A Trianonhoz vezető út és a kiút

143

I.

Hajlamosak vagyunk leegyszerűsítve tekinteni nagy történelmi tragédiáinkra, bűnbakokat keresve saját felelősségünket elfeledni. Pedig a Széchenyi által is szorgalmazott önismeret jegyében legalább két dolgot ki kellene mondanunk: 1. sem erkölcsileg, sem praktikusan nem volt helyes, hogy türelmetlen, kicsinyes politikával elidegenítettük magunktól a történelmi országban századok óta velünk élő nem-magyarok millióit; 2. hatalmas (és elkerülhető) hiba volt 1914-ben hadat üzenni Szerbiának, tudva, hogy abból könnyen lehet európai háború.
1918-ig a magyarok és a Kárpát-medencében mellettük élő népek viszonyának megoldására különféle elképzelések születtek. A kiegyezést követően meghozott 1868-as 44. tc. liberális szellemével, nyelvi jogok biztosításával úttörő volt az akkori világban, de a már 1848-ban is csoportjogokat, területi autonómiát követelő kisebbségeinket ez nem elégítette ki. Ráadásul a törvény végrehajtása egyre több kívánnivalót hagyott maga után: az akkori magyar vezetés, a magyar társadalom egyetértésével – az „egységes magyar politikai nemzet” fikciója alapján – elzárkózott a nemzetiségek önálló jogalanyként való elismerésétől, erősödött a türelmetlenség és a hatalommal történő visszaélés. A „könyörtelen magyarosítás” vádja azonban alaptalan, az asszimiláció természetes folyamat volt, a nem-magyar paraszti tömegeket nem is érintette. A nemzeti ellentéteket enyhítette a szerb, a román és a szász evangélikus egyház autonómiája, valamint a gazdasági liberalizmus, ami lehetővé tette a nem-magyar polgárság erősödését – miközben körükben gyakori volt az elmagyarosodás is.
A XX. század elején a Habsburg, az orosz és az oszmán-török birodalom keretei között élő népek már önálló államról, illetve a határon túli rokonaikkal történő egyesülésről ábrándoztak, nagyhatalmi támogatás nélkül azonban az államkeretek bármiféle megváltoztatása illúzió volt. A történetesen szlávbarát és magyarellenes érzelmű osztrák–magyar trónörököst meggyilkoló boszniai szerb terrorista tettéből csak a nagyhatalmi ellentétek és a szövetségi rendszerek kreáltak világháborút. Az Osztrák–Magyar Monarchia nemzeti alapon történő felosztása eredetileg nem szerepelt az antant hadicéljai között. A villámháború kudarca felértékelte a semlegesnek maradt államokat, a hadbalépésükért kialakult versenyben mindkét oldal az ellenség területéből kínált zsákmányt. Romániát Erdély, Olaszországot pedig Tirol, Isztria és Dalmácia odaígérésével sikerült az antant oldalára állítani, míg Bulgária Macedónia birtoklása reményében csatlakozott a Központi Hatalmakhoz. A történelmi lehetőség felismerése vezérelte a bécsi birodalmi parlament tekintélyes képviselőjét, a cseh Masaryk professzort és néhány horvát politikust, hogy Angliába, illetve Franciaországba emigráljon és ott – velük rokonszenvező politikusok és újságírók közreműködésével – szisztematikus meggyőző kampányt indítson az Osztrák–Magyar Monarchia felosztása érdekében. Az „elnyomott népek” önrendelkezési törekvéseinek fölkarolásával az antant morálisan is igazolni próbálta a háborút. Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok kormánya azonban csak 1918 tavaszán állt a felosztási terv mellé, döntött úgy, hogy a németek által elősegített oroszországi szociális forradalomra jó válasz lesz „nemzeti forradalom”-ra biztatni a Monarchia népeit. Meghirdették a cseh és délszláv függetlenség programját, az új államok határait feltüntető térképekkel illusztrálva.
