mertünk megtenni. Ezzel biztatom mindig magam, és ez biztatott akkor is, amikor eldöntöttem, hogy jelentkezni fogok a Petőfi Sándor Ösztöndíj Programba. Kilenc hónap Petrozsényben, a szórványok szórványában, idegen közösségben, idegen emberek közt. Nem a világ, azonban sok mindenre megtaníthat. Ami az elmúlt ősszel elkezdődött, számomra soha nem fog véget érni. Jegyzetek, naplórészletek segítségével próbálom összefoglalni a mögöttem álló hónapokat, a petrozsényi mindennapokat, az örömkönnyeket és a nehézségeket. 

A korábbi hónapokhoz ké­pest igyekeztem számításba venni azt, hogy nemcsak a gyermekotthon keretein belül képzelem el munkámat, hanem a petrozsényi magyarság körében is. Elsősorban a magyar szervezeteknél, egyházaknál kerestem a lehetőséget: miben tudnék segíteni. Az egyházak részéről igen nagy nyitottságot és együttműködést, támogatást kaptam. A lelkészek csodálatos emberek, akik fő oszlopai az itteni magyar közösségnek. A római katolikus plébános mentorom volt, így igen sokat kommunikáltunk, az unitárius lelkésznő pedig egy nagyszerű, energikus, lelkes, rugalmas fiatal lány, akivel nagyon könnyen megtaláltam a közös nevezőt már első beszélgetésünktől kezdve. A református lelkész, a maga nyugalmával és megfontoltságával mindig együttműködő volt.

Másodsorban a saját képességeimnek megfelelő tevékenységeket, foglalkozásokat igyekeztem kitalálni, amivel hozzájárulhatok az itt élő magyar közösség összetartásához. A közösen eltöltött délutánok, látogatások nagyon jó történeteket hoztak ki az ott élőkből.

A tánc- és énekoktatás nagyszerű eszköznek bizonyult Pet­ro­zsény­ben, Petrillán és Lónyán, amivel kicsitől nagyig be lehet vonni az elszórványosodott területeken az embereket a magyar kultúrába.

Teltek-pörögtek a napjaim, köz­ben mindenkinek büszkén elmondtam, hogy én moldvai vagyok. Sokat kérdeztek otthonomról, a mi életmódunkról, mindennapjainkról. Ekkor már biztos voltam abban, hogy nagyon sok érdeklődő akadna, ha elindítanék egy előadássorozatot, amiben beszélnék a moldvai magyarokról, a saját utamról. A mentorommal megbeszélve, „magyar estek” keretén belül szerveztük meg az előadásokat.

A „szórványból szórványba” előadássorozat hagyománnyá vált az itteni közösségben, és egy idő után nem kellett nekem kitalálni a témákat, hanem a közösség tagjainak érdeklődése sugallta a következő előadás témakörét. A sorozat Petrozsényben, Petrillán, Lónyán és szülőfalumban, Pusztinában sikeresnek bizonyult. Ezekben az előadásokban a saját tapasztalataimról beszéltem, a saját történetem volt a középpontban. Hogy is kerültem én kapcsolatba a saját identitásommal, hogyan jutottam el ennek fölvállalásáig, és mi ösztönzött arra, hogy büszkén mondhassam azt, hogy magyar vagyok. Fontosnak tartottam, hogy a petrozsényi közösségnek kicsit bemutassam a moldvai helyzetet, a magyarnak megmaradást ott, ahol szintén nagyon nehéz, ott, ahol szórványban élnek a magyarok, és a sok megpróbáltatás ellenére megmaradtak. Úgy gondolom, a pusztinaiaknak ugyanolyan fontos elmondani, hogy ott a végeken is élnek magyarok, a bányavidéken is lehet hallani magyar szót. Számomra a két szórványközösség egy kincs, amelynek tudni kell egymás létéről, mindennapjairól. 

Ennek az előadásnak köszön­hetően sikerült felkelteni az ér­de­klő­dést az emberekben a népviseletek iránt. A magyar szórvány napja alkalmából megvalósítottunk egy 14 viseletből álló bemutatót, amihez hozzájárult egy élőtérkép is a magyarlakta területekről. A viseletdarabokat jómagam szereztem be, de a bemutatóhoz szükséges emberek a petrozsényiek voltak. Kicsitől nagyig részt vettek az emberek, hiszen az iskolában is és a közösségi házban is bemutattuk a népviseleteket. Elmondhatatlan érzés volt az, amikor a bemutató végén a gyermekcsoport énekelni kezdett, és a közösség felnőtt generációja hozzájuk kapcsolódott. Olyan volt, mintha együtt nőttünk volna fel, annyira a szívemhez nőttek. A bemutatónak híre ment a dévai és a gyulafehérvári közösségben is, így az ottani ösztöndíjasoktól meghívást kaptam viseletbemutatókra.

