A művelődéstörténet szolgálatában

Születésnapi beszélgetés Róth András Lajos történésszel

2 507

Hatvanöt évet töltött június 21-én Róth András Lajos történész, a székelyudvarhelyi Tudományos Könyvtár könyvtárosa. Kutat, digitalizál, tanulmányokat ír, kiállításokat nyit meg – sokoldalú, gazdag munkásságáról faggattam székelyudvarhelyi otthonában.

Fotó: Daczó Katalin

– Mindeddig azt hittem, hogy a könyvtár félhomályában, az ódon könyvek társaságában érzi a legjobban magát, de az interjúra készülve rá kellett jönnöm, hogy könyvtáron (és persze, családon) kívül is van élete. Többek között legalább hatvan képzőművészeti tárlatot nyitott meg eddig…

– Soknak tűnik, de ezekből minimum ötven a Palló Imre Művészeti Szakközépiskolához kapcsolódik. Úgy kezdődött, hogy néhai Szabó János szobrásszal kollégák voltunk az 1. sz. Ipari, a mai Bányai János Műszaki Szakközépiskolában, és megkért, hogy egyik kiállításán méltassam. Később ő átment a Pallóba tanítani, s mivel ott rendszeresek a tavaszi-nyári-őszi-karácsonyi kiállítások, „rámkaptak” olyannyira, hogy most már illene kicserélni engem, mert kezdem ismételni magam…

– Milyen családból származik? Honnan ered a könyvek iránti elkötelezettsége?

– Kézdivásárhelyen születtem, anyám az akkori járványügyi laboratóriumban tisztviselő és könyvterjesztő, apám pedig könyvkötő-nyomdász volt, a brassói nyomdaipari kombinát kézdivásárhelyi kirendeltségének a vezetője. Gyerekként apám Élet és Tudományait és Népszerű Technika című folyóiratait böngésztem, és alig kétszáz méterre volt a városi könyvtár, így könyveken nőttem fel. Nem az akkori rendszer szorítása, hanem saját meggyőződésem ilyetén alakulása során lettem ateista.

– Meggyőződéses ateista? Ez mennyiben határozta meg a mindennapjait? Nincs megkeresztelve? Vagy nem lépett egyházi házasságra?

– Nyíltan és bevallottan ateista vagyok, s ez is pont egy olyan „hit”, mint bármelyik másik. Természetesen megkereszteltek engem is, én is voltam elsőáldozó, de nem hitből, nem belső indíttatásból, hanem mert nagymama szólt, hogy „Lajcsika, el kell menni”… Amikor összeházasodtunk feleségemmel, felvetettem, hogy legyen csak polgári esküvőnk, de a szülők hallani sem akartak róla. Én nagyon engedékeny vagyok ebben az irányban, nem sértek senkit, engem se bántsanak. Én úgy vagyok ateista, hogy nem firtatom Isten létét, de mások vallását tisztelő és többnyire a keresztény értékek szerint élő embernek tudom magam. Ezt nem én találtam ki, évezredek óta így van: van, aki hisz, van, aki nem. Azért lettem ilyen, mert inkább természettudományos irodalmon nőttem fel.

– Miért lett történész? Emlékszik a pillanatra, amikor e mellett döntött?

– Nem pillanat kérdése volt ez a döntés, hanem hosszú érlelődés során született meg. Eredetileg pilóta akartam lenni. Jó voltam fizikából, jó voltam matematikából, és a tanáraim kétségbe voltak esve, amikor végül bejelentettem, hogy történelemre megyek. Egyébként is gyakoriak voltak a történelmi témák a családban, különösen családi „szeánszok” idején, születésnapokkor állandóan parázs viták zajlottak, engem pedig mindig izgatott, hogy hol lehet ezeknek a kérdéseknek utánajárni. Nem bántam meg, hogy a történelmet választottam.

– Kolozsváron történelem–filozófia szakot végzett. Miről álmodott, mire vágyott az egyetemi évek alatt?

– Kutatni, levéltárban dolgozni. Lett is volna esélyem rá, ha református lettem volna, mert átvehettem volna a marosvásárhelyi református egyházi levéltárat, de kiderült, hogy „katolikus” vagyok… Amennyire én nyitott vagyok az egyház felé, annyira merevnek bizonyult az egyház az én irányomban. Aztán, amikor 1978-ban Székelyudvarhelyre kerültünk tanítani, már az első hónap közepén kopogtattam Hubbes Éva néninél a tudományos könyvtár ajtaján. Attól a pillanattól kezdve rendszeresen jártam anyagot gyűjteni, keresgélni. 1990-ben, amikor Éva néni nyugdíjba ment, felmerült a lehetősége, hogy odamenjek dolgozni, és rögtön rábólintottam. Egyébként szerettem tanítani, és ha úgy tetszik, most is tanítok – virtuálisan. Sokan most is „tanár úrnak” szólítanak. Könyvtárosként – bár máig sincs kifejezetten könyvtárosi végzettségem – belevetettem magam a címleírásokba, és mostanra az egykori református kollégium régi állományának majdnem háromnegyede online elérhetően fel van dolgozva. A többi az utókorra hárul.