Az addig legfeljebb az álmokban szereplő tág határokkal kínált függetlenség ajánlata nagyban hozzájárult az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásához. Október 28-án Prágában a csehek, október 29-én Zágrábban a horvátok, 30-án Turócszentmártonban pedig a szlovákok kikiáltották az elszakadást. A november 3-án Páduában aláírt fegyverszünet feljogosította az antantot a Monarchia bármely területének megszállására. A francia tábornokok által vezetett szerb, illetve román hadsereg így szállta meg Pécset és Baját, valamint Erdélyt a Maros–Szamos vonaláig. A Párizsban tartózkodó Beneš csehszlovák külügyminiszter elérte, hogy az antant felhatalmazza a frissen megalakuló – ugyancsak francia és olasz tisztek által irányított – cseh haderőt az általa igényelt területek megszállására. A Wilson amerikai elnök elveiben és a majdani békekonferencia méltányosságában bízó Károlyi-kormány nem látta sem értelmét, sem esélyét a fegyveres ellenállásnak, sőt azt meg is tiltotta. Máig tart a vita, hogy volt-e lehetőség, készség harcolni legalább a magyar többségű területek megtartásáért. Ma már tudjuk, hogy a franciák és az angolok egyetlen katonát sem kívántak föláldozni szomszédjaink kapzsiságának kielégítésére, de a háborúzásba belefáradt emberek nem tolongtak, hogy beálljanak a felállított új magyar hadseregbe. Az akkori magyar közvélemény nem is tudta elképzelni, hogy a magyar történelemben kiemelt szerepet játszó Pozsony, Kassa, Kolozsvár, vagy a színmagyar Székelyföld – az önrendelkezési elvet hirdető győztesek jóváhagyásával – idegen fennhatóság alá kerülhet.
A Párizsban 1919. január 18-án összeülő békekonferencia már kész tényekkel, Magyarország háromnegyed részének katonai megszállásával találta magát szemben, amikor a területi kérdésekkel foglalkozó bizottságok február és március folyamán elkészítették a határokra vonatkozó javaslatokat. Ezekben döntően a francia elképzelések érvényesültek, nagyjából a mai határvonalat jelölték ki. A maximális cseh, román és szerb igényektől ez jócskán elmaradt, de a magyarok számára jóval kedvezőtlenebb volt, mint az amerikai vagy a brit szakértők által javasolt vonal. A nyilvánvalóan igazságtalan határok meghúzásának alapvető oka nem a döntéshozók tudatlansága vagy félrevezetettsége volt, hanem az etnikai határok elvének részrehajló, elfogult, stratégiai megfontolásokból és politikai számításból eredő, eltorzított alkalmazása. Az öt győztes nagyhatalom vezetői 1919. május elején hagyták jóvá a hazánk számára kijelölt határokat. Mire a Tanácsköztársaság bukása után Magyarországnak elismert kormánya lett és Apponyi Albert 1920. január 16-án előadta ellenvetéseit, szomszédjaink már megerősödtek és berendezkedtek az elfoglalt területeken, onnan több százezer magyart kiűzve. Lloyd George brit miniszterelnök ekkor döbbent rá, milyen igazságtalan békét diktálnak Magyarországnak, javasolta is a döntés felülvizsgálatát. Nitti, az új olasz miniszterelnök is támogatta ezt, de végül a „szakértők” és a külügyminiszterek elfogadták, hogy a határokon változtatni már késő, a kisebbségvédelmi szerződések pedig – állították – úgyis megoldják a problémákat.
A Trianoni Békeszerződés megsértette az I. világháború utáni rendezés egyik alapelvét, az önrendelkezés elvét, amikor a népszavazást elutasítva a magyar nemzet egyharmadát más nemzetek fennhatósága alá rendelte. Minden tárgyilagos korabeli és újabb elemző káros és rossz békének minősítette Trianont. Szembefordította egymással azokat a közép-európai népeket, akik nehéz történelmük során egyformán áldozatai voltak a környező nagyhatalmak hódító törekvéseinek. A távlatosan gondolkodók a tartós együttműködés, esetleg egy föderatív államalakulat megteremtése útján hitték biztosíthatónak az egész térség szabadságát és függetlenségét. Magyarországon Jászi Oszkár 1918 tavaszán dolgozta ki javaslatát a Monarchia demokratikus föderációvá alakításáról, majd próbálta miniszterként kantonális autonómiákkal menteni meg a történelmi Magyarországot. Közép- és Délkelet-Európa a békerendszer haszonélvezői és kárvallottai közötti állandó feszültség és ellentét színtere lett. De nem is az önállóvá vált államok léte, inkább azok politikája tette rosszá a Közép-Európa népei közötti viszonyt. „Mindegyik új államban felülkerekedett egyfajta szűk látókörű hivatalos nacionalizmus”, és ennek célpontjai a kisebbségek voltak – írta Hugh és Christopher Seton-Watson brit történész, annak a Scotus Viatornak a fiai, aki az új Közép-Európa egyik megálmodója és létrehozója volt.

