A szórakozottság hasznáról és káráról

74

Lehetett volna az is a címe alább olvasható szösszenetemnek, hogy „a kolozsvári bevándorló válogatott bénázásai”. Végül elvetettem az ötletet, mert beláttam, hogy unalmas, hiszen csak önmagam ismételném. Válogatott bénázásaim forrása sajnos szórakozottságomban keresendő. Gyanítom, nem árulok el nagy kulisszatitkot, ha elmondom, hogy a Hargita Népénél minden reggel gyűléssel indul a nap. Ezzel önmagában semmi gond nem lett volna, de a minap a regáti fejedelemségek egyesülésének évfordulója miatt lapunk is hétvégi üzemmódba kapcsolt, így a reggeli gyűlésre sem került sor. Én azonban elmulasztottam a kellő óvatosságot, és sajnos az ilyenkor szükséges tájékozódást is, és bementem a szerkesztőségbe, ami éppen zárva tartott. Csak az ajtó előtt állva ébredtem rá az igazságra… és ez nagyon fájt. Nem azért, mert potyára jártam egyet a szabad levegőn a begorombuló csíki télben, hanem mert ezért csak saját ostobaságomat okolhattam. Az ember ugyanis hajlamos arra, hogy ismerőseinek, barátainak elnézze, ha valamit elbénáznak, esetleg nevet rajtuk egy nagyot. Ellenben iszonyúan kellemetlen, sőt kifejezetten fájdalmas a felismerés, hogy a hiba az ember saját, személyes fejében keresendő. Pedig tudom jól, nem én vagyok az egyetlen szórakozott ember a világon. Egyetemi tanulmányaim idején nem kis megelégedéssel vettem tudomásul, hogy diáktársaim nem elhanyagolható része is hasonló cipőben jár. Egyik kedvenc évfolyamtársam például, ha busszal ment haza, csak akkor tudta, hogy hol kell leszállnia, ha az utca egyik oldalát nézte, a másik oldal teljesen ismeretlen volt számára. Belém nevelt humanizmusom okán természetesen a legnagyobb megértéssel kezeltem a kolléga fogyatékosságát. Meggyőződésem ugyanis, hogy épp az ilyen apró-cseprő hibáink, gyarlóságaink tesznek minket emberré. Éppen ezért én szeretem embertársaim esendőségeit, van bennük valami különösen megejtő, ami elnéző mosolygásra késztet. Ellenben ha az embernek fia önmagát kapja rajta az átkozott szórakozottságon, akkor vége a világnak, legalábbis komolyan sérül külön bejáratú hiúsága. Ilyenkor azonban már késő a bánat, muszáj nevetni.

Kiss Előd-Gergely

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.