Születésnap Petrozsényben

Reggel felkeltem, tudtam, születésnapom van, de én nem otthon vagyok a testvéreim és a szüleim körében, hanem idegenbe sodort a sors. Még szerencse, hogy a párom velem volt, és mint mindig, mindenben támogatott. Talán egy pillanatig könnyes volt a szemem, amikor felköszöntött otthon, mert hiányoztak a testvéreim, a szüleim, de amint az iskolába megérkeztem, éreztem a körülöttem levők szeretetét. A tanári szobába belépve, szó nélkül maradtam, hiszen az iskola igazgatónőjének anyai ösztöne előjött. Tudta, hogy mennyire hiányzik édesanyám főztje, úgy döntött: torta helyett egy fazék töltött paprikával kedveskedik. Nem tudom, valaha esett-e ennyire jól a töltött paprika – köszönöm, petrozsényi pótanyukám, Amálka! A gyerekek aznap angyalok voltak, a város más volt, az ismerőseim, barátaim mosolya kedvesebb volt, még a lelkésznő – aki immár az új barátnőm lett – cicája, Maya is szebben nyávogott aznap. Teljesen másképp érzékeltem, hogy mögöttem még egy év eltelt, talán soha nem fogom elfelejteni a 24. születésnapomat.

Nagyon sokat kezdtek 

énekelni

Decemberben elmondták a szülők, hogy a gyerekek nagyon sokat kezdtek énekelni otthon és a bentlakásban. Azután sokat jártam fel az óvodába és népi gyermekjáték-foglalkozást tartottam. Játszva tanultunk, énekelve okosodtunk. Én nagyon hiszek abban, hogy makkból lesz a tölgy, és ha kicsi korban valamit megszerettetünk, annak majd eredménye lesz. Nem tudjuk, a sok kicsi gyermekben mi rejlik, ha nem hagyjuk őket kibontakozni. Én soha nem voltam engedékeny a gyermekekkel, de valahogy mégis magam köré vonzom őket. A tánc nem maradt ki az óvodások foglalkozásából sem, ugyanakkor a gyermekdalok éneklése is mindennapi tevékenységgé vált. Ekkor már sok közös nap, pillanat, tevékenység volt mögöttünk, és még következett ezután! 

Sokat beszélgettünk a gyerekekkel a helyi értékekről, a hazaszeretetről és egyáltalán az emberségről. Igazán megható volt hallani a gyerekotthonban nevelkedett gyermekek szájából, hogy nevelő, vagy tanár, vagy bármilyen szakember szeretne lenni. Ilyenkor az ember rájön, hogy van, amiért dolgozni, és gyermekekkel foglalkozni a leghálásabb dolog a világon. 

A decemberi hónap igen forgalmasra és zsúfoltra sikerült. A templombúcsú, a szoboravatás, az óvodai játszótéravató ünnepség nyitotta meg a hónapot, majd a „pásztorjáték-körút” zárta. December 4-én van Szent Borbála, a bányászok védőszentjének napja. Ekkor ünneplik a petrozsényiek a templombúcsút. Ez alkalomkor igen nagy ünnepség volt közösségünkben, hiszen a templom előtt egy Szent Borbála-szobrot avattunk. Az emberek szíve ünnepelt, örült, hiszen a város egy kinccsel gazdagodott. A búcsús hangulat ugyanolyan volt, mint otthon, csak egy kicsit másabb. A templom tele volt, úgy, mint otthon, a környékbeli papok megtiszteltek jelenlétükkel, az emberek mély vallásosságát érzékeltem. Egy dolog volt más. A misén a prédikáció magyarul és románul is volt. 