II.

A tudós író-politikus, Keresz­tury Dezső (1904–1996) 1939-ben, a Szekfű Gyula által szerkesztett Mi a magyar kötetben szembeszállt a trianoni tragédia kényelmes és önáltató felfogásával. Szerinte a régi Magyarország tapasztalt és tekintélyes uralkodó rétege úgy lett úrrá az őt ért megrázkódtatáson, hogy „eszmevilága lényegében változatlan maradt: a világomlásra nem magábaszállással, hanem az ellenfél vádolásával felel, a bekövetkezett tragédiáért a nemzetietlen, hazaáruló, destruktív, forradalmi erők bomlasztó működését teszi felelőssé.”
Könnyen belátható, hogy száz évvel később értelmetlen átkozódni, szidalmazni a győztes nagyhatalmakat, a román és cseh propagandát, Károlyit és a Kommünt. Kizárólag a tanulságok levonása érdekében érdemes megvizsgálni, mit kellett volna másként tenni az ország akkori vezetőinek és népének. Utólagos bölcsességgel megállapítható, hogy meg kellett volna tartani a „más ajkú” nemzetiségeknek a poliglott Hungária iránti lojalitását, ahogy azt Széchenyitől Teleki Lászlón és Mocsáry Lajoson át Adyig és Jászi Oszkárig annyian javasolták. (Tisza István is próbálkozott ezzel.) Nem kellett volna hangulatot kelteni Ausztria, „az átkos Bécs” ellen. Más szociális és földbirtok-politikával, a választójog kiterjesztésével ki lehetett volna húzni a szőnyeget a radikalizmus alól. Felháborodás helyett hallgatni kellett volna a belülről és a kívülről érkező bírálatokra. Ezzel megőrizhettük volna az 1848–49-ben megszerzett presztízst, Nyugat-Európa szimpátiáját is. Az itthon népszerűtlen trónörökös sajnálatos meggyilkolása okán érdemes volt-e hallgatni az Angliára féltékeny német császárra és hadat üzenni a „kutya Szerbiának”?
Még az értelmetlen háború vége felé, óriási emberi és anyagi veszteségek után is volt kiút: a különbéke. Ausztriával együtt, szakítva Németországgal. Lehetett bízni a Wilson amerikai elnök által meghirdetett szép elvekben, az önrendelkezés jogában, de nem vakon hinni egy „győzelem nélküli béké”-ben, mindent erre a lapra tenni fel. Nem lett volna szabad felülni a demagógoknak, az utópiában hívő bolsevikoknak. Minden felelős politikai irányzatnak össze kellett volna fogni a rend fenntartására és az ország védelmére. Nem volt ez teljesen reménytelen, a cseh, román és szerb igényekért az antant nem akart harcolni, és nem minden kisebbség akart elszakadni. A Felföld keleti részében élő szlovákok és cipszerek nem, sem a ruszinok, sőt minden erdélyi román sem. Nem véletlen, hogy a győztesek nem merték népszavazás elé vinni a magyar határok kérdését. A megosztott politikai elit mellett az akkori sajtót is hatalmas felelősség terheli a tisztánlátás hiányáért. Az indulatok elszabadulásáért, előbb a vörös, majd a fehér terrorért.
Érthető, hogy a trianoni nemzedék célja – pártkülönbség nélkül – az igazságtalan határok megváltoztatása volt. De a „mindent vissza!” jelszó helyett az etnikai alapú revíziót kellett volna szorgalmazni és ehhez minél több személyt és országot megnyerni. És nem szövetkezni a gonosszal – bár elismerem, ezt akkor nehéz volt belátni. Jól gondolta Teleki Pál, hogy egy újabb háborúba nem szabad belépni, ha pedig a németek erre kényszerítik, emigráns kormányt kell létrehozni Londonban. Ezt elő is készítette, azután mégis az öngyilkosságot választotta.
