A mindennapi Szép ápolásának filozófiája

115

A japánok természetközeliségét az is érzékelteti, hogy ők rendszeresen beszélnek róla, nem úgy, mint az angolok, üres idő kitöltéseként, hanem lélekből, odafigyelve, mint egykoron és helyenként most is a mi falusi embereink, akiknek az időszámítás is a természeti jelenségekhez kötődött. A japánok levelei is legtöbbször a természeti képekkel kezdődött, ameddig leveleztek, hisz arrafelé is átveszi helyét az e-mail. De talán még elektronikus úton küldött üzeneteikben is időt szakítanak rá, mert fontos. Mint sok egyéb apróság is a környezetükben, amit rangossá emelnek. Gondoljunk a teaszertartásra, de a mindennapok egyéb eseményeire is. Ha megnézzük, semmi más nem történik olyankor, mint ami nálunk is történhetne, ha teázunk vagy kávézunk a családban vagy a barátainkkal, ami egyre ritkább és egyre felületesebb alkalom. Hisz mi is előkészítjük a hozzávalókat, megterítjük legjobb abroszunkkal az asztalt, a legszebb csészéinket vagy egész szervizt veszünk elő, a megfelelő, lehetőleg drága, ismert márkájú, az utóbbi időben a híres, divatos egzotikus vagy épp a természeteset, szárított összetevőkből álló teát forrázzuk és töltögetjük. Sőt egyenként a vendégek kezébe is adogatjuk a csészéket aljukkal együtt. És ugyanezt tesszük, tehetnénk vagy tettük egykoron kávézáskor, ha nem a gépből egy gombnyomásra varázsoljuk az eldobható műanyag pohárba. Aminek talán rövidesen vége lesz – mármint a műanyag pohár eldobálásnak –, de az még a jövő zenéje. Emlékezhetünk még, legalábbis mi, a sokat megéltek, hogyan daráltuk otthon a drága szemeket, és tanultuk a fortélyokat, hogy épp csak egyet lobbanjon a víz, miután beletettük, vagy még azt sem, csak kavargattuk a forró platnin tologatott ibrikben a kávét, hogy a forró, de nem lobogó víz kiszívja az erejét és ízét, amint azt a török kávét készítőknél ellestük a tengerparton, és aztán a tökéletes fekete főzésének igazi titkaként adtuk tovább.

A keleti és nyugati teázás közötti lényeges különbség nem is abban áll, hogy hogyan készül a tea. Bár abban is, de sokkal fontosabb mindaz a viselkedési rendszer, ami vele jár és ami mifelénk egyszerűen nem létezik, illetve az, hogy míg mi a tea elkészítése és felszolgálása közben egészen mással foglalkozunk – nassolunk, megnézzük a másik ruháját, felleltározzuk ékszereit, ráncait vagy az új rúzsát, és elpletykálgatunk mások ruháiról, ékszereiről, műszempillájáról, vitázunk az épp aktuális tüntetésről, hogy kellett vagy sem, mennyien voltak és miért csak ennyien satöbbisatöbbi –, addig a japánok a teaszertartás alatt arra a forgatókönyvre figyelnek és aszerint beszélgetnek, esznek és isznak, ahogyan ez elő van írva és ami az esemény lefolyásának módja évszázadok óta. Mert bár a teaszertartáshoz használt zöld, porított maccsatea csak 1191-ben érkezett Japánba, és az elején gyógyszerként fungált, hamar összefonódott a zen tanításaival és a tizennegyedik századra a fogyasztása afféle vájtfülű vallássá, teaizmussá nemesedett és a mindennapi élet mocskos tényei közt megjelenő Szép imádatán alapuló kultusszá vált, mint azt egyik szakértőjétől megtudhatjuk (Okakura Kakuzo: Teakönyv). És ezzel kapcsolatban nekem két asszociáció ugrik be: a magyar és székely falvak fonói, illetve a francia irodalmi szalonok. Furcsának és távolinak tűnhetnek, de gondoljunk bele, mindegyiknél létezett az a jól begyakorolt cselekvésegyüttes, ami ezek lényege, meg- és összetartó ereje, amire vártak, készültek a résztvevők, ami jól meghatározott lépésekben zajlott és amiben mindenki jól érezte magát, mert akkor épp ott akart lenni, azt és úgy akarta tenni, amit és ahogyan meg is cselekedett. Mint ahogyan ha nem is azonos, de valami nagyon hasonlót jelentett egy színházi vagy operaelőadás, ami egy bizonyos öltözetet, viselkedést várt el a megjelenőktől, találkozásokra, megbeszélésekre, beszélgetésekre adott lehetőséget és a szép, a nemes kultuszát volt hivatott ápolni. Aztán lassan sikerült ezt is ellaposítani, csak olyan beugrom és megnézem jelenséggé tenni, arról nem is beszélve, hogy gyakran nemcsak a szépség hiányzik belőle, de egyenesen dúl az iszonyat, a nehezen értelmezhető bukfenc, ráadásul a katarzis is elmarad, amely az igazi művészet velejárója… kellene hogy legyen. Hogy ettől demokratikusabbá és tömegfogyasztásra alkalmasabbá vált volna a művészet, nem hiszem. Talán épp ellenkezőleg. De hogy hozzájárult ahhoz a mindenféle hagyományt, kultuszt, megtartó erőt és közös élményt szétrúgó filozófia megvalósításhoz, mely korunk többé-kevésbé bevallott célja, az tény. És egyáltalán nem úgy tűnik, hogy bárkit boldogabbá tettek volna vele. Sőt! Valószínűnek tartom, hogy épp ez az iránytűvesztés – amelyhez sok egyéb is hozzájárult – magyarázza azt az érdeklődést, amelyet a keleti vallások, köztük igen előkelő helyen épp a zen, kiváltottak Nyugaton és mifelénk is.

Ugyanebbe a mindennapi Szép ápolásának filozófiájába illeszkednek a többi jellegzetes szokásaik is, a találkozáskor használt meghajlástól kezdve, amit magunk is műveltünk ott, a virágok elrendezésén keresztül egészen a már említett lakáskialakítási szokásokig. És akkor még nem említettem a sajátos japán színházat, amelynek különböző műfajai a miénktől eltérően ugyanilyen előre meghatározott forgatókönyvek alapján zajlik és bizonyos témákra, szereplőkre épül. Belekóstoltunk Kiotó egyik színházában a bábokkal játszott bunrakuba és a kabukiba, de bevallom, nem vált a kedvencemmé. Mint ahogyan a zenéjük és a táncuk sem, bár igyekeztem. Amennyire szeretem a kortárs irodalmukat, ugyanannyira idegen, már-már riasztóan idegen minden, amit a színpadon művelnek. Ugyanúgy, ahogyan a commedia dell’arte sem tartozik a kedvenc műfajaim közé.

Tevékenykedésüket, művészi megnyilvánulásaikat aprólékosság jellemzi, és rendszeresség. Nem szenvedéllyel, hanem kitartással, következetességgel végzik a dolgukat. A kulcsszó a szertartás és vele együtt a szertartásosság. Ez a viselkedési mód, miközben beszabályozza a cselekvéseket és az életet, strukturálja az időt, és mindezzel a jelenre irányítja a figyelmet, mintegy lelassítva és fontossá lényegítve minden pillanatot. Ez is nagy érdeme a zennek, és vele együtt a japán életvitelnek, amely annyira vonzóvá teszi az európai ember szemében, aki azt reméli tőle, hogy elsajátítván azt, saját életét is jobbá, nyugodtabbá, kiegyensúlyozottabbá teheti.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek