A természet demokráciája

Bőröndnapló 15.

23

Két napja érkeztem haza Ciprusról, az útközben megejtett szokásos budapesti baráti találkozóval és színházlátogatással. Ha most, így frissiben visszatekintek az összevissza 8 napig tartó – vagy még inkább 7 napot és egy estét kitevő – ciprusi utamra, érdekes érzések fognak el. Mintegy kifulladt az a néhány napos eufóriának semmiképp, de lelkes érdeklődésnek nyugodtan mondható érzés, ami az első napokban hatalmába kerített. És aminek nem kevés köze volt az éghajlathoz, meg a helyi idegenvezetőnk élénk, színes stílusához.
Ami az éghajlatot illeti, a hosszú – nyolc hónapos! – nyár, amely szinte azonnal váltja az inkább csak valamivel több esőt és szelet jelentő telet, amikor azért szintén sokat süt a nap és nappal ritkán megy 20 fok alá a hőmérő higanyszála, az éghajlat szinte egyöntetűen kitűnőnek mondott, mind a turisták, mind a helyiek meglátása szerint. Ez az egyetértés rendszerint nem jelentkezik az utóbbiaknál, ha csak egy picit is eltérünk az időjárásától. A sziget lakói – bennszülöttek és bevándorlók egyaránt – igen eltérően ítélik meg a szigetállam történéseit. Hallgatván az idegenvezetőnk előadásait, gyakran tűnt úgy, hogy nagyon ismerős jelenségekről beszél, hisz nemcsak az ő mindennapjaik szólnak arról, hogy kié a sziget, kinek mennyi joga van rajta és hozzá, egyáltalán ki az úr abban az országban? Tizenegyezer vagy tizenegyezer plusz kétezer éves történelme – a különböző források különböző módon nyilatkoznak róla – számtalan népet fogadott be és/vagy termelt ki magában. Némelyek szerint őslakosai, ha egyáltalán léteztek, a (görög rokonsággal rendelkező) eteociprusiak teremtették itt az első kultúrát, majd váltogatták egymást a föníciai, perzsa, egyiptomi, hellén, római hódítók, mindegyik hol földig rombolva, hol építve a városokat, váltogatva a szokásokat, az isteneket és a hiteket. De elidőzik itt 193 cm magas, híres-hírhedt Oroszlánszívű Richárd is, aki épp a Szentföldre tartott, amikor a hajója viharba került, és Cipruson sikerült kikötnie, a másik hajón utazó jegyesével együtt. Aztán ha már így történt, hirtelen elfoglalta a szigetet, ugyanis az stratégiailag, a szent háború szempontjából igen jó helyen fekszik, majd királyi könnyedséggel eladta a templomos lovagoknak. Közben persze feleségül vette itt a jegyesét is, a szépséges (vagy ki tudja?) Navarrai Berengáriát. Aztán kis haszonnal visszavette a szigetet és egy frank keresztes lovagnak adta tovább, akiknek regnálását a velenceiek, majd a törökök uralma követi.


