A látható és a láthatatlan 1.

138

Nemrég a Magyar Elektronikus Könyvtárban A látható és a láthatatlan címmel megjelentek Székedi Ferenc 2000 és 2018 közötti művészeti írásai, Cseke Gábor szerkesztésében. (http://mek.oszk.hu/18000/18048) A különböző formátumokban olvasható és letölthető kötet több tucatnyi, főként erdélyi kortárs képző- és fotóművészről, egyéni és csoportos kiállításokról tartalmas értékeléseket, ugyanakkor külön fejezet tartalmazza azokat a vitaanyagokat, amelyekben a szerző a jelenkori erdélyi és székelyföldi művelődési élet néhány jelenségét elemzi. A könyv előszavának első fele részletesen leírja Székedi Ferencnek a képzőművészethez vezető útját.

Az lenne a legkézenfekvőbb megközelítés, ha ezt írhatnám: a képzőművészet szeretete a családi házban ragadt rám. Gyermekkoromat festmények között töltöttem, hol ez, hol az a részlet vonzotta a tekintetem és már akkor eldöntöttem: ha nagy leszek, bizony állandóan a képtárakat és a kiállításokat bújom majd.
De hát erről szó sincs: a múlt század ötvenes éveiben a zsögödi szülői ház hálószobájában, mint annyi más székely házban, egyetlen festmény uralta a teret: Jézus az olajfák hegyén. Méltóságteljes, aranyozott gipszkeretben, a jobb alsó sarkán alkotójának a nevével: Háromszéki. Ma sem tudom, ki lehetett, valószínűleg egyike azoknak a szentképfestőknek, akik sorozatban készítettek hasonló vagy más vallásos tárgyú képeket és eladásukból éltek. Netán lehetett volna oltárfestő is, hiszen a nagy felületen használt színek sok tekintetben hasonlítottak a zsögödi templom hármasoltárán látható, árnyalatokkal nem sokat törődő festékek felviteléhez, a színeket és formákat ott viszont alaposan megfigyeltem, miközben a ministrálás perceit kellett eltöltenem a misekönyv egyik oldalról a másikra való átvitele, a bor- és vízkiöntés, a csengettyűzések között, a latin nyelvű liturgiák mondatai a híveknek háttal álló pap olvasatában vagy éneklésében pedig úgy rám ragadtak, hogy bárhol is vagyok, bármilyen nyelvű szentmisén, emlékeimben mindig azok térnek vissza.
De lógott még két lenyomat a konyhánkban, az ágyam fölött, amelyről a frissen megtömött és a testemhez még hozzá nem alakult szalmazsákos éjszakákon örökké legurultam. Mindkettő a Balatont ábrázolta. Az egyiken a hullámok megtörte, csupa-kékségben fehér vitorlások úsztak tova, a másikon pedig a parton csendesen elsimuló víz fölött hófehér sirályok csapatának néhány egyede gondolkodott azon, vajon leszállniuk lenne érdemes, avagy továbbrepülni. Soha nem kérdeztem, de biztos voltam benne, hogy nem csupán engem, ott született gyermeküket, hanem a két képet szüleim a Balaton melletti Nemestördemiczről hozták magukkal, amikor sok más székelyföldi családdal együtt hazatértek második világháborús menekülésükből. Jobban mondva, inkább Édesanyám lehetett, aki összecsomagolt, hiszen vasúti tisztviselő Édesapám akkor még a szovjet hadifogság viszontagságaival küzdött és bizony még hosszú-hosszú hónapoknak kellett eltelniük, amíg először megláthatta a fiát.
És hogy ne feledjem: a szoba egyik falán ott szerénykedett még két fekete-fehér fénykép. Az egyiken posztónadrágos, karikalábú öreg álldogált az út közepén, a két oldalról felsorakozó házak mögött, amelyek a fénykép felső részén egy templomba futottak össze, a másikon pedig valamiféle patak csordogált, a füzek árnyékában pedig egy öregasszony hajolt a víz fölé és áztatta benne a ruhákat. Jóval később tudtam meg, hogy két Nagy Imre-festményről készült, alaposan lecsökkentett méretű reprodukciókat keretezett be a korabeli mesterember, és talán azért is kerültek a falra, mert édesanyám korán elhunyt anyja, Nagy Anna a festő unokatestvére volt, és ugyanúgy hívták, mint édestestvérét.
A rokonság ellenére, gyermekkoromban Nagy Imréhez nem sokat jártunk. A hasonló korú zsögödi fiúkkal egyetemben – voltunk egy focicsapatra valóan – viszont csodáltuk, amint a művész az Olt mentén csatangolt, és olykor rápillantottunk kiváló horgászfelszerelésére, amellyel csak úgy rángatta ki az akkor még a falu mellett kanyargó, tiszta vizű, helyenként hínárral teli folyóból a csukákat. Ha éppen nem búgott fel Simpson motorkerékpárja, amelyen puffos nadrágjával, térdzoknijával, bőrszíjas szemüvegével úgy ült, mint egy első világháborús pilóta, amint éppen visszatér az ellenséges állások felderítéséből. És olykor azt is láttuk, amint rajzol: esténként a hazatérő teheneket a Kisvár alatt, amint éppen átgázolnak az Olton, a híd mentén.
De hát engem akkor nem nagyon érdekelt a rajz. Annál inkább az olvasás meg a számtan. A természetrajzi és biológiai házi feladatokat például mindig Édesanyám rajzolta meg. Eleve nem értettem, hogy ha a borsó vagy a béka megtalálható a könyvben, akkor miért kell azt még egyszer lerajzolni, de hát Édesanyám, amikor a házimunkában és a ruhavarrásban egy kis szünetet tartott, szívesen kisegített. Egy vasúti kistisztviselői fizetésből csak nagyon nehezen lehetett akkoriban megélni, ezért ő varrt, nagyon sokat varrt. Az egész családnak, férjének, nővéremnek, nekem, a szomszédoknak, a rokonoknak, és igen büszke volt arra, valahányszor dicsérték egy-egy ruháját, és erősen bosszankodott, ha lemásolták. Szabásmintákra emlékszem, szabókrétákra, ruhapróbákra a hálószobai tükör előtt, meg fogak között tartott gombostűkre. És színekre, mintákra, ruhaanyagokra, amelyeket kiválóan tudott társítani és elegánssá varázsolni még akkor is, ha viselője éppen az elmaradhatatlan pityókaszedésből érkezett ruhát próbálni. Talán nem is tudatosult akkor bennem, de ezek voltak számomra az első leckék a színek és formák egymás mellé rendeléséből, akárcsak az, ahogyan az udvaron is mindig megválogatta a virágokat, hogy egyik szín miképpen kerüljön a másik mellé.
Már a középiskola padjait koptattam, amikor a menekülés után Magyarországon maradt unokatestvérem, Berecz András nyíregyházi festő felesége, Györgypál Ilona tudomásul véve olvasási szenvedélyemet, elhozta nekem a Nagyvilág néhány számát; ez jelentette számomra az ösztönzést arra, hogy 1962 után, bukaresti műegyetemi éveim alatt, kínkeservesen megszerzett román nyelvtudásom birtokában, olvasgatni kezdjem annak teljesen más kivitelezésű román változatát, a Secolul XX-et, azaz a Huszadik Századot.
A két folyóirat között ég és föld volt a különbség. Amíg a Nagyvilág a maga szerény megjelenésével nagyon komoly kortárs világirodalmat hozott el a magyarul olvasónak, addig a Secolul XX. inkább nyomdai kivitelezésében bizonyult igen látványosnak, eredeti világirodalomban jóval kevésbé. A kiváló minőségű papír viszont jót tett a reprodukcióknak, és soha nem feledem azt a számot, amelynek a fedőlapján egy olyan szobor vonzotta magához a tekintetemet, hogy többször is meg kellett szemlélnem az újságárudában, amíg összegyűlt annyi pénzem, hogy megvásárolhassam.
