A temetés mint szimbólum, rítus és dráma

279

A katolikus és az unitárius egyházban ma ülik a Halottak Napját. A halottas és temetkezési szokások jelentős mértékben átalakulnak napjainkban. Ezekről az átalakulásokról ír angol nyelvű doktori disszertációjában és abból készült magyar nyelvű kötetében Tódor Csaba unitárius lelkész. A könyvet Simó Márton ismerteti.

Nyilvánvaló, hogy a gyakorló lelkész számára is – felekezetre való tekintet nélkül – kiemelten fontosak azok az életpillanatok, amelyek meghatározzák az emberi létet. Ilyen a születés és a halál mozzanata – a hozzájuk kapcsolódó keresztelés és a temetés rítusa –, a kezdet és a vég, amelyek alapvető állapotváltozásokat jelölnek, viszonyt Istennel, és egyben mezsgyéi az emberi lét kereteinek. Ezt a témakört járja körül a szerző a közelmúltban megjelent kötetében, amely az angol nyelven írt doktori disszertációjának magyar fordítása.
Tódor Csaba unitárius lelkipásztor írásaiban és magánbeszélgetéseink alkalmával is bevallotta, hogy mindig erős volt benne a személyes érdeklődés a temetések iránt, és amikor lehetőség kínálkozott arra, hogy a teológia és a kulturális antropológia, illetve a segédtudományok irányából közeledjék a témához, s abban kel­lő­képpen elmélyülhessen, hozzálátott a szakirodalom tanulmányozásához és posztgraduális tanulmányait is ennek a témakörnek szentelte.
A temetéshez kapcsolódó rítusok magyar és külföldi – többnyire az angolszász kultúrkörben kiadott – szakirodalmát tanulmányozva, a University of Manchester doktoranduszaként alkalma nyít arra – 2010 és 2015 között –, hogy ismerkedjék az angliai temetési gyakorlattal, és azt összehasonlítsa a székelyföldi unitárius temetkezéssel. Erről a munkáról szól az itt következő dolgozat, amely egyúttal az angol nyelven megvédett doktori disszertáció magyar változata. Azonban nem jelenthető ki egyértelműen, hogy teljes szó szerinti fordítás ez a mű, hanem egy olyan variáns, amely kiegészül azokkal az apró nüanszokkal, amelyeket kizárólag az erdélyi magyar ajkúak – legyenek unitáriusok vagy éppenséggel más felekezetűek – érthetnek meg tökéletesen.
A lelkész szakirodalmat olvas, megfigyel, közvetlen tapasztalatokat szerez ezekben az években – nyolc évig zajlottak a posztgraduális tanulmányok, 2009–2017 között –, ugyanakkor interjúkat készít különböző életkorú és műveltségi szintű erdélyi és angliai hozzátartozókkal – nőkkel és férfiakkal vegyesen –, akik közeli rokonuk vagy barátjuk elvesztéséről és temetéséről vallanak, azokról a hatásokról, amelyek a tudomásulvétel, a visszafordíthatatlan eseménysor lelki feldolgozása és a temetési szertartás során, illetve a gyász feldolgozása folyamatában érték őket.
Tisztában vagyunk azzal, hogy a rítus képlékeny struktúra ugyan, de alkalmas az alapigazságok kifejezésére, s arra való, hogy képviselje a társadalom értékszintjeit. Képlékenysége révén alkalmazkodik a változásokhoz, oly módon, hogy megteremti azt a kontextust, amely áthidalja az áthidalhatatlant, még akkor is, ha az unitárius egyház nem ad választ az Isten és az ember közötti viszonyra, a halál utáni élet formáira, az üdvösségre vagy a kárhozatra, az örök, (esetleg) a feltámadás utáni életre. Mivel az unitárius egyház dogmamentes, a halál nem értelmezhető úgy, mint egy találkozás, vagy ígéret az örök életre. Itt egymásra rakódnak, de meg is kérdőjeleződnek, hol kioltják, hol felerősítik egymást azok az értékek és ama megfogalmazott igazságok, amelyek az egyistenhívő vallásokban több ezer éven át felhalmozódtak.


