A templom és az iskola 2.

83

Unitárius temploma fennállásának száznyolcvan éves évfordulójára készül Recsenyéd. A homoródmenti kis település számos jeles szülöttel büszkélkedhet: egyikük, Balázsi Dénes ny. tanár, néprajzkutató és helytörténész, a falu papjait és tanítóit vette számba, azzal a megkötéssel: „ne vegyék szentségtörésnek, ha próbálom összekötni a szülőfalum eme két nemes intézményének az említését szerény eszmefuttatásomban”1. Az alábbiakban a Recsenyédi lelkészek c. dolgozatából közlünk újabb részleteket.

Az egyházi jellegű civil kezdeményezések a lelkészektől, a templomból indultak, a gazdasági jellegűek inkább a kántortanítók fáradozásainak köszönhetők, de nem lehet ezt ilyen élesen elhatárolni, mert a történelem és az élet sokszor teremtett szokatlan helyzeteket.
Az első világháborúba „a hazáért” hadba vonuló, majd életét adó hőse, a csehétfalvi születésű Balázs János kántor-tanító üresen maradt iskolájába Gál József veszi magára a szegény eklézsia és a népes családja mellett a skólamesteri gondokat is. Fazakas Jenő fiatal lelkész, a templomi szolgálata és egyleti tevékenysége és a 100 éves templom és torony külső-belső renoválásának monumentális munkája mellett, a faluépítő és -szépítő akciói is gazdag termést hoztak (lelkészi és kántori lak, kőkapu és kerítés építése, papi-kántori melléképületek építése, a templomhoz vezető utca kövezése). Nagy feladatot vállalt és teljesített a recsenyédi lelkész és gyülekezete, a 100 éves évforduló előtt, hogy 1936. szeptember 13-án Boros György püspök lelkeket emelő ünnepi beszédében kérje „Isten áldását… a megújított 100 éves hajlékra és ez egyházközség áldozó népére”.2 A templom és az iskola, a „belső emberek” jó együttműködése volt az egyházközség békés előrehaladásának záloga. Ezt az egységet a román állami igazgatás az I. világégést követő trianoni „rendezés”, majd a második világkatasztrófát követő kommunista diktatúra az egyházi vagyonok és az iskolák államosítása után, sok faluban sikeresen szétrobbantották. A tanító, ha kényszerhelyzetében felesküdt a román államnak, otthagyhatta a templomot, a kántorizálást – erre biztatták is –, sőt néhány renegát szembe is fordult a volt szolgatársával, a pappal (az egyházával) és a fajtájával.3 Sajnos, ez a jelenség megismétlődött a kommunista diktatúra idején is. Dombi Mózest sem a román állami tanítói állás elfogadása idején, sem a kommunista terrorizálások korában nem tudták eltántorítani magyarságától és unitárius keresztény hitétől. Az utolsó években, amikor már nem engedték kántori szolgálatát folytatni a diktatúra idején, akkor is a keresztény humánum szellemében próbált együtt élni a szomszédban lakó unitárius lelkészekkel, akiket eltiltottak az iskolától és kizártak a falu polgári művelődési életéből.
A faluban az ifjú nemzedék iskoláztatása nem rendelkezett nagyon régi hagyományokkal. Az I. világháború előtt már elkezdték a módosabb gazdák is, a lelkészi példát követve, és a tanítók biztatására, az arra érdemes fiaik iskoláztatását. Így már nemcsak a pap és a tanító, de a földműves székelyeink fiait is az értelmiségiek sorában találjuk. Recsenyéd inkább a székelykeresztúri unitárius gimnázium és mezőgazdasági iskola, valamint az állami tanítóképző vonzáskörébe tartozott.
Az udvarhelyi középiskolák: a római katolikus gimnázium, a református kollégium és tanítónőképző, a polgári, kertészeti és az ipari szakiskola csak az ötvenes évek után lettek a recsenyédi tanulni vágyók szívesebben választott helyei.
Az első recsenyédi a székelykeresztúri Unitárius Gimnázium történetében Máthé József, aki az 1833–1834-as tanévben sokoldalú conjugista osztályban tanító diák. A korabeli iskolai gyakorlat szerint a felsőbb osztályos diákok az alsóbb osztályos diákokat tanították, ezen a módon pótolta az iskola a tanárhiányt, és a diáknak lehetőséget adtak arra, hogy a tanítási költségei ellenében szolgálatot vállaljon.
Még egy Máté Józseffel találkozunk a recsenyédi Unitárius Egyházközség kántor-tanítóinak a névsorában (1874–1878). Nem ismerjük származását, feltételezhetjük, hogy az első keresztúri diákkal azonos családból való. (Ez legyen az eljövendő egyháztörténészünk dolga! Ebben a fél évszázadban Recsenyéden négy Máté családból származó gondnok állt az egyházközség élén: Mihály – 1825, István – 1846, Elek – 1878, ifj. Elek – 1897.) Feltételezzük, hogy ez a kántor-tanító volt a második recsenyédi gimnazista Székelykeresztúron.
