A sakk fenegyereke

27

Robert James Fischer

Robert James Fischer (1943–2008) apa nélkül nőtt fel, ami tragikusan rányomta bélyegét egész életére. 1943. március 9-én délután 2 óra 39 perckor született Chicagóban, soha nem ismerte meg születési anyakönyvi kivonatán szereplő édesapját, Hans-Gerhardt Fischer (1908–1993) német biofizikust. Édesanyja, Regina Wender (1913–1997) Svájcban született lengyel zsidó szülőktől, az 1930-as évek elején, Hitler hatalomra kerülésekor Berlinben ismerkedett meg Hans-Gerhardt Fischerrel. A kommunista meggyőződésű fiatalok együtt indultak Moszkvába, ahol 1933-ban összeházasodtak és több évet töltöttek a sztálini Szovjetunióban. Az ifjú férj önkéntesnek állt és a köztársaságiak oldalán harcolt a spanyol polgárháborúban, itt érte a hír, hogy 1938-ban Moszkvában megszületett kislányuk, Joan. Egy évvel később Amerikába indultak, ám a férfi Chilében telepedett le, mert az amerikai hatóságok a Nemzeti Brigádok tagjait nem engedték az USA területére. Regina Fischer egyedül nevelte kislányát, mert férje soha nem lépett az Egyesült Államok területére. Azért 1942-ben titokban egyszer találkoztak Mexikóban, 1945-ben hivatalosan is elváltak. Az életét feltáró kutatások és az FBI nyilvánosságra került aktái valószínűsítik, hogy Bobby édesapja dr. Neményi Pál (1895–1952) magyar származású emigráns fizikus volt, aki egészen haláláig támogatta is a családot.

Caissa kiválasztottja

Caissa, a sakkozás istennője az Olümposzon 1949-ben vetette rá először a tekintetét Bobbyra: a család Brooklynba költözött, ahol a sakk jelentős szerepet kezdett játszani Bobby életében. A sakk-készletet a 11 éves nővére, Joan a sarki fűszerüzlet tulajdonosától kapta ajándékba, azért, mert állandó vásárló volt. A készlethez mellékelt útmutató alapján Joan megmutatta hatéves kisöccsének a lépéseket és a szabályokat. Joan legnagyobb meglepetésére, néhány parti után már veszíteni kezdett Bobby ellen. Később, amikor megkérdezték tőle, hogy ő miért nem lett sakkozó, azt nyilatkozta, hogy „akkor hagytam abba a sakkot, amikor öcsém nyerni kezdett ellenem. Mi, Fischerek nehezen viseljük a vereséget!”

A következő évben Fischer – többnyire egyedül – csak a sakkal foglalkozott. Bobby „új játékkal” kapcsolatos szenvedélye olyan erős volt, hogy a nyolc nyelven is beszélő anyja aggódni kezdett, nem gátolja-e majd fia általános fejlődését. Még a pszichiáternek is telefonált, és megkérdezte, hogyan lehet lecsökkenteni Bobby sakk iránti érdeklődését. Az orvos azt válaszolta, hogy a sakk egyáltalán nem tartozik az élet „legkárosabb” tevékenységei közé, és azt ajánlotta, hogy tegye lehetővé fia számára, hogy maga válassza ki hivatását. Ekkor Regina újsághirdetést tett közzé: „Sakkoktatót és edzőpartnert keresek fiam számára.” Herman Helms, az amerikai sakk egyik „oszlopos” képviselője elolvasta a hirdetést, és meghívta Bobby Fischert egy szimultánra. Az ifjú tehetség 15 perc alatt mattot kapott Max Pavey mestertől, és elsírta magát. De ez a nap, 1951. január 17-e nemcsak szomorúságot hozott Bobby Fischer életébe, mert a brooklyni Sakk Klub elnöke, Carmine Nigro vállalta, hogy foglalkozik vele. 1956-ban megnyerte az USA ifjúsági bajnokságát, egy év múlva pontelőnnyel lett felnőtt bajnok, melyet még hétszer nyert meg. Az 1958-as portorozsi zónaközin már 14 évesen nagymester lett (ezt a rekordot később Polgár Judit, majd Lékó Péter tudta túlszárnyalni), Fishernek 180 feletti IQ-t mértek. 1963-ban történelminek nevezett győzelmet aratott az Egyesült Államok bajnokságán, minden ellenfelét legyőzve 3,5 pont előnnyel lett bajnok! Ekkor már egyre gyakoribbá váltak különféle különcségei: addig ismeretlen fellépési díjakat követelt, a világbajnoki körversenyek átalakítását, egyéni világítást kért, a nézőket hátrébb kellett ültetni, a sakktáblamezők színét is megszabta. Személyeskedéstől sem állt távol: erős ellenszenvvel nyilatkozott az akkoriban vezető szovjet játékosokról, csalással és összejátszással vádolva őket. Kivételes tehetsége miatt nagyon gyakran kivételeztek vele a szervezők, és játékostársai is engedtek követeléseinek, melyek teljesítése után újabb követelések következtek. Egy amerikai játékostársa, Arthur Bisguier mondta róla: „ha nem lett volna sakkozó, valószínűleg veszélyes pszichopata vált volna belőle”. Ő lett a sakk fenegyereke, azonban az is az ő nevéhez köthető, hogy a sakk a figyelem középpontjába és a címlapokra került. 21 évesen vonult először „nyugalomba”: miután néhány kívánságát nem teljesítette a sakkszövetség és a zónaközi döntő szervezői, másfél évig nem játszott versenyen, majd egy rövid visszatérés után újabb kétéves szünet következett (hivatalosan kizárta magát a világbajnoki indulás lehetőségéből).

