A természet „feltalálója”

Egy perc tudomány 7.

455

„Hunyd be a szemed, hegyezd a füled; a leglágyabb neszben és a legvadabb robajban, a legegyszerűbb hangban és a legemelkedettebb harmóniában; a leghevesebb, legszenvedélyesebb sikolyban és a józan ész legbársonyosabb szavaiban a Természet az, ki megszólal, felfedve és feltárva lényét, erejét, elevenségét és viszonyait…”
(Goethe, Alexander von Humboldt legjobb barátja)

Alexander von Humboldt J. K. Stieler festménye

A végső igazságok keresésében mindig van valami nemes és egyben valami nagyon emberi is. Vannak emberek, akik meditáció segítségével keresik a válaszokat az emberiséget foglalkoztató nagy kérdésekre, mások imádkozással, és megint mások, akiknek volt olyan szerencséjük, hogy különleges tehetséggel áldotta meg őket a sors, a művészetekben.
Főként pedig a reneszánsz óta igen komolyan és egészen sajátos módszerekkel keresi a válaszokat az élet mély kérdéseire a tudomány. Nem mintha minden tudós ezeket kutatná – legtöbbjük sokkal prózaibb dolgokkal foglalkozik. Például a fizikusok legtöbbje a kvantumfizika, mondjuk úgy, furcsaságaival kapcsolatban azon a haszonelvű állásponton volt, hogy amíg az elmélet annyi helytálló jóslattal szolgál, és segítségével biztosat tudunk például egy adagolt gallium-arzenid félvezető viselkedéséről, akkor miért is fájna a fejünk holmi ismeretelméleti következmények miatt? De természetesen voltak és vannak olyan kutatók, akik firtatni kezdték mesterségük még föl nem tárt, titokzatos alapjait, akiket fűtött a szenvedély, hogy kiderítsék, mik a szakterületük alapvető igazságai. De éppen ezeket a kérdéseket a legnehezebb megválaszolni. Csak nagyon kevés természettudós vállalkozik az ilyen munkára, mert ez a legnehezebb és legkockázatosabb típusú kutatás – igaz, a „jutalom” is itt a legnagyobb: ha valaki megválaszolja egy szakterület valamelyik alapkérdését, az minden addigi tudásunkat átírhatja. A fizikatörténet ilyen tudósait mindenki ismeri: ilyen volt, hogy csak a legnagyobbakat említsem, Sir Isaac Newton és Albert Einstein. És ilyen kutató volt Alexander von Humboldt. Az előző évszázadban a botanikát – amint azt a korábbi cikkekben láthattuk – leginkább a növények és állatok valamilyen rendszerbe való besorolása jellemezte. Sokáig csakis gyakorlati szempontok szerint osztották a növényeket csoportokba, például megkülönböztettek gyógynövényeket és dísznövényeket, vagy ehetőeket és mérgezőeket. A 17. században, a tudományos forradalom idején már észszerűbb csoportosításokkal próbálkoztak: a növények felépítését és hasonlóságaikat vették figyelembe. A 18. század elején aztán Linné gyökeresen átalakította ezt a rendszert, amikor az osztályokba sorolásnál a növények ivarszerveinek a jellegét vette figyelembe.
Alexander Humboldt homlokegyenest más természettudományos világképet hozott, a tudományt a természet teljesen új szemléletének a kulcsával ajándékozta meg. Ahelyett, hogy az élőlényeket mindig külön tanulmányozta volna, a nagy egészet látta, és az első tudós volt, aki rámutatott az élővilág, az éghajlat és a földrajzi helyzet közötti kapcsolatokra.
