A látható és a láthatatlan 2.

102

A műhely melléklet múlt heti számában közöltük Székedi Ferenc A látható és a láthatatlan című – a Magyar Elektronikus Könyvtárban megjelent – kötetének előszavát, amelyben leírja a képzőművészethez vezető útját. Az írás befejező részében vázolja azokat a szempontokat, ahogyan a kötetet összeállította.

Nem én voltam az egyetlen eszkimó. A festő és szobrász barátokkal büszkélkedő Váli József legszívesebben a képzőművészetről írt, Bálint András előszeretettel üldögélt az akkor még diadala teljében levő Transzilvánia filmszínházban (amely hosszú haldoklás után 2016-ban Csíki Moziként született újjá), hogy megírja soros filmleveleit, jómagam pedig a tizennyolc éven át szerkesztett, hetente megjelenő, műszaki ismereteimet kamatoztató Tudományos Horizont oldal mellett ragadtam, hol innen, hol onnan csipegettem, próbálva bizonyítani, hogy a két kultúra, az irodalom és a művészet, illetve a természettudományok nem is állnak olyan messzire egymástól. Így teltek-múltak az esztendők, miközben a szerkesztőségben jól megfért egymás mellett az a két vonulat, amely mióta a közép- és kelet-európai, illetve a magyar kultúra létezik, kisebb vagy nagyobb összefüggésekben rendszerint egymásnak esik, mindegy, hogy miként nevezték meg: urbánusnak és rurálisnak, hagyományőrzőnek és európainak, nemzetinek és nemzetközinek, bezártnak vagy nyitottnak, és voltaképpen ez a szakadatlan küzdelem mutatta meg, hogy különösképpen nemzetiségi sorsban, a túl- és továbbéléshez mindkettő egyaránt nélkülözhetetlen. Sőt: idősebb újságírótársam, a szárhegyi Lázár-kastélyban és ferences kolostorban alkotótábort létrehozó Zöld Lajos kiváló szervezőkészségével azt is bizonyította, hogy mindenkire: püspökre és igazgatóra, kisemberre és kultúraktivistára, képzőművészetet oktató egyetemi tanárra és népművészre, íróra, szerkesztőre és fotóriporterre, kitartásra, türelemre, fondorlatra, tárgyalásra, kompromisszumra és ki tudja még mi mindenre szükség van ahhoz, hogy az idő ne borítson ránk végérvényesen fátylat. Sem ő, sem az ott fáradhatatlanul fotózó Nagy P. Zoltán, az említett, felejthetetlen nevekkel együtt már nincsenek az élők sorában, mint ahogyan az ott készült alkotások sok-sok szignója is immár az öröklété.
Amikor az 1980-as években, a napilap egyre szürkébb és szellemileg mind beszűkítőbb taposómalmában úgy éreztem, hogy akarva-akaratlan az újságírás nyelve is megkopik, elveszti az anyanyelv színes, gazdag szófordulatait, igennel válaszoltam a Kriterion Kiadót vezető Domokos Géza felkérésének, hogy a kortárs román irodalomból próbáljak meg fordítani.
A Romulus Guga regényei, Mircea Nedelciu Esterházy Péter és Temesi Ferenc szövegeire emlékeztető írásai, Bedros Horasangian műveltséget hordozó novellái nem csupán arra tanítottak meg, hogy a műfordítás olyan, mint a zsákban futás – mindegyre előre szeretnél szaladni, de a helyzetekre pontosan meg nem lelt szavak hiányérzete ott zsong benned és gúzsba köt, hasra esel miattuk –, hanem újból meg újból arra a legszokványosabb közhelynek hangzó, és ezért pironkodva mindig elkerülendő igazságra is, hogy milyen sok a közös, ha úgy tetszik, egyetemes vonás a más és más nyelvet beszélő emberekben és irodalmukban. Akárcsak a képzőművészetben, amely ugyancsak fordításigénnyel jelentkezett: csak a romániai rendszerváltás után, 1991-ben megjelenhető tanulmánykötetben az általam nagyra becsült Mezei Józseffel, Halász Annával, Horváth Andorral és másokkal együtt a hazai konstruktivista törekvésekről és kortárs ipari formatervezői kísérletekről fordítottam tanulmányokat, felhasználva mindazt a művészettörténeti és művészetfilozófiai szakszókincset, ami az évek során rám rakódott. Ekkor azonban már fejest ugrottam az 1989 után virágkorát élő lapkészítésbe. Kis, ólomszagú nyomdánkban, ahol néhai Papp Dezső és Rangyák József szerkesztőségi titkárok, Papp Éva és Kovács László szedők, sok más, ólombetűkkel, ólomsorokkal és keretekkel viaskodó, fagyos teleken elakadó rotációs gépekkel vesződő nyomdászok társaságában többször megéltük a hajnalt, mint az éjfélt, egymást érték a megrendelések. Kisgazdáktól a virágkertészekig, a néprajzosoktól a lovasokig, kereszténydemokratáktól az ifjú anarchistákig, irodalomtudósoktól a karikaturistákig mindenki lapot kívánt készíteni magának. Mindegy, hány oldalon, mindegy, milyen méretben, mindegy, milyen szöveggel. Az évek hosszú során át korlátok közé szorított, elfojtott közléskényszer olyan elemi erővel robbant ki, hogy a romániai pénzhígulás előtt jóval elszabadult a szóinfláció, amelyhez természetesen a demokratizálódás útvesztőiben botorkáló politika is hozzátette a magáét.