A két világháború közti időben a Gál tiszteletes fiain kívül recsenyédi fölművesek és gyermekei közül is többen vállalták a továbbtanulást és érettségi vizsgát tettek. Kutatásaink során Máthé Dénest (hősi halott), Béres Miklóst, Ráduly Jánost, Nagy János, Tóth István pénzügyi szakembereket, Máthé Dénes testőrt és Béres Ida tisztviselőnő nevét fedezhettük fel.
Dombi Mózes szeretett kántor-tanítónk mindhárom gyermekének (Irénke, Jolán és Gyula) a tanítói pályát ajánlotta. Őket követték – nem nagyon sűrűn –, Márton Dénes, aki Keresztúron érettségizett, majd a Szovjetunióban szerzett mérnöki oklevelet, s Bukarestben hasznosította magas fokú képzettségét; majd az első gazdaember fiú, aki a lelkészi pályát választotta, Lakatos Gyula volt. (Megjegyzem: az első recsenyédi születésű lelkész, a Gál tiszteletes fia, Gyula volt.) Az impérium- és rendszerváltozások nehéz időszakában vállalta a hit- és népmegtartó hivatást a székelykáli és a homoródkarácsonyfalvi unitárius székely gyülekezetekben, majd hazakerülve, nyugdíjaséveiben Lakatos Gyula az egyházközség monográfiája megírására is vállalkozott. A földrajz-geológia szakos egyetemi tanár, Bomhér Ézsiás tanulási vágyának felkeltését méltán a kicsi recsenyédi iskolának is köszönheti. Hasonlóképpen ifj. Nagy Albert gépészmérnök nemcsak a pedagógus édesanyja biztatásának tudhatja be, hogy az értelmiségi pályát választotta. Az építész Fekete családból egy mérnök, Eszter, és egy mester, József követik az elődök példáját. Dombi Mózes nemcsak a rabul ejtő élménybeszámolók mestere volt, de alapos oktatásra-képzésre és kötelességtudásra alapozó iskolát honosított meg Recsenyéden hosszú és küzdelmes kántori és igazgató tanítói pályafutása alatt. Ezzel párhuzamosan Nagy Ferenc a falu művelődési életének a Balázs Ferenc szellemébeni felfrissítő vállalkozásai mellett időt és alkalmat teremtett arra, hogy elvezesse gyermeki szívünket a jézusi szeretet világába a fantázianyitó dalos-mesés vasárnapi iskolai találkozásainkon, és a Homoródok legendás vidékét, a szűkebb szülőföldünket bebarangoló túráinkon megfürösztötte lelkünket a hazai táj gyönyörében, hogy az így szerzett élményekkel egy életre a Székelyföldhöz láncoljon minket. Valahol innen eredeztetem azt a nem mindennapi tényt, hogy a recsenyédi templom és az iskola három írót és több magyar nyelv és irodalom tanárt és tanítót küldött a Székelyföld számára (dr. Cseke Péter tanszékvezető tanár, író; Szabó Irma magyartanár, Fekete Miklós író és Balázsi Dénes lelkész, tanár, író. Nem másodrendű az, hogy sok recsenyédi ifjú a tanítópálya népnevelő eszményét követte. Kezdjük Ráduly Lászlóval, Balázsi Dénessel, Dáné Idával, és sikerrel vállalják ma is, mint Dáné Gizella, Imre Gyöngyvér és Timár Melinda és sokan mások…?) Ha nem csal a statisztikám, akkor az 1970–1980-as évekig a recsenyédi elemi iskolából kerültek ki (amíg működőképes volt), és az itt nyert biztatás után tovább folytatott tanulmányaik után 15 felsőfokú (egészségügyi, pénzügyi és főkönyvelői stb.) legalább 20 alap- és középfokú szakembert számolhatunk meg, akik hálás szeretettel emlékeznek az elindítójukra, a recsenyédi ősi templomunkra és kedves iskolánkra.
A mai állapotokat nem könnyű elemezni és értékelni. Megifjodott szépségében áll a 180 éves templom, áll még a jól karbantartott egykori iskolaépület is, de csak az épület, tanítás már a szomszéd Homoródszentpálon folyik (akár az ezerhétszázas évek közepén, amikor Recsenyéd még leányegyházközség volt). Örvendetes az, hogy ma a templomnak nemcsak épülete, de lelke, azaz lelkésze is van, aki minden tehetségével és teljes odaadásával szítja, táplálja a lelket, a már csak maroknyi székely unitárius seregben. Ma, amikor az „elnéptelenedés vagy gettósodás4 lehet aprófalvaink sorsa – „vészjósló jövő komorlik” –a népességkutatás szerint: „A magyar vidék megmaradása múlhat azon, hogy miként alakul a jövő egyik zálogának tekinthető kisiskolák sorsa. Iskola híján falvaink népességmegtartó ereje még inkább lecsökken. Az aprófalu-szindróma végleg halálra ítéli az adott közösséget. Sorsa az elnéptelenedés vagy a menthetetlen elgettósodás, a szociokulturális nyomor lesz. Hol vannak már azok az idők, amelyekről Csokonai Vitéz Mihály még így írt Somogyi kázus című művében: „Tegnap Csököl és Hedrehely csaknem üstökbe kapott, / Egy sem akarván engedni a másiknak a papot” – szedte rímekbe a Kis Bálint nevű papon összeugró két somogyi község háborúskodásának történetét a költő. Akkor még ismerték annak örök érvényű igazságát, amit később Reményik Sándor úgy fogalmazott meg: „Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!” És ezért akár harcolni is képesek voltak.
