A lelki vakságról

13

„Történt pedig, amikor Jerikóhoz közeledett, hogy egy vak ült az út mellett, és koldult. Hallotta, hogy sokaság megy el mellette, kérdezősködött, hogy mi az. Megmondták neki, hogy a názáreti Jézus megy arra. Ekkor így kiáltott fel: Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Akik elöl mentek, rászóltak, hogy hallgasson el, de ő annál inkább kiáltozott: Dávid Fia, könyörülj rajtam! Jézus megállt, és megparancsolta, hogy vezessék hozzá. Amikor közel jött, megkérdezte tőle: Mit kívánsz, mit tegyek veled? Ő így szólt: Uram, hogy újra lássak. Jézus ezt mondta neki: Láss! A hited megtartott. És azonnal megjött a szeme világa, és követte őt, dicsőítve Istent. Amikor ezt látta az egész nép, dicsőítette Istent.” (Lk 18, 35–43)
Jézus Urunk útban van a kereszt felé, és úgy tudja hordozni a világ bűneit, hogy közben mindent lát. Látja a körülötte levő szenvedést, hitetlenséget, közönyt, megvetést. És mégsem marad közönyös. Meggyógyítja az útszéli vak koldust. De ki vagy kik a vakok ebben a történetben? Ugyanis a fizikai vakság egy szörnyű betegség számunkra, látó emberek számára, a lelki vakság mégis borzasztóbb ennél. A történetből kitűnik, hogy a vakságból is van gyógyulás: mindkét vakságból. Csak éppen fel kell ismerni a betegség tényét, meg kell látni, azt, hogy ki tudja meggyógyítani, és hinni–kérni kell a gyógyulást.
Mai világunk is Jézus körül forog. A keresztyén kultúra és civilizáció rányomta bélyegét az egész világra, csak éppen nem érezhető. Vajon miért? Azért, mert Jézus körül csupán forgolódunk, jólesik Hozzá közel érezni magunkat, mert kell (sajnos idáig jutottunk) egy jó tündér, aki baj esetén segítsen rajtunk. Kizárólag baj esetén. Máskor pedig nem akarjuk, hogy beleszóljon az életünkbe. Ilyen a lelki vakság. Ebben az állapotban nem lehet, nem tudom, nem akarom észrevenni a mellettem levő másik embert, a mellettem levő szenvedőt. Ebben az állapotban még a mellettünk levő Krisztust sem látjuk, csupán a karácsonyi Jézuskát, a vasárnapi vagy alkalmankénti Jóistent, akit baj esetén segítségül lehet hívni, vagy éppen szidalmazni.
A vak ember világa önmaga körül forog. Valahogyan érthető is, hiszen önmagára van utalva, és oly kevés segítséget várhat embertársaitól. Önmagára utaltságában akadállyá válik a másik ember, akit kerülni kell, s akinek esetenként rá van szorulva könyörületére. Mi, mai modern emberek, ilyen lelki vakok vagyunk.
Pedig mellettünk van Urunk. Kiáltani kell Hozzá: Könyörülj rajtunk! Nem könnyű kiáltani, nem könnyű önmagunkba fordulni s nagy alázattal elismerni–beismerni, hogy vakok vagyunk, és nem látunk helyesen. Nem látjuk a mellettünk levőket, nem látjuk Krisztus jelenlétét, és képtelen vagyunk felfogni azt a tényt, hogy nem csak egyedül vagyunk a világon.
Könyörgő kiáltásunkra Urunk szelíden kérdezi: Mit kívánsz, mit tegyek veled? Uram, látni akarok! Látni a teremtett világot olyan tisztának újra, amilyennek Te teremtetted! Látni az embereket s bennük a rászorulót, elesettet, szenvedőt, s azt, miképpen tudok rajtuk segíteni! Látni önmagam helyét és célját ebben a földi életben! S legfőképpen látni Téged, a Te befogadó szereteted, bűneimért való áldozatod, életemet megújító kegyelmed, hitemet megerősítő akaratod!

Barát István református lelkész

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.