Jómagam az RMDSZ felkérésére feltámasztottam, és Papp Kincses Emesével, Nagy Benedekkel, Borbély Ernővel, Vorzsák Jánossal és más lelkes társaimmal együtt néhány éven át éltetnem sikerült a Csíki Lapokat, amely már kiszabadulva az ólom fogságából, hathatós székelyudvarhelyi közreműködéssel Csík első számítógépes lapjaként írta be magát a sajtótörténetbe és ott is maradt, amikor néhány esztendőnyi politizálás után Szőke Béla, az egyik középiskolás osztálytársam által létrehozott Csíki TV-hez igazoltam át, hogy fiatal munkatársaimmal előzmények nélküli, térségi audio­vizuális intézményt teremtsünk a semmiből. De ez már a történelemnek egy második szála.
A harmadik viszont, amely közvetlenül kapcsolódik a képzőművészethez: Domokos Géza és Tőzsér József Csíkszeredába helyezte át a Bukarestben megalapított Kriterion Alapítvány székhelyét, a fiatal civil szervezet tevékenységét ugyancsak erőteljes képzőművészeti vonatkozásokkal gazdagítva. Márton Árpád festőre, az igazgatótanács tagjára hárult ez a feladat, hogy évente tucatnyi kiállítást szervezzen a Kriterion Ház kiállítótermében, s legtöbbször saját maga akasztgatta a falra a képeket, jómagam pedig hosszabb-rövidebb szövegekkel itt kapcsolódtam be a tárlatok felvezetésébe. Korábbi kiállításmegnyitókon járva mindig úgy éreztem, hogy az indító mondatok rendszerint két végleten helyezkednek el: az egyiknek, a szűkszavúnak az a jelmondata, hogy fölösleges minden szó, beszéljenek a képek, a másiknak pedig az a művészettörténeti, akadémikusi fejtegetés, amelyben ott és akkor a nagyközönség nem mindig tud elmélyülni, esetleg majd később, ha a szöveggel a lapokban vagy katalógusban is találkozik. Én úgy döntöttem, megpróbálok valamiféle középutat keresni, és ebben segítségemre volt, hogy akkor már hosszú ideje írtam tudósítói jegyzeteket különböző napi- és hetilapoknak, rádióknak, a Csíki TV-ben pedig Ráadás címmel minden vasárnap elmondtam, beolvastam, mikor hogyan sikerült, egy-egy meglehetősen magas nézettségű heti kommentárt, amely a helyi társadalom fontosabb eseményeivel, netán országos jelenségekkel foglalkozott, olykor európai és nemzetközi kitekintéssel. Ezek a szövegek meglehetősen sokrétű közönségnek szóltak, mint ahogyan a kiállítások közönsége sem szakértőkből állt, hanem olyan emberekből, akik kedvelték a művészetet, becsülték vagy ismerték a művészt, és különösképpen a figuratívból nonfiguratívvá váló, az alakok és a klasszikus képzőművészeti hagyományok átalakulásával járó világban minden megnyitón számítottak valamiféle eligazításra. A képzőművész színekkel, formákkal, felületekkel, vonalakkal, síkokkal és sok más látható elemmel – vizuális nyelven alkot. Aki a művészek és a képek, szobrok bemutatására adja a fejét, az szavakban fogalmaz, tehát voltaképpen egyféle tolmácsolást végez a vizuális és a szóbeli nyelv között, annak tudatában, hogy ez utóbbi jóval közelebb áll a nézőhöz, hiszen már kisiskolás korától ezzel nőtt fel. Ugyanakkor úgy gondoltam, hogy ezekkel a szövegekkel legalább résnyit lehet nyitni az érdeklődők előtt adott alkotási hátterek felé és egyúttal azt is meg lehet mutatni, hogy a környező világ miként türemkedik be a maga értelmi és érzelmi hatásaival, azok sokféleségével a művészek gondolkodásába, érzékenységébe, teremtő hangulatába. Tárlatnyitó szövegeim legnagyobb részt így művészeti írásokká, ha úgy tetszik, nemegyszer társadalmi beágyazódású publicisztikákká is váltak és ez a jelleg jórészt végigkíséri a könyvemben fellelhető majd valamennyi szöveget. A Kriterion Ház kiállítótermében az évek során nagyon sokan éltek az ingyenesen felkínált lehetőséggel, sőt mi több, Domokos Géza ötletére útjára indult az alapítványnak egy kitüntetése is, a Kriterion Koszorú, amely életműveket díjazott, és közöttük képzőművészek is szerepeltek. Az úgymond hagyományos Kriterion-korszakban, egészen 2011-ig, amikor is a kiállítási tér a már befutott, jó nevű hazai és magyarországi kortárs képzőművészek Új Kriterion Galériájává alakult, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a jelen idő élvonalát hozza el Csíkszeredába, nem válogattam a megnyitókra hívó felkérésekben, bárkinek szívesen segítettem. Ez magyarázza a meglehetősen széles skálát, amin az ismert és az akkor még pályakezdő nevek mozogtak.
