A természet magvetője

Csizma a konyhaasztalon 19.

581

Frivol, azaz szalonképesen szeméremsértő, mondhatnánk, ha nem lenne mégis annyira szellemes és persze irodalmi ez a szemléletes megfogalmazás, aminek kitalálója Faludy György, és az ő Rabelais: Pantagruel-fordításában találhatunk rá. Íme. „A nép boldogan falta a naspolyákat, nemcsak nagyságuk, de pompás ízük miatt is. Ennek csodás és változatos következménye lett. Valamennyiök testének egy-egy része módfelett feldagadt. E testrész személy szerint különbözött… Másoknak ama testrésze duzzadt meg, melyet a természet magvetőjének nevezünk. Gatyapőcükbe nem férnek bele…” Tovább már nem is idézhetem, mert… képzeletedre bízom, kedves olvasóm, hogy miért. Ideírhatom viszont a kapcsolódó, magyarázó jegyzetet: „A gatyapőc számtalanszor szerepel Rabelais könyvében. Magyar elnevezése megtévesztő, minthogy a nadrághoz tartozott, bár rendszerint más színű szövetből készült. Félgömb alakú, olykor halcsonttal merevített, vászonból, posztóból varrt zacskó volt, melyben, a divathoz híven, a férfiak [a természet magvetőjét] tartották. Fiatalemberek a világoskék és rózsaszín selymet kedvelték, gavallérok a vérvörös bársonyt, özvegyemberek, a gyász jeléül, fekete gatyapőccel jártak. A gatyapőcöt, mint ahogy a korabeli festményeken látható, rendszerint a szükségesnél jóval nagyobbra szabták; divat volt, hogy az ember a kedvesének szánt ajándékát – például ritka déligyümölcsöt – gatyapőcéből szedte elő az ebédlőasztalnál. A feltűnő ruhadarab vég nélküli tréfálódzásra és számtalan, botrányos történetre adott alkalmat.” A Pantagruel első könyve 1532-ben jelent meg, németre már a 16. században lefordították; 1900 előtt majdnem minden európai nyelven megjelent, de magyarul nem. Az irodalomtörténészek szerint ennek oka a magyar társadalom mindenkori szemforgató képmutatása, külön-külön talán befogadták volna Rabelais kegyetlen szatíráját vagy vaskos erotikáját is, de a kettő együtt túl sok volt. Faludy fordítása először 1948-ban a Cserépfalvi Kiadó jóvoltából látott napvilágot. Rabelais hatalmas, négykötetes regényében a lakmározás szervesen összefonódik a népi ünnepekkel. Mihail Bahtyin az egyetemes irodalomtudomány, művelődéstörténet és művészetelmélet jeles ismerője és kutatója, 1965-ben adta közre (magyar fordításban: 1982) François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája című művét. Föllelhetjük benne a középkori vásáros ünnepek történelmi leírása mellett a nevetés történetét is, mindazt, ami az ijesztően nevetséges (sokak szerint egyenesen undorító) emberben és eszeveszetté nagyított mesebeli helyzetekben valóságos társadalmi szelepként egyféle felszabadító, s így megnyugtató katarzisként működhet, vagyis az embert kiemeli a hétköznapok világából, miközben szívből kinevetheti nemcsak a világi és egyházi hatalmasságokat, a tudománnyal együtt a tudománytalan okoskodást, hanem mindebben önmagát is. Nem véletlen, hogy Rabelais regényében folytonosan lakmároznak, hiszen az evés-ivás mindig is az ünnep része volt és ma is az, persze jóval visszafogottabban. „Az evés és az ivás – írja Bahtyin – mindig is a groteszk test egyik legfontosabb megnyilvánulása. Ennek a testnek jellegzetes tulajdonságai a nyitottság, a befejezetlenség, a világgal való szüntelen kölcsönhatás. Ezek a tulajdonságok nagyon érzékletesen és konkrétan jutnak kifejezésre az evés aktusában: a test kilép határai közül, magába nyeli, fölfalja, szétszaggatja, bekebelezi a világot, a világ rovására gyarapodik és növekszik. A tátott szájú, rágó, marcangoló, fogait csattogtató ember találkozása a világgal az emberi gondolkodás és képalkotás egyik legősibb és legfontosabb témája. Az ember felfalja a világot, belekóstol a világba, bekebelezi, és saját testének részévé teszi… Azt fejezte ki ez a lakmározó összecsapás, hogy az ember erősebb a világnál, mert ő nyeli le azt, nem pedig a világ őt; az evés úgy törli el a határt ember és világ között, hogy az ember kerekedik fölül. A legősibb ábrázolási rendszerekben az evés rendkívül szorosan összefüggött a munkával. A munka és a harc evéssel ért véget, ez koronázta meg, az evéssel vált teljessé a küzdő és munkálkodó ember diadala. A munka az ételben ünnepelte magát.” Rabelais regényéből világos, hogy nemcsak a munka, hanem a tudomány, az okos beszélgetés, az életfilozófia is ünnepelte magát a lakomaasztalnál. Kedves Olvasóm! Az ember munkával keresi a kenyerét, ezért megbecsüli és tiszteli a munkát – mondhatnánk a közhelyes igazságot, de hát ősidők óta nincs már ennek egyetemes érvénye, csak éppen szeretnénk, ha lenne. Azért mindenfajta lakomában mindenképp benne van az élet győzelme, még a halotti torban is. A lakomák „eszmeiségét” ma már nagyrészt csak a múltban kereshetjük, halvány visszfényét is nehéz megtalálni a mai ünnepi asztaloknál, ahol a harsogó zene miatt képtelenség szót váltani, vagy ahol az emberek csak egymás mellett ülnek, magukba roskadva esznek, isznak, de valójában nem is alkotnak társaságot, mindenki önmagában lakik jól egyes-egyedül, és szomorú, ám illedelmes magányban részegedik meg.

Kozma Mária

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.