– Művelődéstörténeti, történelmi tárgyú írásai már a könyvtári munkája előtt is megjelentek. Mivel kezdődött?

– 1989 előtt jóformán csak napilapokban lehetett közölni. Az első írásaim a Brassói Lapokban, majd A Hétben jelentek meg – ezek kislélegzetvételű, könyvismertetők voltak. Vofkori Lászlónak a tudománnyal kapcsolatos aforizmagyűjteményét vagy a brassói Binder Pálnak egyik kötetét a Brassói Lapokban én ismertettem. Felkérés nélkül írtam ezeket persze, mondhatni belekontárkodtam.

– Van olyan kedvenc múltbéli személyiség, akiről úgy érzi, hogy közelebb áll önhöz, mint mások?

– Egy történésznek nem jó, ha érzelmekkel viszonyul az iránt, akivel foglalkozik, mert akkor rossz lesz a megközelítés. De ha beleásod magad egy témába, az közel kerül hozzád. Dorner Béla például egy olyan ember, aki nem itteni származású, csak kiküldik ide, mert úgymond, meg kell menteni a székelységet, kell emelni a gazdasági színvonalat, s ez a megbízott szinte székellyé válik. Kiismeri a székely furfangot és furfanggal válaszol rá, hogy rávegye az embereket, hogy használják a műtrágyát, hogy a szürkemarhával ellentétben – amit ridegtartásban tartottak – a szimentáli tehenet istállóban kell tartani, mert csak úgy tejel. Nagy csatákat vívott a helybeli notabilitásokkal, és Dorner Béla olyan egyéniség volt, aki megtalálta a szót minden réteggel. Na, őt például nagyon szeretem. Tulajdonképpen, ha valamivel foglalkozni kezdesz, akár külső megbízásra is, megszereted a kort, megszereted a témát, sőt most, ahogy az idő telik, azon kapom magam, hogy mindent szeretnék, csak már nincs rá időm. Mert nagyon sok téma akaratlanul is rád talál. Sokat járok mostanság a katolikus gyűjtőlevéltárba, nézelődök, keresgélek, és nem olyan rég találtam meg a farkaslaki orgonasíp-rekvirálásnak az iratait, amik felkeltették a figyelmem. Nehéz egy kutatónak mereven ragaszkodni a szűk témához, mert a kutatás során itt is nyílik egy ajtó, ott is nyílik egy ablak, a kisördög nem hagyja az embert, mert mindig akad egy mellékszál… Ez hátrányt is jelenthet, mert előfordulhat, hogy marad egy csomó félig megíratlan fejezet, és meghalsz, mielőtt befejeznéd.

– Ön többszörösen is segíti az olvasók, a kutatók munkáját. Egyrészt könyvtárosként, másrészt a nehezen hozzáférhető kötetek digitalizálása révén. Hogy állnak most a digitalizálással?

– A digitalizálás is a „magának­való könyvtáros” irányából indult el, mert kellett írnom egy cikket, rövid volt a leadási határidő, s mivel tudtam már a szövegfelismerő-programokról, beszkenneltem a régi újságot, amiből idézni akartam, és nem kellett nekem begépelnem a szöveget. Rájöttem, hogy ez szép és jó, de így öncélú, és ha már úgyis digitalizálva van, akkor miért ne lehetne publikussá tenni? Mivel a múzeumnak nincs szervere és megfelelő tárhelye, az Országos Széchényi Könyvtár digitális feldolgozó műhelyével vettem fel a kapcsolatot és helyet kértem náluk. Mostanáig közel 500 könyvet digitalizáltam és tettem közzé, az több tízezer oldalt jelent. Be kellett szkennelni a lapokat, vannak segítőprogramok, amelyek kiegyenesítik az oldalt, felismerik a szövegtükröt, képmódosító eljárást alkalmaznak satöbbi. Sok vele a matatás. Erdélyben én kezdtem elsőként digitalizálni, mindenféle különösebb program nélkül – ha tetszett egy könyv, beszkenneltem. Most már együttműködünk a Kájoni János Megyei Könyvtárral, közös digitalizálási programunk is van. Nincs különösebb digitalizáló-műhelyem, le van téve egy székre a szkenner, s az asztalra a számítógép. Ennyi. Eleve olyasmiket digitalizálok, amik engem is érdekelnek, és feltételezem, hogy másoknak is jó, hogy így könnyen hozzáférhetők. Ezzel elég gyakran vissza is élnek egyesek a nagy világhálón. Előfordult például, hogy rákerestem egy könyvre, amiről teljesen megfeledkeztem, hogy digitalizáltam, és nemcsak a Magyar Elektronikus Könyvtárban találtam meg, ahová az általam digitalizált könyvek kerülnek, hanem egy fizetős oldalon is. Szabályszerűen lenyúlták a linket, és fizetni kell érte. De ami egyszer felkerült az internetre, az már mindenkié.