Időközben a Kriterion Házból és a Balási Csaba működtette Golden Gallery-ből álló csíkszeredai kiállítási lehetőségek alaposan megváltoztak, méghozzá látványosan kibővültek. A Csíki Székely Múzeum, amely jelentős magyarországi intézményekkel együttműködve maga is elindult a nagy tömegeket befogadó képzőművészeti kiállítások útján (Munkácsy, Szinyei Merse, Csontváry, nagybányai festőiskola stb.) átvette és galériává alakította az egyik Kossuth utcai, addig műtermekként működő ingatlan emeletét, az utólag Művészetek Házának nevezett és a város tulajdonába került Szakszervezeti Művelődési Ház már évekkel az átvétel előtt alkotó- és kiállítófelületet biztosított és biztosít ma is, mindenekelőtt közösségben alkotó festőknek. Hargita Megye Tanácsa saját székházát, a Csíkszeredában csak Fehér Háznak nevezett épületet korszerű és funkcionális kiállítóterem berendezésével tette nyitottá a nagyközönség előtt, de az alkotások olyan színtérre is eljutottak, mint a vasútállomás melletti egykori gabonaraktár, a Siló. Az évek során kisebb galériák, nem konvencionális terek is megjelentek, sőt PAG betűszóval megnyílt az első magángaléria és aukciós ház is Csíkszeredában.
A legtöbb helyszínről, nem is egyszer, kiállításmegnyitókra és katalógusszövegek megírására kaptam felkérést, mint ahogyan más megyékből és más városokból, községekből, alkotótáborokból is felkértek, hogy szövegekkel kísérjek el egy-egy vendégül látott tárlatot. Hargita megye 2013-ban bekapcsolódott a több európai országot magában foglaló uniós CreArt-programba, és az a megtiszteltetés ért, hogy megválasztottak a több évre kiterjedő rendezvénysorozat nagykövetévé.
Menet közben pedig történt még valami. Tőzsér József, a Pallas-Akadémia Könyvkiadó néhai igazgatója felkért, hogy az erdélyi magyar könyvkiadás rendszerváltás utáni legnagyobb könyvműhelyének Műterem sorozata számára írjak egy monográfiát Antal Imréről, a gyimesi festőről, a könyv bestseller lett: néhány hét alatt elfogyott, már a saját szerzői példányaim is gazdára akadtak. A Csíkszereda Kiadó felkérésére 2016-ban a 80 éves Gaál Andrásról készítettem egy nagyobb formátumú, többek között nyolcvanoldalas életrajzinterjút tartalmazó kötetet, amely szintén nagy sikernek örvendett és elfogyott. Mint ahogyan az érdekesség kedvéért a megnyitó- és katalógus-, valamint az újságokban megjelent, a bukaresti rádió magyar adásában elhangzott szövegek mellé beválogattam néhány eseménytervet és egy olyan forgatókönyvet is, amely művésszel, művészettel foglalkozva megmutatja az olvasónak azt is, hogyan néz ki a háttere mindazon dokumentumfilmeknek, amelyekből – néhány, egykori Csíki TV-s munkatársammal és főként Csíki Zsolttal együtt – az évek során több tucatnyit készítettünk, inkább a város életének hű krónikásaként és krónikájaként.
Hasonló szemlélettel készültek fotóművészeti kiállításmegnyitóim, katalógusszövegeim, a témával foglalkozó más írásaim is. Valamikor Nagy P. Zoltán fotóriporter és fotóművész kért meg arra, hogy az általa alapított Hargita fotóklub számára írjak szövegeket, később több fotóművész értékelte mindazt, amit a fotókról és fotósokról közölni próbáltam a közönséggel, így egyre több fotókiállítást nyitottam meg, a felkérésekből a mai napig nem fogytam ki.
