A labda elkísér

63

Másoknak lehet, hogy csak egy jelentéktelen pillanat lett volna, nálam viszont kiszakította az emlékzsákot, és hosszú perceken át nosztalgiáztam, talán még el is mosolyodtam egymagamban. Hazafelé sétáltam, amikor arra lettem figyelmes, hogy az egyik kapu fölött egy focilabda repül ki. Gyermekzsivaj kísérte a folyamatot, én pedig ösztönösen a labda után szaladtam, hisz emlékszem, annak idején nekünk is milyen jólesett, ha visszadobta, -rúgta valaki, és nem kellett utánamenni. Nagyon korán kapcsolatba kerültem a játékszerrel, még járni sem tudtam, de igazi focilabda – vagy ahogy akkor mondtam: padda – már volt. A régi, fatáblás tévében mutatott meccseket már úgy néztem, mintha legalábbis értettem volna, miről van szó, az pedig a szüleim elmondása szerint maga volt az extázis, amikor életemben első alkalommal képes voltam egyedül belerúgni a labdába. Kicsit telt az idő, és már a tömbház mögötti térre is lemehettem focizni. Mondjuk, nem tudom, a garázsok közötti néhány méternyi részt mennyire lehet térnek nevezni, de maradjunk az eredeti megfogalmazásnál. A szőnyegporoló volt a kapu, a gond mindössze annyi volt, hogy gól esetén simán betörhettük a földszinti lakrész ablakát, és mondanom sem kell, sikerült összehozni. Amikor kinőttük a „blokk hátát”, a helyi Tanulók Háza udvarára költöztünk: ez már sokkal tágasabb volt az előző pályánál, ráadásul szép zöld füvön rúgtuk a bőrt, ami mindenképp nagyobb élményt nyújtott a pornál és a kavicsnál. Azt hittük, ott már nem tehetünk kárt, földszinti ablak viszont ott is törött. Az egyik barátom azzal dicsekedett, hogy a szögletet úgy csavarja be, mint David Beckham, a gépezetbe viszont hiba csúszott, a labdánk pedig kis híján a kert mögötti lakás kicsi szobájában kötött ki.
Reggeltől estig fociztunk majdnem mindennap, télen és nyáron egyaránt. A piroslaptól kezdve, a tizenegyesen át, egészen a meccs utolsó perceiben érkező drámáig minden volt ott, épp mint a nagyoknál. Előfordult, hogy a labdánk az útra repült, majd az érkező autó alatt lelte halálát, de olyan is volt, hogy a szemben lévő házhoz kéredzkedtünk be, mondván, a labdánk vélhetően a veteményesben landolt. Ezek az emlékek nagyban meghatározták a gyermekkorunkat, a labda azonban továbbra is elkísért, ugyanis középiskolában jöttek a hangulatos sulibajnokságok, ahol már nehezebb volt labdába rúgni, ennek ellenére szívesen emlékezem erre az időszakra is.
Tizedikes koromban úgy döntöttem, hogy a több mozgás érdekében beiratkozom fociedzésre, azonban ott már egy másfajta szinten várták el a teljesítményt, alkatomból kifolyólag pedig csak minden második héten tudtam edzésre járni – úgy jártam, hogy „ha itt nyomom, itt fáj, ha ott nyomom, ott fáj”. Hozzávetőleg másfél évig tartott ez, majd visszatértem a hobbifocihoz, noha egyre kevesebbszer volt alkalmam játszani.
Két évvel ezelőtt egy szerencsétlen balesetet követően egyértelművé vált, hogy mostantól még annál is kevesebbszer rúgok a bőrbe, sőt, annyira nem is javallott a dolog. És hát első az egészség, ugyebár. Ez azonban nem olyan dolog, amit csak úgy abba tud hagyni az ember, sőt még a sors is úgy alakítja, hogy ne sikerüljön. Kézbe vettem a lasztit, ránéztem, elmosolyodtam, majd visszarúgtam a kapu fölött, remélve, hogy nem csörömpölés, majd zsebbenyúlás követi a műveletet.

Kertész László

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.