Ma realizmusra van szükség. Be kell látnunk, hogy a száz év alatt a Kárpát-medence etnikai viszonyaiban végbement változások nyomán ma a határváltozás az álmodozások birodalmába tartozik. A békeszerződés (ma az 1947-es) érvényes, nem járt le. Az 1920-ban közel három és fél milliót kitevő elszakított magyarból mára jó, ha két és fél millió maradt. Trianon valamiféle orvoslására, nemzetpolitikai céljaink érvényesítésére azonban van lehetőség, esély.
2004-ben elért európai uniós tagságunk és a schengeni rendszer eltörölte Trianon látható jeleit: a határsorompókat, a vámhatárt, a vízumkötelezettséget. A nemzeti kisebbségekkel szembeni türelmetlenség azonban megmaradt. Ezen kell változtatni. Kell hozzá egy vonzó, gazdaságilag erős anyaország, amely megbízható szövetséges és ezért sok barátja van. Kell hozzá az erős, összetartó magyar kisebbség. Fennmaradásához elengedhetetlen a magyar iskolarendszer, a magyar öntudat, de a magyar közösségek, vállalkozások (nem kliensek) gazdasági támogatása is. A kettős állampolgárság erősíti a magyar tudatot, még inkább a határ menti együttműködés, a gazdaságok integrációja. Fontos a rokoni, baráti kapcsolatok ápolása. A határon túlra tett iskolai kirándulások teremtik meg az együvé tartozás tudatát az újabb nemzedékeknél. Ezt támasztotta alá az európai Nemzeti Kisebbségvédelmi Kezdeményezésre (Minority SafePack) 2018. áprilisig összejött egymillió fölötti aláírás. A Székely Nemzeti Tanács által a nemzeti régiók támogatása érdekében született kezdeményezésre az utolsó pillanatban ugyan összejött az egymillió, de csak három országban, ami nem elég. Mivel sikerült a határidőt négy hónappal meghosszabbítani, csak rajta, nyugati magyarok és barátaik!
Egyedül, csak önmagunkra támaszkodva kevés az esély a sikerre. De a kisebbségi jogok biztosítása világprobléma, a béke és a nemzetközi stabilitás nélkülözhetetlen föltétele, hiszen az államok nem homogének, szinte mindegyikben jelentős számban élnek nemzeti, nyelvi kisebbségek. Kívánatos a túlcentralizált és bürokratikus államok decentralizálása. Beszéljünk régiókról és azok önkormányzatáról. Az európai demokráciák szervezete, az Európa Tanács hozott több konvenciót, határozatot a nemzeti kisebbségek védelmére, de nincs ereje, hatásköre ezek végrehajtását elérni. Ezt kell átvállalnia az Európai Uniónak – ennek elérése legyen első számú célja a magyar kormánynak és a politikusoknak.
Szólni kell végül az érdekeltek, a magyar kisebbségek felelősségéről. Akarjanak megmaradni. A magyar nemzetiségű szülők (még a vegyes házasságban élők is) küldjék gyermekeiket magyar iskolába. Anyanyelven a legeredményesebb a tanulás. A többnyelvűség, a magyar műveltség megszerzése nagy előny, még a gazdasági életben is. Létfontosságú, hogy a kisebbségben élő magyarok vegyenek részt aktívan a politikai életben, legyen egyetlen pártjuk (azon belül lehetnek külön platformok), és nagy számban menjenek el szavazni a magyar pártra. (Dél-Tirolban mindez bevált.) Legyen a magyar párt a mérleg nyelve a kormányalakításokkor, így elérve jogos törekvéseik felkarolását a többségben lévő nemzetiség részéről.
Összegezve: az anyaország aktív és dinamikus politikájával, megfelelő nemzetközi tájékoztatással és támogatással elérhető, hogy a „magyar kérdés” végre megoldódjék, hogy Trianon legnagyobb kárvallottai, a magyar kisebbségek föllélegezhessenek és szülőföldjükön, őseik földjén tartósan otthon érezhessék magukat.

Jeszenszky Géza
(Megjelent a Bécsi Napló folyóiratban)

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.