Az előszó utáni tartalomjegyzék tartalmazza a könyv szerkezetét.
Az első rész a képzőművészeti, a második a fotóművészeti írásokat tartalmazza, a harmadik a médiában megjelenő olyan vitaanyagaimat foglalja össze, melyek a művészet és a társadalom időszerű összefüggéseit tárgyalják, az erdélyi magyarság művelődési vészhelyzeteire figyelmeztető szemszögből, és amelyek meglehetősen nagy közönségvisszhangra találtak. A szövegeket színes, reprodukciós melléklet egészíti ki, a könnyebb tájékozódásért pedig olyan névmutató, melynek alapján azonnal beazonosítható a keresett művész vagy bármelyik, a művészetével kapcsolatos, hivatkozott név.
Az első, képzőművészeti részt két részre osztottam. Egyikben az egyéni, másikban a csoportos kiállításokra összpontosítottam, valamiféle olyan sorrendben, amelyek az egymást követő nemzedékek életkorát veszik figyelembe. Persze ezt az elképzelést nem mindig lehetett tökéletesen betartani, hiszen a művészet, nem szorítható mereven skatulyákba és ez magyarázza azt is, hogy a szövegek elhangzásának, megjelenésének kronológiai jelzete is olykor összekavarodik, de az egymásutániságnak ennek ellenére megvan a maga, belső logikai szerkezete. Az olvasó kedvéért több szöveg végére rövid életrajzi, művészpályát vagy jelenséget bemutató néhány soros jegyzetet is készítettem, de csak olyan esetben, amennyiben az illető írásból mindezek nem derülnének ki. Az érdeklődő a mai, internetes világban a feltüntetett néhány adat alapján elvégezheti a maga további kereséseit, nyomozásait.
A kötetben így, főként az utóbbi évtizedből összegyűjtve, valamivel több mint száz írás és még több olyan művész szerepel, akik hozzájárultak Csíkszereda sokszínű, eleven, mindegyre megújuló és a megyei, helyi közintézmények, a nagyközönség által is támogatott művészeti életének kibontakoztatásához.
Az élet nem áll meg: a művészeti középiskola, a művészeti népiskola, a város művelődési intézményei, kiállítóterei mindegyre a műtermeken, művésztelepeken és mindenekelőtt az alkotók szenvedélyes munkáján alapuló újabb meg újabb látnivalókat kínálnak, a művészetekre figyelő könyvkiadás a város több kiadójának és nyomdájának köszönhetően egyre gazdagabb, s különösképpen Szabó Andrásnak, a Csíki Székely Múzeum munkatársának, a Nagy Imre-hagyaték kurátorának köszönhetően nem csupán az immár klasszikus Nagy Imre- vagy Nagy István-féle örökség vonatkozásait méri fel, hanem a város művészeti múltját is részletezi. Szatmári László, Turós Eszter könyvei, Hegedűs Enikő tanulmányai, tárlatnyitó szövegei immár igazolják, hogy képzett művészettörténészek és műkritikusok is beléptek a városnak ama szellemi terébe, melynek legalább egy részét, a rendszerváltás után, az alkotók és az alkotás, a közösség iránti tisztelet jegyében jól-rosszul betöltöttem.
Részegh Botond képzőművész irányításával, Hajdú Áronnak, a legigényesebb erdélyi magyar könyveket megjelentető Bookart Kiadó igazgatójának támogatásával az Új Kriterion Galéria néhány esztendő alatt az országos, sőt a kortárs nemzetközi képzőművészeti élet és média figyelmébe került, a város hagyományos kiállítási helyei markánsabban rétegződtek, a Csíki Székely Múzeum művészettörténeti vonatkozású gyűjteményes képzőművészeti seregszemléi a legnagyobb közönséget vonzzák Erdélyben.
Az idők változtak. De amikor manapság még mindig meghívnak egy-egy kiállítást megnyitni, változatlanul megkérdik, hogy a plakátra, a meghívóra, a szórólapra, a Facebook-eseménykrónikába, a katalógusba mit írjanak személyem mellé. Művészeti író? Újságíró? Szerkesztő? Műkritikus? Művészettörténész? A hazai képzőművészeti szövetség tagja? Sapientiás médiatanár?
A kérdésre mindig azt szoktam válaszolni, hogy elegendő csupán az a két szó, amely négy és fél évtizednyi, mindig a nyilvánosság előtt végzett munka nyomán talán jelent valamit. Azaz: írják csak a nevemet.
Mert ha az nem elég, akkor Kassák példázata nyomán nyugodtan elmehettem volna szivarvégszedőnek.
Székedi Ferenc

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.