A vad kempingező

Glóbusszal a vállamon 69.

80

A Danone cégnél tett látogatásomat még ki sem hevertem, máris új kihívás várt rám: egy francia kempingcikkeket gyártó cég vezetői hívtak tárgyalásra. A külföldi piactért felelős vezetőjével már Budapesten megismerkedtem, szimpatizáltunk is egymással, közvetlen, kedves ember volt. Farzsebéből vette elő repülőjegyemet, ami közvetlenségre utalt. A párizsi bemutatkozásom is jól sikerült, Pesten megismert barátom egész napját rám szánta, este egy montmartre-i étterem kiváló vacsorája tette fel a napra a koronát. Egy koncepciót kértek tőlem, amit meg s írtam, s úgy tűnt, végre megtaláltam a számításomat. Néhány hét telt el események nélkül, majd a cég vezérigazgatója váratlanul Budapestre érkezett, s velem akart találkozni. Egy munkavacsorán adtam elő ismét elképzeléseimet, vázoltam az akkori magyar piac labilisságát, s a pénzügyi biztonságot helyeztem előtérbe. Elképzeléseimet nem fogadták túlzott lelkesedéssel, s hamarosan elutasító választ kaptam. Mint kiderült, nemcsak velem tárgyaltak, konkurensem a „percer sur le marché” (benyomulni a piacra) elvét vallotta, és bátorságával ő nyert.
Kis időre rá, az akkor megalakuló Duna Televíziónál vállaltam el fontos posztot, s a médium tizenkét évig vált otthonommá. Még meg sem melegedett a szék alattam, amikor ismét a kempingcég egyik vezetője jelentkezett, s találkozót kért tőlem Budapesten. A Hiltonba kaptam vacsorai meghívást, s a desszertnél beszélgetőtársam elárulta, hogy a kiválasztott vezető csődbe vitte a céget, és ismét kérte a segítségemet. A vacsora még többször megismétlődött, mindig pezsgővel és horribilis cechhel. Mivel a Dunánál nagyon jól éreztem magam, állásajánlatát nem fogadtam el, viszont – a cég magyar piaci pozícióiról írandó – tanulmány elkészítését elvállaltam. Nyolc üzletre kiterjedő felmérést készítettem, véleményeztem az elhibázott koncepciót, s egy új üzleti terv elemeit is felvázoltam. Az egész anyagot franciára fordítottam, s nyújtottam át megrendelőmnek, aki már másnap kiválónak találta az elemzést.

Második Montmartre Fotó: Csermák Zoltán

Telt-múlt az idő, s jóllehet az úriember nem beszélt anyagiakról, mégis felhívtam a franciát a honoráriummal kapcsolatban. A telefon másik oldalán feszült csend fogadott, s mikor végre rátértünk az összegre, beszélgetőtársam egyre idegesebb lett. A kéthetes munkámért százhúsz ezer forintot kéretem, mire ennek töredékével akarták kiszúrni szememet. Otthon nyomdafestéket nem tűrő szavakkal ecseteltem galádságát, felemlegettem Trianont és Petain marsall fasiszta talpnyalását. Feleségem nyugtatott, hogy ez is jó lesz a szabadságunkra. Hetek elteltével kerestek a cégtől, hogy fizetés helyett bemehetek a raktárukba, s az összegért választhatok magamnak kempingtermékeket. Otthon a trágár beszéd megismétlődött, drága feleségem pedig ismét csitított, hogy úgyis kempingezni megyünk, s a felszerelést legalább tudjuk használni (lásd a mellékelt fotót). Elfogadtam az ajánlatot, de azért váratlanul ért év végén az a levél, mi szerint e termékek értékét a cég bejelentette az adóhatósághoz.
Egyszer egy jókedvű párizsi társaságban faggattak a francia mentalitásról. E történettel rukkoltam elő, s nagy sikert arattam. Mindenki gurult a nevetéstől, csupán egy asztaltársam maradt komor, mint kiderült, a cég társvállalatának volt a vezetője. Félrevont, kérte, hogy írjam le az elhangzottakat, amit természetesen nem tettem meg: „Volt, nincs, fene bánja”.

Csermák Zoltán

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek