csütörtök, november 26, 2020
custom_html_banner1

Hirdetés

A sport az első lépcsőfok az egészséghez

Túros Endre a csíkszeredai Liviu Rebreanu Általános Iskola testnevelő szakos pedagógusa, akinek hobbija egyben élete és hivatása is. Nem nehéz kitalálni, hogy miről is van szó, a sportolásról, amelyben gyerekkorától örömét leli. Napjainkban gyakran eljár különböző futóversenyekre, ahol leginkább a maratoni távot kedveli, rendszeresen úszik, azonban az egyik legfontosabb és legkedveltebb sportága az aikidó.

– Mikor találkozott a sporttal? 

– Az iskolában olyan szakon voltam, amely nem nyerte el a tetszésemet, így a suliból nagyon sokat hiányoztam, és ehelyett rengeteget sportoltam. Körülbelül harmadik vagy negyedik osztályos koromban volt egy növekedési problémám, amellyel orvoshoz fordultunk, aki elegendőnek látta, hogy végezzek némi gyakorlatot és pakoljak magamra egy kis izmot. Ekkortájt kaptam a kezembe egy újságot, amelyben pálcikaemberekből kialakított kezdő fitneszgyakorlatok voltak, ezeket kezdtem el végezni én is. Vásároltam három-négy kilós súlyokat, és elkezdtem csinálni a gyakorlatokat a saját fejem után. Azonban ettől kezdve folyamatosan sportoltam, negyedik osztályig jégkorongoztam, majd labdarúgás, tékvandó, aikido – ebben a sorrendben haladtam tovább. Tehát egy nagyon hosszú folyamatnak nevezhető, ahogyan a csapatsportok után szép lassan átmentem az egyéni sportok irányába.

– Mikor született meg az elhatározás, hogy testnevelői pályára lépjen?

– Itt nem kell nagy elhatározást elképzelni, egyszerűen csak jött. A sport volt a hobbim, mindig szívesen csináltam. Nagyon élveztem és élvezem a sport minden pillanatát a mai napig, van az a mondás: „Hogyha a hobbid a munkád, akkor többé már nem is kell dolgozz!” Ezzel csak azt akarom szemléltetni, hogy ez magától jött, nem kellett különösebb elhatározás, nem igényelt előkészületet részemről.

– A sportban elért eredményei közül melyeket emelné ki és osztaná meg velünk szívesen?

– Tékvandóban Balkán-bajnoknak vallhatom magam, ai­ki­dóban már huszadik éve tanítok, lassan hetedik éve úszással is foglalkozom és részt vettem számos veteránbajnokságon. Most sajnos a vírus miatt minden szünetel, megszakadt a folyamat. Ezen a nyáron kellett volna menjek Európa-bajnokságra. Azonban én folyamatosan sportolok, függetlenül a vírus jelenlététől, a sport az, amit egyszerűen élvezek.

– Hány éve dolgozik testnevelő tanárként?

– Huszonkilencedik éve töltöm be ezt a hivatást, amelyből az első hét év nagyon nehéznek, vagyis inkább, hogy úgy mondjam, kihívásokkal telinek nevezhető. A karrieremet árvaházi dolgozóként kezdtem, a gyerekek szabadidős tevékenységéért feleltem, mondanom sem kell, a sport volt a fő tevékenységünk. Tékvandócsapatunk volt az árvaházi gyerekekkel és a városban is működött egy tékvandócsapat. Ezzel párhuzamosan végeztem az egyetemet Brassóban. Kemény hét évnek számított, kevés alvással, folyamatos ingázással, mindeközben jártam versenyekre. Összességében jó buli volt. Az egyetemi tanulmányok befejezése után bekerültem az akkori 9-es számú iskolába, a mostani Liviu Rebreanuba, azóta is ennek az iskolának vagyok a testnevelő tanára, és már a huszonharmadik éve, hogy itt tanítok.

– Milyen a kapcsolata a diákokkal?

– A diáksággal a kapcsolatom, úgy érzem, jónak mondható, kilencven százaléka szívesen jön az órákra. Nagyon sokáig ötödik és nyolcadik osztályosokkal foglalkoztam, körülbelül tíz éve, hogy az egy-négynek is mi tartjuk a testnevelésórát. A kicsikkel mindig élmény a munka, nyitottak és tele vannak ambícióval, a nagyobbaknál már tapasztalható egy kevés huncutság is. Igazából a mai világban sajnos a munkacsömör dominál, és itt ezen a ponton, nemcsak a testnevelésre gondolok, hanem más dolgokra is. Pedig minden területen korlátlan mennyiségű lehetőség kínálkozik. Véleményem szerint az a gond, hogyha egy adott munkaterületen azzal szembesülnek az emberek, hogy esetleg sok munka vár rájuk, akkor rögtön menekülőre fogják. Én azon vagyok, hogy minél élvezetesebb órákat tartsak a diákjaimnak, és ebből a szempontból sosem volt semmiféle problémám a diákokat illetően, esetleg annyi, hogy néha egy-egy szülő odajött hozzám, hogy az izomláz milyen betegség, járvány-e, vagy sem, jó, persze, most csak vicceltem, nincs okom panaszra. Viszont abban, hogy testnevelést tanítsunk online órán, nem hiszek. A diákok nagyon sok figyelmet igényelnek még személyes jelenlét mellett is, akkor ne is beszéljünk ilyen-olyan videók alapján történő tanításról.

