A munka becsülete és az alkotás szeretete

104

Sokan nem hisznek a született tehetség fogalmában, mondván, valamit csak akkor tud jól végezni az ember, ha megtanulja. Hiszek benne, hogy létezik született zsenialitás, de ha nem hinnék, Viktória néni akkor is meggyőzne az ellenkezőjéről. Bartalis Viktória Gyergyócsomafalván él, tavaly decemberben töltötte 90. életévét, és olyan festményeket készít, hogy azoknak neves galériákban lenne a helyük. A nála tett látogatásom óta egy kicsivel másképp tekintek bizonyos dolgokra: a nem mindennapi életútját mesélve, a jól elvégzett munka becsületéről és az alkotás folyamatának szeretetéről akaratlanul is leckét adott nekem.

Viktória néni és munkái. Mesélő képe kFotók: Kertész László
Viktória néni és munkái. Mesélő képe kFotók: Kertész László

Magabiztos lendülettel kezdett mondandójába Viktória néni, amikor a gyermekkoráról kérdeztem. Édesapja 1918-ban szabadult a háborúból, 1930-ban azonban egy baleset következtében életét vesztette – ő és két lánytestvére maradt az édesanyjukkal, aki ekkor a negyedik kislánnyal volt hat hónapja áldott állapotban. Az idő múlásával nevelőapjuk és mostohatestvéreik is lettek, Viktória néni visszaemlékezésében rámutatott: hatan, heten aludtak egy szobában, hisz nem lehetett minden helyiségben fűteni.

Nem volt mese, kellett menni szolgálni
– Nem fértünk a házban, így kellett menni szolgálni – emlékezett vissza Viktória néni, mondván, hetedik osztályos koráig már két helyen is szolgált, a java azonban csak ezután következett: 1940-ben „magyar világ” lett, Viktória néni többedmagával dobta a virágokat a bevonuló honvédek elé, egy évvel később pedig már Budapestre kellett menni szolgálni.
Egy lakcímmel a zsebében indult többedmagával a fővárosba, a borítékot azonban itthon felejtette, az érkezést követően pedig nem tudták, hova kell menni. Bekísérték őket a rendőrségre, a rendőrök pedig apácák gondjaira bízták a fiatal székelyföldi lányokat, Viktória néni pedig olyan hanglejtéssel mondta nekem, hogy egyszer csak eszébe jutott a cím, mintha most is jelentőséggel bírna. Elmondása szerint 16 pengőért szegődött el Pesten, az Akác utca 43. számot pedig úgy megjegyezte, hogy ha álmából felköltik, akkor sem téveszti el.
– Olyan sokan voltunk ott kint székely leányok, hogy 1000 székely leány ünnep lett hirtelen – fogalmazott viccelődve, mondván, minden vasárnap a Keleti pályaudvaron találkoztak egymással, 1943-ban pedig jöttek haza, mivel háború volt, és nem lehetett ott maradni.

Fonni is szívesen szokott. Munkaszeretet
Fonni is szívesen szokott. Munkaszeretet