Zadkine A romba dőlt város volt ez a kép.
Ez állt a fedőlapon, és megdöbbentett, hogy íme, olyan ez a szobor, mint egy óriási, az egekhez könyörgő jajkiáltás: elég volt, legyen már vége a fájdalomnak, a pusztításnak. Addig soha nem gondoltam arra, hogy igen, egy szobor ilyen is lehet, nem csupán férfi vagy nő, gyermek vagy fiatal, király vagy hadvezér, szentek sokasága… És a második világháborús, rotterdami bombázásokra emlékeztető Zadkine-szobor nyomán elkezdtem olvasni a modern szobrászatról, rendszertelenül, ahogyan értem. Moore és Giacometti, Arp és Calder, Brâncuși és Laurens, Boccioni és Ernst, Dubuffet és Tinguely, Tatlin és Tanguy… Már nem is tudom, miként sorjáztak egymás után. Az említett világirodalmi folyóirat több száma foglalkozott a huszadik századi szobrászokkal, a korabeli Bukarest pedig a bezártság után és a bezártság előtt éppen a nyitás éveit élte, Mrožeket, Beckettet, Ionescót játszottak a színházakban, és egyáltalán nem jelentett nehézséget, hogy az ösztöndíjamhoz járó néhány menzajegy árából a könyvesboltokban akkor még roppant olcsón árusított művészeti albumokat vásároljak, s próbáljam megérteni mindazokat az akadémikusi stílustól elrugaszkodó, avantgárd törekvéseket, nem csupán a szobrászatban, hanem a festészetben is, amelyekről soha, senki nem beszélt nekem, és amelyekről úgy éreztem: emlékeztetnek a matematikára, hiszen amiként számomra nem jelentett semmiféle nehézséget, hogy az n-dimenziós terekkel vagy új axiómákra felépített elméletekkel ismerkedjek, ugyanúgy roppant becsültem azokat az alkotókat, akik túllépték a hagyományos határokat és bármiféle társadalmi megütközés ellenére volt bátorságuk saját gondolat- és érzésvilágukat érvényesíteni.
Persze, néhány esztendőnek el kellett telnie, amíg ez a rendszertelen és folyamatosan gyarapodó ismeretanyag valamiképpen leülepedett bennem, de addig már, 1971-ben, különböző körülmények összejátszása folytán kinyitottam a Hargita napilap szerkesztőségének ajtaját, amelyet majdnem húsz esztendő teltén csuktam be.
Az első írásomra is jól emlékszem: Csíkszereda a parkok városa marad. Ezzel a címmel díszelgett a harmadik oldalon, és immár négy és fél évtized után elmondható, kijelentésemben nem sokat tévedtem. A második cikkem viszont Király László akkor megjelent harmadik kötetéről, a Ballada a fáradt asszonyokról című versgyűjteményéről szólt; ebbe aztán beleadtam apait-anyait. Az egyetlen, harminc- vagy negyvensoros mondatban találkozott Chagall Erdéllyel, Ginsberg, Kerouac és a beat irodalom Kassákkal, utóbbinak az egyik klasszikus sorát idéztem befejezésként: ha a költő nem épít önmagának saját, külön világot, akkor bátran elmehet szivarvégszedőnek. Azóta sem tudom megköszönni eléggé akkori főszerkesztőmnek, Albert Antalnak és a művelődési rovat vezetőjének, Miklós Lászlónak, hogy a korabeli körülmények között, minden további nélkül megjelentették a formabontó írást, amelyre nagyon sokan felkapták a fejüket, és amely számomra azt jelentette: a napilapban is próbáljak a művelődési anyagok pástján haladni.
folytatjuk

Székedi Ferenc

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.