Ugyanazon a napon a nemrég elkészült óvodai játszóteret avattuk. Az avatáson sokan voltunk, akiknek szívügye a magyar iskola, a tanítás és az emberiség. Egyházi elöljárók, tanítók és tanárok, nevelők, diákok, a mindennapi emberek jöttek el és örvendtek. Megtisztelve éreztem magam: engem kértek meg, tartsak egy foglalkozást az óvodásokkal. Izgultam, hiszen 16 székelyruhás törpe volt mellettem, akik alig várták, hogy egyet táncoljunk és énekeljünk. Nem zavarta őket az, hogy a terem tele van nyakkendős emberekkel, magas sarkús asszonyokkal. Még a kamerás emberek sem zavarták őket, hiszen ők velem foglalkoztak. Minden olyan természetes volt, ami ott a színes szőnyegünkön történt. Hallani lehetett a kacagást, a gyermekjáték zsivaját, az örömteli tapsokat. Nem törődtünk a polgármesterrel, vagy az államtitkár úrral, konzul úrral, sem a tanfelügyelőnővel, mi csak tettük, amit szoktunk. Felemelő érzés volt: lejárt a foglalkozás, és a gyerekek még mindig szerették volna folytatni. Magamban csak köszöntem a Jóistennek, hogy ilyen útra vezetett engem.

…ha a mindennapok, 

akkor az ünnepek is…

A program kezdete óta úgy döntöttem, hogy maradok és részt veszek nemcsak a közösség mindennapjain, de az ünnepnapjain is. Egyszer régen egyik tanárom a néprajz szakon azt mondta, csak úgy épülhetek be a közösségbe, ha részt veszek minden olyan ünnepen, eseményen, amely számukra fontos. Megfogadtam, és nem mentem haza. Pedig úgy hiányzott a pusztinai harangszó, az otthonom.

Az adventi időszak különleges volt. Együtt készítettünk adventi koszorúkat, minden vasárnap más templomban vettünk részt misén, a gyermekek szavaltak az ökumenikus gyertyagyújtáson. De mégsem tudta pótolni a pusztinai harangszót semmi. 

Az unitárius egyház lelkésznője, Márton Edit ötlete volt az Add tovább projekt, amelyben én is részt vehettem a gyermekekkel. Ez a projekt a szeretetről, a gondoskodásról szólt, és mi leginkább egy kis szimbolikus ajándékkal jeleztük ezt a petrozsényi embereknek. Jó volt látni, hogy a főtéren sétáló embereknek ajándékozva az add tovább címkés csokoládét, ők is a példát követve, tovább adták. Ez az esemény meglepetés volt számomra, hiszen nemzetiségtől és vallástól függetlenül az összetartozásról szólt.

A Kandila idősgondozó egyesület meghívott az Idősek karácsonyára, amit minden évben megrendeznek. Olyan szívszorító volt ott a sorban ülni, és hallgatni, hogy hányan távoztak már el. Ilyenkor emlékeznek az elhunyt közösségi tagokra, énekelnek, megajándékozzák egymást. Tudtam, hogy sok a programunk, és azt is, hogy az energiaszintem csökkenőben van, de azt is tudtam, hogy az Isten ezért küldött engem oda, hogy amilyen kicsit is tudok, de segítsek nekik és örömet szerezzek. Énekeltem a moldvai dalkincsünkből pár karácsonyi éneket, ez volt az én ajándékom nekik, a gyerekek pedig fénnyel ajándékozták meg az időseket. Meghallgattam történeteiket az életük során megünnepelt karácsonyokról. Talán akkor körvonalazódott bennem, hogy ez az ünnep legszebb ajándéka: ha ott vagy valakinek, aki számára fontos vagy. Margit néni volt a közösségben az én „nagymamám”, én voltam neki a csángó lány. Az ő szavai mai napig csengenek a fülemben: semmi sem fontosabb az életben, csak a szeretet. Sokat mesélt a találkozásaink alkalmával a családjáról, férjéről, nehézségekről és örömökről, de mindig csak biztató szavai voltak.

A Jézus Szíve gyerekotthon gyermekeivel színvonalas pásztorjátékot tudtunk megvalósítani, amivel körútra indultunk. Elsősorban a gyerekotthonban adtuk elő az angyaloknak, majd december 24-én az unitárius és a római katolikus templomban, 25-én a petrillai, lónyai és vulkáni templomokban adtuk elő produkcióinkat. Hasznosnak bizonyult, hiszen az emberek szívében visszaidéztük a gyermekkort, az ünnep és a karácsony hangulatát. 

Talán az egyik legszebb pillanat a karácsonyi időszakból azt volt, amikor szenteste az ajtóm előtt álltak a gyerekotthon gyerekei és kántáltak. Számomra ez volt a legszebb ajándék, hiszen eljöttek hozzám, és saját maguktól énekelték el azokat a dalokat, amiket együtt tanultunk. 

Más volt itt a szenteste. Nem rosszabb, nem jobb – csak másabb.
Fazakas-Timaru Carina

(folytatjuk)

 

Kapcsolódó cikkek:

14,237RajongókTetszik
0FeliratkozóFeliratkozás

Legfrissebb