A sziget lakosait gyakorlatilag végig a görögök és a törökök alkotják, az utóbbiakkal kötött egyezség tette brit gyarmattá, de az események továbbra is izgalmasan követték egymást, és úgy tűnik, Ciprus hatalmak és nagyhatalmak játékszere. Végül az érdekeltek (Görögország, Törökország és Nagy-Britannia) közös (?), de eléggé puskaporos megegyezése hozta el a sziget függetlenségét, illetve független állammá nyilvánítását 1960-ban. Azóta viseli hivatalosan a Ciprusi Köztársaság nevet. Nagy-Britannia alkotta meg a máig változatlanul érvényben lévő alkotmányát, amelyet hiába próbáltak átírni a görögök, akik igazságtalannak tartják a számszerűen azonos parlamenti képviseletet, mikor a törökök a lakosságnak mindössze 17 százalékát teszik ki. Ez utóbbiak igyekeznek ezt megváltoztatni oly módon, hogy Észak-Ciprusra nagyszámú katonacsaládot telepítenek be (ismerős a jelenség, nem?) Érdekes módon ezek igen jól megkülönböztethetők a ciprióta törököktől, különösen a nők, akik az iszlám elvárásainak megfelelő küllemmel sétálnak az utcán, míg a helyiek, legalábbis külsőleg, egyáltalán nem követik ezeket a hagyományokat. A rossz nyelvek szerint a bennszülött török hölgyek hordják a legrövidebb miniszoknyát és a legtöbb sminket magukon!
A független (?) Ciprus első elnöke Makariosz érsek volt, akinek neve az én generációmnak még mond valamit. Az ellentétek, az elégedetlenségek folytatódtak. Makariosz ellen saját nemzete hajtott végre puccsot, mire – az alkotmány értelmében – Törökország bevonult megvédeni nemzettársait. Ha hinni lehet a fámának, akkor az egész talán provokáció és előre megegyezett történés volt, mert pontosan kijelölték nekik, meddig jöhetnek, amit ők be is tartottak, persze kellő vérengzés kíséretében. És senki sem küldte haza őket. Az ENSZ-erők konvojt szerveztek, amellyel kimenekítették északról a görög lakosságot, mely egy batyuval kénytelen volt elhagyni otthonát, otthagyni mindenét. A hadsereg aztán kikiáltotta az Észak-Ciprusi Török Köztársaságot, amelyet Törökországon kívül senki nem ismert el. És ahova akkoriban belépni csak annak lehetett, aki a „határon” kitöltött egy nyilatkozatot, miszerint elismeri ezt a (fiktív) államot.
Az új állam fővárosa szintén Nicosia, mely több mint ezer éve tölti be ezt a szerepet és kettéosztottan is éli látszólag vagy ma már valójában is eléggé békés életét, melyet csak az óváros szívén is áthaladó, homokzsákokkal, elhagyott házakkal szegélyezett, romos utcákkal és fegyveres katonák jelenlétével jelzett semleges terület megvalósította Zöld Vonal – a térképre ugyanis zöld vonallal húzta meg a határt egy brit közvetítő (?) – zavar meg. Nicosiában léptük át először mi is ezt a határt. Sétálgattunk, nézelődtünk a város déli részén, aztán egyszer csak elértünk egy kis vendéglőhöz, amelyben zajlott az élet – hűsültek a turisták és a helyiek – a terasz zsindelytetővel árnyékolt asztalainál, amelyeknek egy része homokzsákokból, pléhhordókból és szögesdrótból álló kerítéshez támaszkodott. Itt tértünk be abba az utcába, amely az átkelőhöz vezetett. Furcsa, modern szobor jelzi a határátkelő helyét, ahol egy bódé előtt kellett elvonulnunk és bemutatnunk az útlevelünket a görögöknek, majd egy rövid séta után, az utca másik felén egy hasonló, talán valamivel nagyobbnál pedig a törököknek. És amíg átsétáltunk, addig tekintgettünk jobbra meg balra, ahol a kb. húszméteres semleges zóna húzódott, amelyet lerobbant és elhagyott házak, gondozatlan árválkodó utca, szögesdrót és általános pangás jellemzett.
Másnap a Zöld Vonal egy másik részét is bejártuk. Autóbuszunk azon az úton haladt, melyen az ENSZ-katonák cirkálnak. Mindkét felén üres mező, néha elhagyott házak, műveletlen föld jelzi a görög, illetve török semleges zónát, amelyet aztán a település, azaz házak, utcák vagy a zöldellő, sárgálló mezők követnek, aszerint, hogy épp terem valami, vagy már betakarították a termést. Mert április végén mindenfelé a takaros szalmabálákkal tarkított, learatott gabonatáblák fogadtak. Függetlenül attól, hogy melyik felén jártunk. Mint ahogyan folyók sem szelik át az országot sehol sem: a természet valósítja meg arrafelé a demokráciát és egyenlőséget az ellenfelek között.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.