A nő és a koronavírus

1 868

Valahol olvastam, hogy minél több idő telik el megszorító intézkedésekkel, annál inkább lazul a fegyelem. És hol? Hát inkább a férfiaknál és a gyermekeknél. Azaz a nők továbbra is minden mozdulat után kezet mosnak, ők biztosan nem fogják otthon felejteni a védőmaszkot, és még a fertőtlenítőszer flakonját is fertőtlenítik ezután is, míg a férfiak egyre inkább tesznek az egészre. A gyerekeket pedig – mint tudjuk – mindig is figyelmeztetni kellett bizonyos higiéniai rituálék elvégzésére, amíg csak „belsővé nem tették” azt.
Szóval a nő inkább szabálytisztelő. Bár a kutatások szerint ez a szép kis víruska a teremtés koronáit jobban kedveli, mégis a nő tűnik elkötelezettebbnek a védekezésben. Ebben természetesen az is benne van, hogy óvni akarja a családját is, nemcsak magát, és valóban a családok zömében bizonyára a nő a legfőbb közegészégügyi hatóság. A nő, így két hónappal a nagy leállás kezdete után, vagy sokkal szigorúbb lett ebben a szerepében, vagy maradt, amilyen volt. Vagy éppen már feladta, mert nem látja semmi értelmét a küzdelemnek ezzel a láthatatlan víruskával. Sokkal inkább lefoglalják egzisztenciális küzdelmei, mert munkanélküli lett vagy kényszerszabadságra küldték, és lassan már azt sem tudja, hogy jövő hónapban miből élnek majd. Az is lehet, hogy egyedül kell küzdenie, a párja hét határon túl rekedt, netán karanténban ül – bár ez a jobbik eset, mert akkor mindjárt hazatér, s ha egyebet nem is, az aggódást a jövőért megoszthatják egymással.
Egy másik nőnek ugyanúgy rohanással teli az élete, mint „egykor”. Mert nővér, elárusító, orvos, otthoni ápoló, rendőr, akármi, de ugyanúgy mennie és tennie kell, csak most épp megszaporodtak a feladatai és odafigyelni-valói, mint fertőtlenítés, maszk, kesztyű, papír kitöltése – a sorrend tetszőleges és felcserélhető. Lehet, hogy fél a láthatatlan víruskánktól, de az is lehet, hogy már megszokta a félelmet. Jobban aggasztja, hogy összetartsa a családot, hogy ne menjenek egymás idegeire a párjával, hogy a gyerekek is inkább az anyjukat lássák benne, ne a nádpálcás tanítót, amikor este átnézi a napi feladatokat.
Áll a fürdőben a nő, tükör előtt, lenőtt hajával küszködik. Gyorsan rendbe teszi magát (smink – á, dehogy, parfüm – minek, de legalább tovább tart), mély levegőt vesz és belép a világba. A világa a lakás, s ha nagyon szerencsés, a kert, az udvar. A számítógépe már villog, új e-mail érkezett, vagy megkezdődött az online meeting, jaj, pedig még a gyereknek is segíteni kell belépni a Google Classroomba. Két óra múlva feláll, kilép a home office-ból, odateszi a levest főni, ránéz digitális iskolására, aki épp bőgni készül, mert elakadt a matekkel. Próbálja megvigasztalni, s türelmet kér – online, persze – a tanártól, amíg a családfő hazaér, hátha ő jobban emlékszik a hatodikos mértanra. Visszaül a gépe elé, valami kimutatást kell elkészítenie, de csak nézi a képernyőt. Sosem lesz vége – suttogja.
A nő szájmaszkokat varr. Színeseket, divatosakat, majd felpakolja a fotókat a Facebookra, közben ott ragad néhány órára, beszól itt, beszól ott, véleményt mond politikában, gyermeknevelésben, vírusügyben, mindenben is. Szólásszabadság van, nem? Egyébként sem marad le semmiről és senkiről, ráér, egyedül él, köszöni, elvan. Csak az az esti séta ne lenne olyan magányos…
A nő megtanult kenyeret sütni (be is mutatja a Facebookon, persze), kovászt nevel. Vagy vlogol és blogol és önkénteskedik és kertészkedik és online nyelvtanfolyamra „jár” és megtanul horgolni, barkácsolni, szuvidálni, fát metszeni ésatöbbi. Most van idő önmegvalósításra, bármire is, fedezzük fel önmagunkat, belső őserőnket, váltsuk meg a családot, aztán a világot, az mindegy, hogy ők szeretnék-e, de a nő csak jót akar. Mindenkinek.
A nő már a napokat számlálja, mert hamarosan nyit a fodrász és mehet manikűröshöz. Elege van a lomposságból. A régi világot akarja vissza, de jöhet valami új is, csak érthetetlen és egymásnak ellentmondó szabályok, megkötések nélkül. Menni akar, dolgozni, szárnyalni, maszk, kesztyű és fertőtlenítőszag nélkül.
A nő… Lenne még, de a lényeg egy: sokan vagyunk, ennyire sokfélék. Ha egyébre nem is, arra jó ez az időszak, hogy végre valóban el tudjuk fogadni: bár ugyanabban a csónakban evezünk, ennyire mások vagyunk. De a csónak attól még mehet előre, és az sem baj, ha kissé himbálózik. Felborulni nem a különbözőségektől fog, de ha ki- és lenézünk valakit a mássága miatt, netán összekapunk, akkor könnyen magunk is víz alá kerülhetünk.

Asztalos Ágnes

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek