A székely márkákról

71

Évek óta igen erősen izgat, hogy vajon létrejönnek-e azok a brandek, amelyek meghatároznak minket. Még az újabb kor hajnalán, a kilencvenes évek elején többször elhangzott, hogy több száz borvízforrásunk van, s ezek jelenthetik Székelyföld egyik legfontosabb aranytartalékát. Soha nem számoltam össze a forrásokat, csak tudomásul vettem a megállapítást, hiszen ott vannak ezek a kutak úton-útfélen, használjuk is becsülettel, ha olyan a helyzet.
Magam is bőven vételezek időnként a homoródi, a szejkei és a korondi forrásokból, de előfordul, hogy a bibarcfalvi, sőt a nagybaconi, a tusnádi kutakat sem kerülöm el, ha arra járok. Főleg a nyári hónapokban figyelek oda borvíz-utánpótlásra. Hogy aztán a létezett szocializmus utáni több mint huszonöt évben származott-e valami személyes hasznom eme aranytartalékok értékesítéséből, azt viszont már egyáltalán nem érzékelem.
Aztán ott voltak – mondom, hogy voltak! – az erdeink, amelyek csak úgy ontották a jobbnál jobb faanyagot, hogy bútorgyáraink nem győzték feldolgozni. Saját márkanevű bútorok voltak, amelyek a Budvárra, a Hargitára utaltak. De menet közben ezek a jó nevű gyárak valahogy mind elsorvadtak. Ha van is gyártás, inkább kis műhelyek foglalkoznak késztermékekkel, jobbára a fűrészáru, a nyers vagy a félkész termék hagyja el ma vidékünket, s marad utána a cirkusz, s megannyi csutak és lemészárolt terület…
De maradjunk a borvizeknél. Többen arról is álmodozhattak, hogy hatalmas tartálykocsikban vagy palackok százezreiben elvándorol innen a kitűnő víz, s jön helyette a dollár és az olaj. Inkább az olaj, mert annak híján vagyunk, és egyre inkább létszükséglet az üzemanyag. Ez jó lett volna, még akkor is, ha a „nyers” borvíz három literjéért csak egy liter benzin járna, mert akkor is a világpiaci szint alá kényszeríthetnénk az üzemanyag-árképzést. Borvízsejkek lennénk akkor, alanyi jogon járó jólét lenne, kiépített infrastruktúra és olyan rendszer, amely valóban az érdekeinkért működne szolga-miniszterekkel és értünk dolgozó elnökökkel. Ez a valódi borvízsejkség a vagyon által már rég helyzetet teremtett volna, és megbecsült kapitalistákként, a monopolhelyzet tetején kuporogva széles autonómiában tengődnénk.
Valahogy ez a monopolhelyzet elmaradt. Alig csordogál, inkább csak csepeg vissza némi haszon. A borvíz körüli eszmefuttatás utópisztikus, álmodozás csak, gyerekes dolog és légvár. Borszéken is megfordultam azóta párszor, de valahogy nem látom a nagy befektetett hasznot, s nemhogy a kezelőközpont, de még a „sima” üdülési és sportolási lehetőségek sem alakultak ki a várt szinten, s a romos villákon itt-ott táblák hirdetik, hogy azok állapotáért nem helyi tulajdonosok, nem az önkormányzat felelős, hanem távol élő tulajdonosok sárosak.
Az átkosban, amikor nagyobb focimeccsekre jutott ki az ország, a pályát kerítő palánkokon mindig ott voltak a multinacionális cégek reklámjai. „Ezek nem nekünk szólnak, hanem azoknak” – mondták az okosabbak, s igazuk volt, mert IBM gépet, Canont, Chryslert idehaza nem vásárolhattunk.
Nézem és látom, ahogy választottjaink ott ülnek egy-egy hosszú asztal mögött és fontos dolgokról beszélnek. Stratégiákról esik szó, közösségépítésről, miegymásról. Egymást és önmagunkat is túlharsogva arról ágálnak, hogy megmaradunk. Mind mondják, hogy itt vagyunk. Hogy itt leszünk ezután is. Mintha nem tudnánk, hogy ez így igaz. És ott vannak előttük a vizek. A vizeink.
E palackok címkéin némi „perlák” és „…sec”-ek állnak. Ahogy nagyjaink, az ásványvíz is közszereplő, legyen szénsavas, legyen természetes vagy savmentes kiszerelésben. A fejek fölött, a napernyőkön pedig – még Tusványoskor is – a szeánsz helyét körülölelő kerítéseken hatalmas transzparensek fityegnek, s rajtuk olvasni az állam nyelvén a márkaneveinket s a szlogeneket. Ilyenkor a régi meccsek emléke idéződik bennem, s az a sok brand, amelyet nem ismerhettem, mert nem nekem akarták eladni. Pedig mindez a miénk, értjük, lefordítjuk, hogy szent hegyünk mélyéből, a természet kebeléből, legbentről fakad. Ha leírják azt, hogy Hargita, a szem hiányolja már a második szótagból a román által odakényszerített „h” betűt. Nem tud góbés lenni így az istennek se!
Ez a reklám sem értünk, nem nekünk szól. A reklám globális. Minimális esetben országos.
Előfordul, hogy fotóznom kell az elöljárókat és az előttük sorakozó palackokat. Ha tehetem, mindig elforgatom, hogy a címkés felük ne látszódjék, mert szégyellem.
Képtelenek vagyunk ezeket a jól bejáratott márkáinkat a saját javunkra, azonosságunk, sajátosságunk erősítésére hasznosítani. Valami nagyon hiányzik. Pedig naponta próbálkozunk mindenféle szinten, gyöngyöző vízzel telt poharaink között.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.