„A szenvedés hagyja el a helyet”

144

A tanulmányi kirándulásunk legfőbb célpontját, a Szeben megyében elhelyezkedő Veresmartot második nap kerestük fel meg. Veresmarti látogatásunk különleges emlék marad mindnyájunk számára, hisz vendéglátónk nem más volt, mint Eginald Schlattner erdélyi német író és lelkész. Schlattner bácsi, ahogyan mi emlegetjük, evangélikus teológiai, matematikai, illetve hidrológiai tanulmányait mélyítette el Kolozsváron tanulóéveiben. Az államvizsga előtt álló ifjú hallgató élete 1957-ben teljes egészében megváltozott, amikor a Securitate hazaárulás feljelentése elmulasztásának vádjával letartóztatta. Az akkori Sztálinvárosban, a mostani Brassóban tartották fogva két évig és két napig. Az évekig tartó vallatások, megpróbáltatások jelét keresve néztem a kedves arcú írót és lelkészt, de a személyisége, ahogyan a lakhelye is, csak békességet, harmóniát suggalt. A szentmisét hallgatva, amelyet ránk való tekintettel románul tartott, egyre több kérdés fogalmazódott meg bennem: Miért maradt itt? Mi az a belső erő, aminek köszönhetően nem „győzték le”? A kérdéseinkre maradéktalanul kaptunk választ a közös áhítatot követően. A plébánián már várt a tea, kávé és sütemény. Ám ha belegondolunk, 35 személy fogadása megkíván némi előretervezést, már csak 35 szék beszerzése is fejtörést okozna sokuknak. Honnan annyi? Schlattner bácsi házikójában viszont ennek nyoma sem volt, az embert az az érzés kerítette hatalmába, hogy neki itt van helye, nem púp senki hátán. A légkör meghitt, barátságos hangulata arra késztette a legszkeptikusabb embert is, hogy félretegye búját-baját, az élet elsöprő forgását, és a legnagyobb figyelemmel hallgassa az írót. Érdéklődésünk leginkább második regénye, a Vörös kesztyű körül forgott, hisz az önéletrajzi ihletésű, a fogságéveit ölelte magába, amelyekről olyan békével beszélt, ami sokunk számára nehezen volt érthető. Hogyan tud ilyen nyugodt lélekkel beszélni róla? A válasz nem komplikált, nem filozfikus, egyszerű, mégis a legtöbb, a szeretet. Azt mondta: ne hagyd el a szenvedés helyét, hanem csináld úgy, hogy a szenvedés hagyja el a helyet. Azzal bocsátott útra, hogy merjünk jót tenni. Minden jót visszakapunk, a legkilátástalanabb élethelyzetben kapjuk vissza azt a segítséget, azt a jó szót, amelyre éppen szükségünk van. Nem szívesen idultunk útnak, de az útravalónk kárpótolt, olyan gondolatokkal gazdagodtunk, amelyek, úgy hiszem, egész életünkre elkísérnek.

Gál Szilvia,II. éves Román nyelv és irodalom – Angol nyelv és irodalom szakos hallgató

Eginald Schlattner Fotó: Tapodi Zsuzsa

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.