Egy sikertelen házasságtól a képzőművészeti felfedezésig
Amikor arról kérdeztem Viktória nénit, hogy a hazaérkezését követően mivel teltek a napjai, azt mondta: „dolgoztunk a mezőn, s szeretőztünk, legényt kerestünk, me’ hát az kell a leánynak, ugye?”
1944-ben, 18 éves korában ment férjhez először, ebből a házasságából született egyetlen gyermeke, Bartalis Imre, aki szintén jelen volt a beszélgetésünkön. Hozzávetőleg egy hétig volt asszony, mivel a férje – katona lévén – elment, és ahogy Viktória néni fogalmazott, „azóta odavan”. Imrével ketten nyolc évig várták haza mindhiába az apát, aki időközben máshol alapított családot, és akkor jött vissza először Csomafalvára, amikor a fia már 15. életévét is betöltötte. Végül aztán Imre és a féltestvérei tartották a kapcsolatot, apjuk pedig tavaly januárban, 94 évesen hunyt el. Viktória néni meg is jegyezte, hogy ha együtt maradnak, akkor 72 évig élnek házasságban.
– Nem szégyellem elmondani, hogy nem volt a háború alatt egy lejünk se, örvendtünk, ha valaki ennünk adott – jegyezte meg, hozzátéve, 1952-ben, 26 évesen ment újra férjhez, Imre nevelőapja 1989-ben hunyt el, 77 éves korában.
Az anyagi helyzet eleinte ebben a házasságban sem volt rózsás, mondván, „egy seprű, annyi se volt a háznál”. Abroszokat, necceket kezdett készíteni, amelyeket Maroshévízen adott el, időközben azonban rájött, hogy „húzni könnyebb, mint öltögetni”, így kipróbálta a festést. Rámutatott: a házat is ki kellett volna festeni, de nem volt miből kifizetni, ezért nekifogott, és kimeszelte ő, így lett Viktória néniből a festmények készítője mellett, szobafestő.
– Soha senkitől nem tanultam, ejsze addig még festményt se láttam – mondta, hozzátéve: rengeteg helyre járt szobát festeni, ilyenkor saját készítésű festményeket is vitt magával, majd azt vette észre, hogy egyre többen igénylik a munkáit. Ráragadt a mesterség, olyan is volt, hogy Kilyénfalvára gyalog járt, de emellett Csíkszeredába és Marosvásárhelyre is hívták festeni.
Előfordult, hogy az udvaron tíz kép elkészítéséhez látott hozzá egyszerre, emellett pedig 20 évig ő készítette a préseléshez való kötelet a lengyárban. Az elmondottakról akkor győződhettem meg igazán, amikor Viktória néni két olyan szobába vezetett be, ahol csak az ő festményeit lehetett látni: legyen vallásos témájú, vagy épp tájkép, szinte beszélnek az alkotások, sőt, kicsivel több mint egy hete, a dédunokáit is megelevenítette a vásznon.
Elmondta, manapság is eladná, ha lenne kinek, de csak néha-néha akad érdeklődő.
A munka folyamatával kapcsolatban megjegyezte: alkotni szeretni kell, olyankor pedig csak azzal kell foglalkozni, az ember egy kicsit a lelkét is tegye bele abba, amit csinál. Az alkotási vágy, a művészi hajlam öröklődhetett, hiszen Viktória fia, Imre készíti a képek rámáját, sőt, olyannyira jól műveli a fafaragást, hogy a csomafalvi temetőnél található székely kapu az ő keze munkáját dicséri. Elmondása szerint nagy valószínűséggel a festésre is lett volna hajlama, erdész szakmájából kifolyólag azonban nem sok ideje jutott rá.

Dolgozni szeretni kell
– Azért éltem ennyit, mert szeretek dolgozni – vallja Viktória néni.
A hosszú élet titkával kapcsolatban annyit mondott: nem tud választ adni, talán csak annyit, hogy az ember próbáljon mindig azzal foglalkozni, amit szeret, és mindig azt tegye, amihez épp kedve támad. Csak ámultam, amikor elmondta, hogy a tavalyi meszeléskor segítséggel ugyan, de ő húzta meg a csíkot a falon, mondván, kellett oda egy fehér csík, látta, hogy attól szebben mutat majd.
A festés mellett szőni, varrni, de még fonni is szokott, bizonyításképpen pedig elő is vette a guzsalyt és az orsót, hogy megmutassa nekem, milyen is volt a régi fonók hangulata. Beszélgetésünket végigkísérték a vicces megjegyzések. A fonással kapcsolatban Viktória néni elmesélte: a legények annak idején többször is elvették az orsót, és csak csókért cserébe adták vissza.
Két unokája és öt dédunokája van, akik, amikor csak tehetik, mindig meglátogatják a dédit. Nem csodálom, hisz Viktória néni kedvességére, humorára, és nem utolsósorban nem mindennapi lelkesedésére mindnyájunknak szüksége lenne.

Kertész László

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.