A Laci-ügy

219

Tudom, hogy igencsak gyakran előforduló keresztnevet adtak a szüleim, és hogy az egy négyzetméterre jutó Lacik száma sokszor túlnövi az átlagot, azonban nem bánom, főleg ha arra gondolok: mi lenne, ha Kovács Istvánnak hívnának? Jó volt Lacikaként felcseperedni, aztán a serdülőkor után hozzászokni a Lacihoz, noha sokan mind a mai napig előszeretettel használják a kicsinyítő képzőt, amikor megszólítanak. Ez sem zavar. Azért tartottam ezt a kis felvezetőt, mert a minap olyasmi történt velem, ami után csak pislogtam, megpróbálva elhinni, hogy ilyesmi valóban létezik, és nem egy rejtett kamerás átverés áldozata vagyok. A boltba igyekeztem, és feltűnt, hogy egy idősebb bácsi mosolyogva közelít felém. Először arra gondoltam, hogy biztos mögöttem jön valaki, és neki címezi a vigyorgást, de nem forgolódtam, csak haladtam előre. Az már kicsit furcsa volt, amikor az ősz hajú, kalapos úriember mindkét kezét széttárta, és úgy folytatta a mosolygást, azonban én továbbra is meg voltam győződve, hogy nem nekem örül ennyire, mivel életemben nem láttam – ha pedig Gyergyószentmiklóson először látsz valakit, az vagy nem idevalósi, vagy most költözött a városba. Ahogy közelebb értünk egymáshoz – újbóli nagy meglepetésemre – meg is szólított, párbeszédet indítva el kettőnk között:
– Szevasz, Laci!
– Jó napot. Ööö… Ne haragudjon, ismerjük egymást?
– Hogy vagy? Rég láttalak! – annyira magabiztos volt, hogy már én kezdtem furán érezni magam, hogy miért nem ismerem fel.
– Jól, köszönöm, de honna…
– Jaj, bocsánat! – a szeme kikerekedett, az arca elvörösödött, majd megjegyezte, hogy bizony összetévesztett valakivel.
– Laci vagyok.
– Nem, nem.
– De – vágtam rá már nevetve, miközben beszélgetőtársam továbbra is sűrű bocsánatkérések közepette ecsetelte, hogy bizony valóban nem nekem címezte a mosolyt és az ölelést.
Szép napot kívántam, majd továbbállva azon gondolkodtam, vajon mekkora az esélye annak, hogy egy kisvárosban összetévesztenek valakivel, ráadásul a nevünk is egyezik. Az biztos, hogyha legközelebb meglátom a bácsit, akkor én megyek szembe tárt karokkal. Csak tudnám, hogy hívják… A Laci mindenképp megérne egy próbát.

Kertész László

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.