A szabadító Isten

16

„…és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság” (2 Kor 3:17)
Magyar népünk ünnepei a szabadsághoz kötöttek. Méltóságos, komoly üzenetet hordozó és általában tragédiába torkollott események ünnepe. Vesztett csaták, vesztett háborúk, vesztett forradalmak, és az ezekben feláldozott életek, az ezeket követő megtorlások szörnyűségei főhajtásra és tiszteletadásra indítanak.
Kossuth Lajos így vallott: „Szabadság után sóvárgok, nem hatalom után… a szabadság embere vagyok. A szabadságé minde-
nütt és mindenben… A magyar nemzet szabadságra vágyik inkább, mint a hódítók dicsőségére.”
Mi valójában a szabadság? Amikor a Szentírásban a szabadságról olvasunk, minden esetben kettős célt ismerhetünk fel: valamitől megszabadulni valamiért. A szabadságnak tehát van egy olyan értelme, amely a bűntől, a hiábavaló cselekedetektől, beszédtől, életviteltől való megszabadulást jelenti. Mindezt azért, hogy szolgálni tudjunk szabadító, megváltó és újjáteremtő Istenünknek. Isten célja: szabaddá tenni az embert, hogy e hivatását betöltse: szeresse Istenét és szeresse felebarátját. Ezen isteni cél tudatának hiányában egészségtelenné válik az ember, a nemzet.
„Amely nemzet a maga történelmi múltjában Isten kezét nem tudja felismerni, az a nemzet megvakult, elvesztette nemzeti érzését, azt nem lehet többé küldetése tudatára ébreszteni, mert jelenében nem ismeri fel helyzetét, jövendőjéről sincsenek látomásai.” (Szabó Imre)
Ugyanakkor magyar népünk szabadságvágyában meg kell látnunk Isten megtartó szeretetét és kegyelmét is. Mohácsi vész utáni török rabiga, ’49 utáni Habsburg-uralom, világháborúk utáni darabokra szaggattatás, ’56 utáni szovjet kizsákmányolás – hányan szerették volna népünk pusztulását, de Isten megtartó kegyelme másként látta jónak. Ezért is ünnepeink tragédiákra való emlékezésein túl magukban hordozzák a reménységet és biztatást: jövendőnk addig lesz, míg Isten látja jónak.

Barát István református lelkész

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.