A türelemről

91

Elgondolkodtatott a Csíki Mozi emeleti csarnokában a Filmszereda hetén látható tárlat. No nem önmagukban a képek gondolkodtattak el – igaz, el kell ismernem, akad köztük néhány gondolatébresztő pillanatfelvétel –, hanem az, ahogyan az létrejött. Egész pontosan, amit a kiállítás műhelyvezetője mondott arról, hogy a tárlat és fiatalok tudatosságát fejlesztő foglalkozások a türelemről szóltak. Mert a fényképeket készítő diákoknak türelmesnek kellett lenniük, ha látni akarták munkájuk végeredményét, azaz amíg előhívták a sötétkamrában a képeket. A digitális kor előtti hagyományos fényképezés ugyanis egyszerűen nem hagyott teret a sietségnek, ha nem kellő körültekintéssel és alapossággal végezték el a munkát, abból nem sült ki semmi jó. Napjainkban más a helyzet. Ezerszer elismételt lapos közhely, hogy rohanó világban élünk, és mint ilyen, természetesen igaz. Valóban nincs időnk semmire, állandó rohanásban vagyunk, és nehezünkre esik akár csak egy pillanat erejéig megállni, hogy gondolkodjunk, vagy legalább megkíséreljük megérteni, hogy mi történik velünk és a nagyvilággal. Emiatt aztán előfordul, hogy felszínesen kezelünk olyan problémákat is, amelyek lényegesen nagyobb odafigyelést igényelnének. A felszínesen vagy éppenséggel sehogy sem kezelt gondjaink idővel egyre több konfliktust szülnek. Elég, ha a magyar–román viszonyra gondolunk. Legutóbb az úzvölgyi „lelet” ügye, illetve a frissen Puskás-díjat nyert Zsóri Dániel nemzeti hovatartozása fölötti vita borzolta a kedélyeket. És ehhez képest hogyan jártak el a magyar és román anyanyelvű fiatalok a fent említett foglalkozásokon? Békésen játszottak együtt, sőt örültek annak, hogy megismerhetik egymás nyelvét. Vajon csak nekem támadt az a benyomásom, mintha a mi szeredai fiataljaink lepipálnák a felnőtteket normális hozzáállásban? Még mielőtt legyintenénk, hogy nekik könnyű, mert fiatalok, tartsunk egy kis önvizsgálatot. Ha őszinte akarok lenni, bizony nekem is be kell vallanom, hogy nagyon sokszor türelmetlen vagyok. A frász tör rám, ha sorban kell állni valahol, és minél hosszabb ideig tart a várakozás, sajnos annál barátságtalanabb dolgokat kezdek gondolni embertársaimról és a világról úgy általában. Ilyenkor – mintha egy elsüllyedt hajó után támadt vad örvény lenne a nyílt óceánon – beszippant engem is a közeg, és azon kapom magam, hogy egyre idegesebbé válok. Már-már ordítozni támadna kedvem, amikor végre eltűnnek előlem az emberek és sorra kerülök. Ilyen alkalmak után aztán rendszerint szembe kell néznem egyik legádázabb ellenségemmel, a saját lelkiismeretemmel. Ez a rohadt szemétláda ugyanis nem ismer kíméletet, és az orrom alá dörgöli, hogy túlságosan türelmetlen voltam, ilyet úriember nem művelhet. Kaján vigyorral hozza a tudomásomra, hogy ismét rajtakapott a provincializmuson. Gondolom, így már érthető, hogy miért tetszett meg annyira a türelemre tanító csíkszeredai kezdeményezés. Mert szükségünk van türelemre a hétköznapokban és hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy szükségünk van rá. Ez a felismerésem támadt a csíkszeredai gimnazisták fényképeit nézegetve. Ha egyáltalán lehetséges kitörni saját külön bejáratú provincializmusunkból, akkor pontosan az ilyen és ehhez hasonló kezdeményezések segíthetnek hozzá közelebb bennünket.

Kiss Előd-Gergely

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek