A tájékozódás felelőssége

117

A tájékoztatásnak mindig is volt felelőssége és szabályai. Anno az újságírói iskolában sokat tanultunk erről, de az elmélet helyett a gyakorlat volt igazán mellbevágó: amikor valakitől visszahallottam az általam írt sorokat, melyeket mint megkérdőjelezhetetlen igazságot mondott el a többieknek, a végén hozzátette a legmeggyőzőbb érvet, éspedig, hogy az újság írta. A tájékoztatásnak komoly szabályai is vannak (voltak?), például az, hogy a híreket legalább két másik forrásból is le kell ellenőrizni. A hatóságok most azt ajánlják, hogy csak hivatalos forrásokból tájékozódjunk. Én ezt még kiegészíteném azzal, hogy hagyatkozhatunk a hivatalos forrásból tájékozódó, a hiteles tájékoztatás terén már bizonyított sajtóorgánumokra is.
Azóta, hogy én újságíró-iskolába jártam, nagyon sok minden változott, a sajtó sem az már, ami volt és nem is az, aminek látszik. Egy másik közhelyessé vált szólásmondást parafrazálva, nem minden sajtó, ami annak tűnik. Ennek a rengeteg változásnak, a nyilvános tér kibővülésének az is hozadéka, hogy ma már a tájékozódásnak is felelőssége van.
Nemcsak önmagunk iránt, hanem mások iránt is kötelez ez a felelősség, hisz ha ellenőrizetlen forrásból olvasunk valamit, vagy véleményt veszünk híranyagnak és azt akár magánemberként is továbbadjuk, már mást is befolyásolunk. Ez régen is előfordult, pletykának hívták, de ma már nehezebb különbséget tenni a valós vagy valótlan értesülések között. Most pedig a veszély is nagyobb, így világjárvány idején könnyebben megingathatjuk más amúgy is törékeny kedély- vagy lelkiállapotát. Most ráadásul még több időt tölt mindenki a tévék és az internet előtt, a közösségi oldalakon. A Facebookon percek alatt körbefut egy-egy értesülés, tetszikelés, pfujolás; pánikba esés vagy odaszólás helyett azonban ajánlott egy mély levegővétel társaságában elgondolkodni egyszer az információn magán, aztán pedig megnézni, hogy honnan származik.
Talán nincs olyan szabály, amellyel teljesen ki tudnánk szűrni a lájkvadász, elme- és lelkiállapotunk megzavarására hajtó oldalakat, bejegyzéseket, információkat, kis odafigyeléssel azonban már csökkenthető a ránk ömlő butaság. Meg lehet nézni például, hogy az, amit olvasunk, egy személyes bejegyzés, esetleg egy blog, egy vélemény vagy például egy közismert és megbízhatónak tartott sajtóorgánum közlése. Sokat elárul az is, hogy milyen korábbi megnyilatkozásai voltak az illetőnek vagy az illető újságnak, tévének kinéző akárminek. Mint régen a pletykánál, meg kell nézni, hogy ki mondja. És hogyan. S csak azután elhinni.  

R. Kiss Edit

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek