2020, december 2, szerda.
custom_html_banner1

Hirdetés

A vabi szabi mint alapfeltétel

Miután három napig kóstolgattam a frissen megtapasztalt Japánt, kezdtem úgy érezni, hogy kissé magyarázhatóbbá, értelmezhetőbbé vált számomra mindaz, amit eddig olvastam róla. Természetesen ez történt az irodalmával is. Különben így zajlott ez mindegyik egzotikus ország esetében. Minden alkalommal szükségem volt erre a rövid alkalmazkodási időre, minden területen. Akkoriban még nem tudtam, mi lesz a végső képem Japánról, ami nem is a kirándulás végén, hanem – mint más látogatásoknál is – jóval később öltött végleges formát, de az első, szinte első benyomásom az volt, hogy valamiféle titokzatosság, sejtelmesség és lebegés van állandóan jelen, bárhol is jártunk. És ez nem a kialvatlanság fátyolát vagy egyszerűen az ismeretlen kuriózumát jelentette, hanem egy állandóan, finoman felettünk lebegő hangulatot. Amikor máig kedves kínai utamon elkísérő exútitársam olvasta az első, Japánról szóló írásaimat, meg is jegyezte, úgy tűnik, itt találtam meg azt, amit Kínában kerestem, sőt kerestünk együtt, és nagyon nem találtunk meg: azt a nehezen azonosítható titokzatosságot, különös hangulatot, a nyugalmat és harmóniát, amit az ezeregyéjszaka óta mindig várunk Kelettől. Japán talán ma is még – ki tudja, meddig? – a kvintesszenciája mindannak, amit nekünk ez a fogalom jelent.