A kortársai szerint ő volt Napóleon után a világ második leghíresebb embere és a leglelkesítőbb hatású személyiség. A Daily News egy akkori száma szerint a hírneve „valamiképpen magához az Univerzumhoz kötődik” és 1869. szeptember 14-én, a születésének századik évfordulóját az egész világ megünnepelte. Mégis az akadémiák falain kívüli világ mára szinte teljesen megfeledkezett róla, pedig neve ezerfelől köszön vissza ránk. Talán nincs még egy olyan tudós, akiről annyi mindent neveztek volna el: viseli a nevét tengeráramlat, számtalan hegy, folyó, gejzír és vízesés. Csak Amerikában négy megyét és tizenhárom várost neveztek el róla. Közel háromszáz növényt és több mint száz állatfajt (!) neveztek el az ő tiszteletére: például a gyönyörű kaliforniai Humboldt-liliomot, a kedves Humboldt-pingvineket vagy a Humboldt-öbölben élő ádáz ragadozót, a Humboldt-kalmárt.
Kopernikusz meghatározta a helyünket a Világegyetemben, Isaac Newton a természet alapvető törvényeit fedte fel, Charles Darwin pedig bebizonyította, hogy minden faj egyetlen közös őstől származik. Humboldt magának a természetnek a fogalmával ajándékozta meg az emberiséget, de meglátásai mai szemmel nézve annyira maguktól értetődőek, hogy hajlamosak vagyunk alulértékelni azokat. Globális erőnek fogta fel a természetet, és ez a felfogás forradalmian új volt abban az időben, de olyan nagy hatású, hogy máig az ő szellemében fogjuk fel és értelmezzük az ökoszisztémákat.
Humboldt könyveiből, naplóiból és leveleiből egy korát messze megelőző gondolkodó alakja rajzolódik ki. Ő használta először az izotermákat, és ő fedezte fel a mágneses egyenlítőt. Ő dolgozta ki a Földet körülkígyózó vegetációs és éghajlati zónák fogalmát. Egészen egyedülálló képessége volt, hogy sok-sok évvel később is tisztán emlékezett a legparányibb részletekre is: egy levél formájára, a talaj színére, egy hőmérsékleti értékre vagy egy kőzetminta rétegezettségére. Például hibátlanul emlékezett a dél-amerikai keleti és az afrikai nyugati part növényzetére, és rádöbbent, hogy milyen hasonlóságot mutat a két távoli vidék élővilága. Szerinte ez azt mutatja, hogy valaha érintkezésben álltak – elképesztő felismerés, több mint száz évvel azelőtt, hogy megjelentek volna az első elméletek a kontinensvándorlásról. Humboldt úgy olvasott a természetben, mint mások a könyvekben: a növények és állatok felfedték előtte a természet folyamatai mögött munkálkodó globális mozgatóerőt. Addig soha senki nem közelítette meg így a botanikát.
Tehát a legfontosabb, amit hátrahagyott nekünk: gyökeresen átformálta a természetfelfogásunkat! Az egész természetben összefüggéseket ismert fel. Semmi, még a legparányibb szervezet sem tanulmányozható önmagában. Ezt a meglátást továbbgondolva fogalmazta meg az ÉLET nagy szövedékének az eszméjét – a mai fogalmaink alapjául szolgáló természettudományos világképet.
Még mindenképp meg kell jegyeznem, hogy ezzel párhuzamosan elsőként ismerte fel a természet sebezhetőségét. Ha a természetet összefüggő szőttesként fogjuk fel, akkor akár egyetlen szál „kihúzása” is felbonthatja az egész kárpitot. Külön figyelmet szentelt például az erdőknek: felismerte, hogy oxigénnel és nedvességgel telítik a légkört, szabályozzák a környezetük hőmérsékletét, megtartják a vizet és megvédik a talajt. A dél-amerikai híres útján tapasztalt erdőpusztítások döbbenetes hatása láttán figyelmeztetett arra, hogy ha az emberiség a természettel babrál, akkor annak kiszámíthatatlan következményei lesznek az „eljövendő nemzedékek” életében.
Mivel a sorozat 4 utolsó cikke azokról a tudósokról szólt, akiknek munkássága segítette Darwint az elmélete megalkotásában, álljon itt a végén az ő méltatása: „Semmi sem szította bennem jobban a buzgalmat, mint Humboldt Személyes úti beszámolójának az olvasása.”

Nagy Péter

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.