– Tudom, hogy egy illusztráció-katalógust/adatbázist is fejleszt. Hogy áll ezzel a munkával?

– Én nagyképűen nevezem katalógusnak, vagy szeretném annak tudni. Amikor az ember nekiáll digitalizálni, a régi könyveknek a címlapjáról készít egy másolatot. Eleinte így is volt: címlapmásolat, és kész. Később rájöttem, hogy ezekben annyi más információ is van: illusztrációk, iniciálék, fejlécek, portrék, záródíszek, és ezeket most mind kigyűjtöm. Hatalmas adatbázis jött így létre, például százhúsz féle A-betűs iniciálét is fel tudnék sorakoztatni, csak persze, ezt mind fel kell dolgozni. Egyik fiam kifejlesztett egy adatbázis-kezelőt, amelynek segítségével le tudom írni, hogy melyik nyomdászjelvény mit ábrázol, hol jelenik meg, mi a könyv címe stb., ez már összetett dolog – nem biztos, hogy egyszemélyes munka. Vannak olyan dolgok, amikhez már intézmények kellenek, és nem egy embernek a tettvágya. De ilyenkor mindig Szabó T. Attila jut eszembe…

– Ön szinte felér egy intézménnyel…

– Persze, felérem, s ha egy kicsit csimpaszkodom, be is ütöm a fejem…

– Hány kötetes jelenleg a Tudományos Könyvtár?

– Nem tudnám megmondani, pontosan hány kötetes, de körülbelül 80 ezernyi cím van most – mert van olyan könyv, amiben 6-7 cím is található. Ebben a számban persze minden benne foglaltatik, a református kollégium, a katolikus gimnázium, a főreáliskola, az állami kő- és agyagipari szakiskola és több magánszemély könyvtára, nagyon sok, nagyon jó anyag. Persze, csak történetiségében használható, de aki történetiségében akar kutatni valamit benne, annak tökéletes. Most már nem tud gyarapodni az állomány, mert fizikailag nincs hely. Az olvasóterem hat asztalából három már tele van újsággal, könyvvel, a raktárhelyiségben műanyag ládában, asztalon, széken, mindenhol vannak a könyvek. Ugyanakkor nem nagyon tudunk fejlődni a könyvtár kétlakisága miatt. A református kollégium épületében van, viszont a múzeumhoz tartozik. A kollégium nem tud újabb termet adni, a múzeum adminisztrációs okok miatt nem végezhet beruházást…

– Min dolgozik? Milyen tervei vannak? Mi lesz a következő kötete?

– Nem gondolkodom kötetben. Nem szeretném, hogy a megjelent, jórészt művelődéstörténeti, helytörténeti cikkeimet most egyszerűen egybegyúrjam. Ehhez kiadót kellene keresni, pénzt szerezni rá – ez nem az én világom. Szeretném az említett adatbázisokat elkészíteni. Például a nyomdászjelvényekét. Ezekbe egyenesen szerelmes lettem, mert nagyon szép grafikák, metszetek, zömüket valamilyen jelmondat kíséri, s ha az ember jó alaposan elolvassa, ha többet tudna görögül és latinul, mint amennyit tud, abból a mindenkori nyomdásznak a profilját meg lehetne rajzolni. Egy öntudatos ember, aki a kultúrát szolgálja – ez a nyomdász. Kellene szerver a könyvtárba vagy a múzeumnál, ami szolgáltatatná ezeket a dolgokat… Ezek foglalkoztatnak.

– Családja, unokák?

– Unokánk még nincs, két felnőtt fiunk és egy lányunk van. A nagyobbik fiú Székelyudvarhelyen él, turisztikát végzett, a kisebbik fiunk Kolozsváron, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Matematika–Informatika Karának tanára, a lányunk pedig elvégezte a divattervezői szakot Temesváron, és ő is Kolozsváron kötött ki.

– Készül nyugdíjba?

– Készülök, nem készülök, előbb-utóbb küldenek. Én még szeretnék dolgozni, de ez soktényezős, sokismeretlenes egyenlet.

Daczó Katalin

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.