Az évszázad mérkőzése

Bobby Fischer 28 éves korában készült élete – mint később kiderült – utolsó nagy hivatalos versenyére a világbajnoki cím elnyeréséért. Minderre azért is kerülhetett sor, mivel Benkő Pál, az akkor még amerikai színekben játszó magyar nagymester, a zónaközi versenyen átengedte neki az indulási jogot. A zónaközin Fischer 2,5 pont előnnyel győzött Palma de Mallorcán, majd elsöprő 6–0 arányban verte Tajmanovot és Larsent, majd Petroszjan legyőzésével (6,5–2,5) kihívhatta az akkori világbajnokot, Borisz Szpasszkijt. 1972-ben, az „Évszázad mérkőzésén”, Reykjavíkban a nagyobb díjalapot követelő Fischer nem jelent meg a megnyitón. James Slater brit milliomos megmentette a találkozót, megduplázta az összeget, mely 250 ezer dollár lett. Fischernek a világítás, a szék, de a TV-kamerák sem tetszettek.

Az első parti egyenlő végjátékát gyerekes hibával elveszítette, a másodikban nem jelent meg! Szpasszkij már 2–0 arányban vezetett. Fischer követeléseit teljesítették, hat játszma után már egy ponttal vezetett, végül 12,5–8,5 arányban nyert a zaklatott, botrányos körülményeket nem kedvelő szovjet úriember ellen és a sakkozás tizenegyedik világbajnoka lett. Ezzel a győzelmével megszakította az orosz (szovjet) sakkozók 1945 utáni egyeduralmát, ami komoly presztízsveszteséget jelentett a szovjet vezetésnek, hiszen addig a szocializmus felsőbbrendűségét egyebek között a sakkban elért eredményeikkel igyekeztek bizonyítani. A szovjet, de sosem kommunista Szpasszkijt ezekben a hidegháborús időkben sok kritika érte, 1976-ban feleségével Franciaországba költözött. 1975-ben világbajnoki címvédésére nem került sor, miután a szovjetek legjobbjának tartott Anatolij Karpovval tervezett világbajnoki döntő előtt a FIDE nem volt hajlandó teljesíteni Fischer összes követelését (egyebek között, hogy 9–9-nél automatikusan ő marad a világbajnok). A döntés következtében Fischer lemondott világbajnoki címéről, és gyakorlatilag véglegesen visszavonult a hivatalos sakkélettől.

Az évszázad játszmája

Melyik játszma a XX. század legjobb játszmája? Melyik lépés a sakktörténet legmeglepőbb lépése? A szakértők szívesen szavaznak ezekre a kérdésekre, mert a szavazások alkalmat nyújtanak érdekes állások, gyönyörű játszmák újraélesztésére. A keretben szereplő parti mindkét kategóriában érmes, sokan a legszebbnek vélik. Robert James Fischer a hőse, aki pályafutásának legjobb játszmájaként nevezte meg, melyben kétszer is olyat lépett (a 11. és a 17. lépésben), hogy mindenkinek leesett az álla. Ráadásul Fischer 1956. október 17-én New Yorkban a Rosenwald-torna 8. fordulójában még csak 13 éves volt, míg ellenfele, Donald Byrne (Robert Byrne öccse) pont kétszer annyi. A játszma a neves szakírótól, Hans Kmochtól kiérdemelte az „Évszázad játszmája” címet, amit többnyire más szakértők sem vitattak. Legfeljebb a megtisztelő címet megosztanák Garri Kaszparov 1999-es győzelmével a Corus-versenyen (Wijk aan Zee), melyben a későbbi bolgár világbajnok, Veselin Topalov királyát „magához hívatta”.

Sakkaforizma

Mihail Botvinnik véleménye a tizenegyedik világbajnokról: „Fischer tragédiája valószínűleg abban van, hogy nemcsak a sakktáblánál ülő ellenfeleivel, hanem a külvilágról alkotott irreális elképzelésével is harcolnia kellett. A Reykjavíkban rendezett párosmérkőzés utolsó játszmájáig Fischer győztesen került ki ebből a harcból. Sakktehetsége óriási. Már ifjú éveiben látható volt, hogy egyszer világbajnok lesz belőle. Sok nagyszerű partit játszott. Jellemző rá, hogy kezdetben érdektelen harcot vív, de amint lehetőség nyílik, lecsap, mint a villám, és támadni kezd. E tulajdonsága alapján Paul Morphyhoz hasonlítható: utóbbi így játszott nyílt állásokban, míg Fischer a korszerű, félig zárt állásokban!”

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.