– Milyen a kapcsolata a már végzett generációkkal?

– Úgy gondolom, hogy kapcsolatom a már végzett diákokkal úgyszintén jónak nevezhető. Egy-egy maraton alkalmával jó összefutni velük, olyankor viccesen megkérdezem: „Mit keresel itt?… Miért jössz? Már nem kötelezlek!” Ezek szerintem mind jó visszajelzések, ilyenkor örvendek. 

– Korábban a beszélgetés folyamán említette a harcművészeteket, beszélne róluk egy keveset?

– Igen, az aikidóban, ahol edzősködöm is, a tavaly ünnepeltük a klub húszéves alapítását. Nekem az aikidóban az tetszett meg, az fogott meg húsz évvel ezelőtt, amikor elmentem az első edzőtáborba Nyíregyházán, és feltűnt, hogy hetven-hatvan év körüli emberek mozognak. Ennek következtében az első benyomásom az volt, hogy ezt lehet a végsőkig csinálni, egy egész életen át, mintegy életformaként, anélkül, hogy öregnek kellene érezni magad, mint mondjuk a futballpályán. A másik lényeges dolog, hogy alapelvekre épül, egy olyan harcművészetről beszélünk, amelyben nincs verseny. Lehet, furcsán hangzik, de ha azzal szembesülsz, hogy semmi sincs csak meló, akkor a legtöbb ember menekül, én pont ezt élvezem benne, magát a folyamatot. Ezt a sportot annyira megszerettem, hogy a tanügyben az egyes fokozatú vizsgámat is erre építettem fel. Igazából a kommunikációról szól, ami a hétköznapi emberek számára a legfontosabb tényező, a gyakorlásról, arról, hogy két ember találkozik, akik esetleg soha előtte és utána sem biztos. Legyen öreg vagy fiatal, avagy éppen kövér vagy sovány, teljesen mindegy, lényeg az, hogy egy olyan kommunikációs eszközt kapjanak szavak nélkül, amely mégis alkalmas arra, hogy valamit tanuljunk.

– Kifejtené kicsit jobban esetleg az utóbbi gondolat mibenlétét?

– Mondjuk egy haladó egy kezdővel találkozik, a tempónak a diktálása nem mindegy, hogy mondjuk haladóként egy kezdőnek a magam tempóját diktálom, vagy megpróbálunk közös nevezőre jutni a találkozás során. Mert az sem jó, ha a kezdő tempóját vesszük fel, mert akkor valószínűleg a haladónak az unalmassá válik. Az aikido során a kompromisszumkészségre való törekvést helyezzük előtérbe. A szellemi sík mellett, ez egy olyan sport, amely rendkívül igénybe veszi az ízületeket, izmokat, mivel technikai fogások, átdobások vannak benne, és ha nem vagy jelen, akkor könnyedén lesérülsz, tehát az összpontosításra való késztetés folyamatos.

– Végezetül van egy olyan vezérfonál, gondolat, amely mentén az életét szervezi?

– Bármilyen helyzetben legyünk is, lehet önző dologként hangzik, de úgy gondolom, hogy saját gyerekeden sem tudsz segíteni, ha te beteg vagy. Szerintem a legfontosabb kincs az egészség. Ez egy olyan elv, amelyre mindent fel lehet építeni. Tehát ennek fényében, mindentől függetlenül próbálok napi szinten sportolni, ebben hiszek. Furcsa és elszomorító olyan korombeliekkel találkozni, akik száz kiló fölött vannak, és alig tudnak mozogni. Szerintem azt, hogy az idő elteltével, mekkora jelentősége van az ember életében a sportnak, a rendszeres sportolásnak, nem lehet eléggé kihangsúlyozni. A másik dolog a munka, amit szerintem csak egyszerűen csinálni kell és élvezni. Bármit csinálunk, hányszor van az, hogy valamit el akarunk érni, és miután megvan, vége, néhány óra múlva ugyanolyan semmitmondónak érezzük a helyzetünket. Az odavezető utat kell élvezni, és nem a végén van a lényeg.

 


Vlaicu Lajos

Vlaicu Lajos

Kapcsolódó cikkek:

14,234RajongókTetszik
0FeliratkozóFeliratkozás

Legfrissebb