Kétségtelen, hogy a 20. század folyamán rendkívüli változások következtek be a keresztény világban. Az a kultúra, amelyben sokáig a judeo-keresztény (egy)istenhit dominált, illetve amelyet a kőtáblákon meghirdetett erkölcsi és együttélési kódex szabályozott, ma már hanyatlóban. A fehér ember, aki előbb Eurázsiában, majd az Újvilágban élve, a gyarmatosító imperializmus módszerével hordozta szét az Írást és az Evangéliumot a négy égtáj felé, ma ráébredt arra, hogy képtelen a formát megfelelően érvényes jelentésekkel kitölteni, s be kellett érnie azzal, hogy hite csupán egyike a Föld domináns vallásainak. Sajnálatos módon az eredetileg keresztény erkölcs mentén létrejövő nyugati típusú demokráciák a polgári forradalmakat követően leváltak az állami struktúrákról, megszűntek identitás-meghatározó tényezőkként működni, olyannyira, hogy egyik-másik ország alaptörvényéből mára már eltűntek az egyház által ajánlott és elvárt erkölcsi alapfogalmak és értékek. Később sem történt meg az egyház rehabilitációja. A materialista világszemlélet majd évszázados elhibázott kísérletként, torzóként omlott össze egy lehetetlen jövőkép ideológiai Bábeleként. Az Európai Unió alapokmányából ugyancsak eltűnt a vallás, a hit, a kereszténység mint olyan, az istenhit „dolgait” e modern államszövetség „szoftvere” visszarendeli a magánéleti szférába. A nyitottság, az információ és a pénz szabad áramlása jellemzi az európai létet, amelyben a profitszerzés és az anyagi érdek mindent felülír. A lelkiismereti problémákra nincs gyógyír, a profitráta viszonyt annál közérthetőbb fogalommá vált. Miközben az Uráltól Lisszabonig terjed a lelkiismereti válság – keletről nyugatra haladva egyre súlyosabb arányokat öltve – a technokrata és üzleti elit, amely furcsán legitim módon – nem megválasztott, hanem kinevezett felelősökkel – egyre inkább elszakad a valóságtól. A páneurópai értelmiség virtuális szféráiban és a kormányzati szektorban gyakran arra a következtetésre jutnak, hogy célravezetőbb olyan irányzatok képviselőit bebocsátani a területre, akikről sejteni, hogy soha nem lesznek képesek integrálódni, s a hozott „értékek” nem kompatibilisek a bennszülöttekével, azaz a miénkkel.
Ebben a válságoktól terhes időszakban az általunk is érzékelhető, látható keretek közt zajlott és zajlik a Tódor Csaba által vizsgált kelet-európai, egy Kárpát-medencei terület, a Székelyföld unitáriusainak élete is. Az említett majd’ egy évtized idején terjedtek el a ravatalozók, amelyek új kereteket hoztak létre a temetési rítus számára. Hatásuk azonnal kézzelfogható, érzékelhető, hiszen több évszázados gyakorlat szűnt meg egyik pillanatról a másikra, tulajdonképpen a szemünk láttára hagytuk abba a háztól való temetést, és tökéletesen igazuk van egy-egy ilyen objektum avatásakor vezető beosztású politikusainknak, akik – még akkor is, ha tájainkon a keresztelési és az egyházi nagykorúsítási rítusok, a konfirmáláson markánsan kimaradoznak – találóan ráhibáznak, hogy ez a jövő. Pillanatnyilag. És átmenetileg.
Míg Angliában a felekezetekhez való tartozás mára igen jelentékenyen megcsappant (12%), még szerényebb a tényleges vallásgyakorlók aránya (5%), addig Erdélyben jóval magasabb a hagyományos felekezetekhez tartozók száma (97%) – vidéki településeken ez még több. Erdélyben a tényleges vallásgyakorlók aránya is számottevő, a hívek 80%-a legalább formálisan templomlátogató, és részt vesz az eukarisztiában, illetve sátoros ünnepekkor az úrvacsoraosztásban, bár ez az unitáriusoknál nem minősül üdvszerző tevékenységnek. Csakhogy a vallásgyakorlást is kikezdte az erózió, 1990 után – néhány éves felívelést követően – ma már folyamatosan csökken a történelmi felekezetekhez tartozók aránya, a népesség is, és egyre inkább érvényesülnek a multikulturális hatások, amelyek naponta generálnak nem várt eseményeket és eredményeket.
Tódor Csaba munkája nem lesz sok ezer példányban fogyó sikerkönyv, de kétségtelen, hogy fontos mezsgye. Haszonnal forgathatják a lelkésztársak – legyenek unitárius paptestvérek vagy más történelmi felekezetekben szolgálók –, a kulturális antropológia művelői, de azok a szakemberek is, akik valamilyen módon élettevékenységük folytán kapcsolódnak e rítushoz. Hiszen egyáltalán nem másodlagos szempont, hogy mit tartunk meg hagyományainkból és mit viszünk tovább magunkkal az utolsó út körüli cselekvéssorig a szabadság alternatívái által felkínált értékhalmazból és az ürességgel fenyegető posztmodern utáni korból, amikorra mi is elfelejtettük az örökölt és természetes saját tudás értékeinek jelentős részét.

Tódor Csaba (1976) Csíkszeredában született, a Márton Áron Gimnáziumban érettségizett (1994), majd a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben végzett (1999), miközben filozófiai tanulmányokat is folytatott a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Unitárius lelkészként Kénosban, Lókodban, Homoródszentpálon szolgált, jelenleg Székelykeresztúr Unitárius Egyházközségét vezeti. Balázs Ferenc-ösztöndíjasként az Amerikai Egyesült Államokban, majd Sharpe-ösztöndíjasként Angliában töltött egy-egy évet. A Manchesteri Egyetemhez tartozó Partnership for Theological Education keretében végzett mesteri és doktori tanulmányait követően, 2017-ben védte meg doktori disszertációját. Több teológiai jellegű és kiemelkedő szépirodalmi értékkel is bíró kötet szerzője.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.