Most, mint egyedüli intézmény, a templom dupla szerepet és tízszeres felelősséget vállal magára, mint a lélek, a szellem, a lélekművelés, a magyarságtudat ápolójának és megőrzőjének hivatott betöltője, hogy valódi megtartó és összefogó erőt képviseljen, itt elsősorban a helyi anyagyülekezetben, de a világban szétszóródott gyermekei számára is. Adja a gondviselő Isten, hogy a jézusi cselekvő keresztény lelkület ismét viruló életet támasszon ebben a maroknyi Nagy-Homoród menti gyülekezetben, és táplálja a szülőföld és az unitárius keresztény hit iránti szeretet és ragaszkodás érzését a nagyvilágban, a szélrózsa négy tájára elsodródott recsenyédi kötődésű, székely atyánkfiának lelkében is.
Ma a 180. jubileumi évben meghatódottan tekintünk a recsenyédi Sionunkon rendületlenül álló templomunkra, az idők viharával szembeszegülő, immár csak egyedüli reménységünk világító tornyocskájára. A harangok hívó szavára hallgatva ismét vasárnapi iskolásokká szelídülünk. Tele tüdővel és csordultig telt szívvel, de nem sírva és a sorsunkat szidva, mint a hajdani elveszett Jeruzsálem világgá széledt fiai, hanem megbékélve és bizakodó tiszta gyermeki hittel, Nagy Ferenctől tanult dalocskánkat énekeljük:
Dombon van a templomunk,
De magas a tornya!
Körülötte kis falunk,
A jó Isten óvja!
Megszólal a kis harang,
Indulunk szavára.
Ahány ima, mind galamb
Az egekbe szállnak.

Bibliográfia
Ürmösi József: Pap és apostol, Erdélyi Műhely Könyvek, Budapest–Székelyudvarhely, 2015. 25.
Gyerő Dávid: Kévekötők, ODFIE, Charta Kiadó Sepsiszentgyörgy, 2000. 66.
Sándor János: A Székelykeresztúri Unitárius Gym­nasium történelme, Székelykeresztúr, 1896. 117.
Cseke Péter – Hála József szerk.: A Homoród Füzes partján. Dolgozatok a Székelyföld és a Szászföld határvidékéről, Pro-Print Könyvkiadó Csíkszereda, 2000. 329.
Bencze László mb. körjegyző írta a Dombi Mózes recsenyédi ig. tanító és Bede Emil volt recsenyédi unit. lelkész régebben írott falumonográfiája alapján: Recsenyéd község monográfiája, 1946. febr. 20-án m.p. Bencze László és m. p. Ráduly Sándor községi bíró (Kézirat)
Lakatos Gyula: Recsenyéd rövid története, 2004. 57. (Kézirat)
Unitárius Naptár 1934, 1935, 1936.
Balázsi Dénes: Ne nézze senki csak a maga hasznát…, Haáz Rezső Kulturális Egyesület, Székelyudvarhely 1995. 46–47.
Balázsi Dénes: Csermely-utam vargabetűi…, Önéletírás, Átalvető 69., Kiadja az EKOSZ, Szekszárd 2009.43-44.
Jegyzetek
1Nem én leszek ebben a műfajban az első, aki elkövette ezt, megtette már 1946-ban áldott emlékű tanítóm: Dombi Mózes is – és őszinte bevallása szerint már előtte Bede Emil neves lelkészünk is – amikor A falu műveltségi élete cím alatt (Recsenyéd község monográfiája, IV. fejezet) megpróbálták felmérni és összefoglalni azokat az eredményeket, amelyeket léleknemesítő és műveltséget munkáló tevékenysége során elért – elsősorban – a templom, s vele együtt az iskola (amíg nem lett román állami, majd aztán teljesen ellenséges a kommunista diktatúra idején).
2Beszámoló In Unitárius Közlöny 1936. október; Boros György unitárius püspök naplója 1926–1941, Szerkesztők: Kovács Sándor, Molnár B. Lehel, Kiadja az Unitárius Egyház Kolozsvár, 2001. 156
3Boros György unitárius püspök naplója 125. oldal/Október 22…
4Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató Segítség című írása Kapu folyóirat legutóbbi számában.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.