Hogy miből áll össze mindez, eléggé nehéz megmondani. A mindennapokban talán abból az életérzésből, ami vabi szabi – angol wabi sabi helyesírással – néven ismert, és amely bár esztétikai alapattitűd, mégis, a teljes életüket átható filozófia és világnézet egyben, amelynek lényege a mulandóság és a tökéletlenség elfogadása. Egy buddhista szerző szerint a tökéletlenség bölcsessége és szépsége.
Ezt a nehezen megragadható, titokzatos fogalmat állítólag a japánok is inkább csak értik – s persze élik –, anélkül, hogy pontosan megfogalmaznák, mit is jelent. Illetve valószínűleg ők pontosan értik azokat a szavakat, amelyekből összetevődik, és azt is, mit jelentenek külön-külön, illetve azt is, amikor egyszerre használják őket. Mert be kell látnunk, a nyelvnek ezek a finomságai talán az idegennek fel sem fedhetők. A körülírására tett próbálkozások legtöbbször arról szólnak, hogy a vabi szabi ösztönös válasz az élet valódi természetét tükröző szépségre: a dolgok illékony, tökéletlen és befejezetlen mivoltának elfogadása és értékelése; az egyszerű, lassú és természetes élet ajándékainak az elismerése. Szoros kapcsolatban áll a buddhizmus azon felfogásával, hogy a létezés három jellemzője az állandótlanság, az éntelenség és a szenvedés.
A vabi szabi rendkívüli bölcs hozzáállás az élet dolgaihoz, amelyet ideje lenne elsajátítanunk, illetve amelyhez hasonló elképzeléseket ma már egyes nyugati lélektani iskolák is igyekeznek megfogalmazni, nevezetesen azt, hogy a jó közérzet, a boldogság titka, ha a mindennapokban keressük a szépséget, hagyjuk, hogy ez megindítson minket és hálásak vagyunk a puszta életünkért is. Persze, tudjuk, hogy nem egyszerű így szemlélni a világot. Különösen nem egy olyan kultúrában, amely több ezer éve valami egészen másról szól. És bár elszakíthatatlanul benne élek és kötődöm mindahhoz, ami európai érték és szemlélet, és bár szeretteim után talán a műtárgyakról és a könyvekről mondanék le a legnehezebben, mégis, a vabi szabi hozzám nagyon közel áll, mert úgy gondolom, hogy ez az alap örömképesség – hisz valami ilyennek látom azt, amit a vabi szabi hirdet – elengedhetetlen ahhoz, hogy felépíthessük a valóban sokszínű, érdekes, minden értelemben gazdag és tartalmas életet.
Nem szándékozom részletesen és tételesen bemutatni a vabi szabit, sokkal inkább a szigetország embereinek a mindennapi életszemléletét igyekszem körüljárni. Ellenben tény, hogy ez a kettő egybeesik vagy legalábbis roppant közel áll egymáshoz.
Japánba érkezésünkkor, már szinte az első pillanattól szembeötlött az, hogy elég sokan maszkot viselnek. A meglepetés akkor ért, amikor kiderült, miért. Mert nem azért hordják, amiért mi szoktuk, hogy ne kapjunk el valami betegséget, hanem épp ellenkezőleg: azért, hogy a viselője ne terjessze a vírust, amelyet hordoz. Ugye milyen fontos különbség húzódik egy ennyire egyszerű gesztus mögött, ha az okait vizsgáljuk?
Aztán természetesen az is nagyon hamar feltűnt, hogy szinte mindent szertartásosan és – talán épp ezért – szépen csinálnak. Mert a kiművelt, cizellált viselkedés, gesztus vagy egyszerű mozdulat egyben szép is. És bár tudjuk, hogy a szertartások nem esztétikai gyökerekből eredeztethetők, mégis mindig, már a kezdetektől hordoztak magukban nem kevés esztétikumot. Talán az ember valamilyen ősi ösztöne munkálkodik ilyenkor, amely csak úgy képes jó, értékes formát alkotni, hogy azt eleve gyönyörködtetővé (is) teszi. Lehet, hogy itt keresendő mindenféle alkotás magja.
Japán híres a tisztaságáról és ez kéz a kézben jár a renddel és harmóniával, nagyjából mindenben. Ott győződtem meg sokadszorra arról, hogy a rend, a szabályosság, a szép elrendezés és annak erős igénye nem mindig a kényszeres ember tulajdonsága. Ebben, esetükben, benne van az aprólékos csomagolás, a szertartásosság, a környezetük kezelése, ami egyben a vele való viszonyt és az apró örömöket jelenti készítőnek, fogyasztónak egyaránt, amikor kihozzák a legtöbbet a legkevesebből is, egyszerűen abból, ami van. A tökéletlenséget is művészetté emelik: megjavítják a régit, kihangsúlyozzák az eltört kerámia ragasztásának helyét vastagon ezüsttel, arannyal, sőt, eleve ilyennek készítik sokszor az újat. Ez a tökéletlenség, a hiányosság, a mulandóság és a szokatlanság szépsége. Európai fogalmaink szerint a küllem így primitív és rusztikus, pedig több, másabb annál.
Életszemléletük szerves része az ikagai, amit – nagyon szabadon – a létünk értelmének megtalálásaként fordíthatnánk. Úgy gondolják, hogy a mindennapi kedvvel végzett elfoglaltság – mi hobbinak mondanánk –, amihez szorosan kapcsolódik a kaizen, az elv, hogy szentelj napi egy percet arra, amiben jobb szeretnél lenni és ez összeáll órákká és javul a teljesítményed; ha időt adunk magunknak, jó barátok vesznek körül, élvezzük a pillanatot és hálásak vagyunk mindegyikért, képesek leszünk sokat és jól élni. Legalábbis ezt mutatja az Okinava-sziget lakóinak története, ahol a világ legidősebb emberei élnek így, no meg eléggé sajátos, de lekoppintható étrenddel.
Biztosan vannak még részletek, amelyeket nem említettem. De a lényeg körülbelül ez. A különös az, hogy ezzel együtt – vagy ennek ellenére – „a legjobb dolgok egyetlen éjszakából állnak, s reggelre elenyésznek. (…abból), amit az emberek lebegő világnak neveznek” – írja Kazuo Ishiguro. És én hiszek neki.

Albert Ildikó

Kapcsolódó cikkek:

14,238RajongókTetszik
0FeliratkozóFeliratkozás

Legfrissebb