A nemléttől a lét gyönyöréig

Bőröndnapló 67.

84

Az öngyilkosságot, mint láttuk, a japán kultúra megoldásnak, sőt alkalomadtán elkerülhetetlen végkifejletnek tartotta és részben tartja mai napig, amiért aztán a társadalom is toleráns vele szemben: átgondolt, erkölcsileg igazolható tettnek tartják. Ennek nem kis jelentősége volt a háborúkban, különösen a második világháborúban, ami olyan sajátosan és kivételes következményekkel jelent meg az ország életében, benne az öngyilkos pilóták jelenségével. Meghalni a hazáért dicsőségnek számított, ami újabb összecsengés a magyar magatartással, amely az utóbbi időben talán változott, és reméljük, nem kerül sor ismétlődésre.
Ezek ismeretében természetes, vagy legalábbis magyarázható, miért olyan gyakori ez a jelenség a japán írók és hőseik körében. Sőt sokszor találkozhatunk a kettős öngyilkossággal is, amelyet néha igen különleges okokból követnek el.

A sort a nálunk kevéssé ismert Takeo Arishimával (1878–1923) kezdem, kinek nem találtam magyarra fordított könyvét és megemlékezést is keveset (mindössze 15 fél sort a világirodalmi lexikonban). Nagybirtokos, exszamuráj-leszármazott volt, aki a szocializmus hívévé szegődött, birtokát felosztotta a parasztok között, és végül özvegyen, három gyerekkel, megismerkedik egy férjes író asszonnyal, akivel mély szerelmi kapcsolatba bonyolódik. Amikor ez kiderül, a kettős halált választják.
Osamu Dazai (1909–1948) vagy Oszamu Dadzai és ezek összes kombinációja, mert a japán nevek átírásánál sok a gond, nemcsak azért, mert az írásjeleiket is át kell költeni, hanem mert hol angolosan, hol magyarosan írják, és még könyvborítón is láttam kétféleképp az ő, de mások nevét is. Dazai mifelénk is ismert, hisz már a nyolcvanas években lefordították magyarra főművét, a Hanyatló nap című regényt. Bevallom, hogy már akkoriban a kezembe került, de nem tett rám különösebb hatást. Miután hazajöttem a szigetországból, újraolvastam és bár nem vált kedvencemmé, tudom értelmezni mindazt, amit a szerző bemutat és azt is, ahogyan teszi ezt. Magányos hősök, borongós világ, sokszor alig vagy egyáltalán nem magyarázható és nem is magyarázott cselekedetek, amelyeket inkább csak a távoli, csupán jelzett érzelmek, alig megfogalmazott gondolatok szőnek át és teszik végül értelmezhetővé. A regény 1947-ben jelent meg, a második világháború után, ami törést jelentett az egész japán társadalomban: társadalmi osztályok szűntek meg, egy szellemiségnek, részben a hagyományos életmódnak, valóban egy világnak lett vége. Ez végigvonul a könyvön is. Mint a címe is sugallja, a megszűnőfélben lévő világról, és ezzel kissé saját sorsáról is szól. Hősei, az eltűnőben lévő arisztokrácia tagjai a helyüket keresik, meg értelmet és kapcsolatokat egy társadalomban, amely idegen, amelyben valódi célt nem képes találni, így főhőse drogba, züllésbe, végül öngyilkosságba menekül. Maga az író is különleges életű, egyben kora talán legnagyobb hatású szerzője, akinek kalandos élete is említést érdemel: ő is nagybirtokos családból indul, belekóstol az illegális kommunista párt életébe, de otthagyja, mert összeegyeztethetetlen individualizmusával. Rövid életében négyszer kísérel meg öngyilkosságot, míg az ötödik aztán – mindössze 39 éves korában – sikerül. A végzetes tettet az akkori szerelmével együtt hajtja végre. És a kísérletei közül is kettőt az épp aktuális társával közösen próbálták ki: első alkalommal a lány nem volt olyan szerencsés – vagy épp hogy az volt, ki tudja? –, és nem élte túl.
Ha az öngyilkosság témáját taglaljuk, akkor ide illeszkedik – bár sok szempontból nagyon sajátos helyet foglal el – Juricsi Vatanabe, és a Japán szeretők című regénye. A könyv huszonkét éve jelent meg, és pontosan jelezte, hogy a japán társadalom mennyire konzervatív volt akkoriban (és talán az még ma is), hisz hatalmas botrányt kavart, mert tiszta pornográfiának tartották. Pedig csak sokat, szépen és részletesen ír a szeretkezésről, a gyönyör mibenlétéről, fokozatairól és mindarról, amit férfi és nő képes egymásnak ebben az intimitásban nyújtani. A férfi egy már kiégett, a nő egy mindig unalmas és felületes házasságból lép ki, amikor találkoznak és szinte azonnal vonzódnak egymáshoz. A regény nagyon pontos lélekrajzát adja mindkettőjük és a kapcsolatuk fejlődésének, meg annak is, milyen furcsán képes két ember befolyásolni egymást az extázis, az érzéki öröm gyönyörével és milyen különös, meghökkentő okból képesek végül végezni együtt magukkal. Mert ez a két ember végtelenül boldog ebben a különös, extatikus gyönyörrel teli kapcsolatban, olyannyira, hogy a férfi feladja munkahelyét, ahol a karrierje megfeneklik, és csak a boldogságával foglalkozik, bár valahol finom, enyhe kételyei lebegnek a semmiben. A nő elhagyja férjét, aki nem akar válni, és ezzel kiteszi magát a megvetésnek, miközben teljes egészében függővé válik szerelmétől, bár ez a függés érdekesen váltakozik a kapcsolatuk folyamán. A boldogság csúcsán járnak, ahonnan egy idő után már csak lefelé vezethetne az út, mert ez az élet, a dolgok, a történések rendje. És arra gondolnak, hogy nem szabad hagyni ellaposodni ezt az érzést: felsejlik az ötlet, mert valahol már találkoztak vele, hogy amikor ennyire boldogok, akkor kell befejezni az életet, együtt, a gyönyör tetején. És pontosan, részletesen eltervezve meg is valósítják.
Ebbe a kissé bizarr, bár tökéletes érzelmi logikával kitervelt öngyilkossági sorozatba illeszkedik a leginkább kedvelt japán írómnál, Harukinál a Norvég erdő két szereplője. Az elbeszélő barátja akkor vet véget életének, amikor a tökéletes, örömteli, felelőtlen gyerekkort kellene elhagynia, lassan felnőtté kellene válnia, ami számára annyira elfogadhatatlan, hogy inkább eldobja az életét. Barátnője pedig, kissé kanyargós életben maradási próbálkozás után, amelyben felejtés, elmegyógyászati kezelés és baráti meg a szerelmes szerző támogatása mellett hal bele az elveszített szerelembe, a másik halálába.
Nem tudom, hogyan csapódik le a japán irodalmi öngyilkosság a mindennapokban. Hogy akár az írók, akár a regények, filmek hősei gerjesztettek-e maguk körül követői hullámot a hétköznapokban, mert erről nem regél a fáma. Megtörténhet, hogy ez a jelenség csak apró kontinensünk emberére jellemző, csak nálunk találhat Werther követőkre, és hajszolhat öngyilkosságban egy „Szomorú vasárnap”.
Ami az írók öngyilkosságát illeti, mi is fájdalmas listával dicsekedhetünk, mely különösen lírikusokat sorakoztat föl, de nem csak: József Attila, Csáth Géza, Juhász Gyula, Szilágyi Domokos, Szőcs Kálmán, Szabédi László, Márai Sándor.
Egyik lista sem teljes.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek