A költő telefonszáma

31

Enyhén csalódva kezdek eme írásomba, melynek főszereplő könyve egy nyurga, almazöld borítójú verskötet, a fedőlapon ennyi áll fekete betűkkel írva: Szőcs Kálmán Játékaim (Eminescu Könyvkiadó, Bukarest, 1972). Sokáig e könyv lapjai között őriztem egy újságcsipetnyi papírra írt telefonszámot, a költőét. Most meg hiába rázom a kötetet, hogy adná elő azt a fecnit. Nem hullik ki belőle, csupán egy kettőbe tépett vonatjegy szorongott benne. A szóban forgó csipetnyi fecnit a költő Szőcs Kálmán szakította ki szerkesztőségi asztalán levő, a Marosvásárhelyen megjelenő Vörös Zászló című napilap friss számából. Ugyanis e szerkesztőségben kerestem fel újból, néhány versemmel, az ott tevékenykedő szerkesztőt, a fent említett esztendőben.
A Teleki Téka szomszédságában levő épület emeletén volt a szerkesztőség, ugyanebben a nagy házban tevékenykedett az akkori szépirodalmi folyóirat, az Igaz Szó, ahol a nagy költő, Székely János is fogadott szerkesztőségi szobájában, s eltöltött velem órányi időt, mialatt kézirataimról formálta szigorú véleményét.
Ezen írásban, amint már említettem, a napilap szerkesztőségében kerestem a szerkesztőként ott dolgozó költőt, aki épp a folyosón elhelyezett pingpongasztalnál püfölte a kaucsuklabdát. De már benn vagyunk szerkesztőségi szobájában, a kézirataimból kiválaszt négy verset, mondván, hogy a soron levő vasárnapi szám irodalmi mellékletében fognak megjelenni. Ezután a szerkesztőség ügyviteli osztályához kísért, hogy már előzetesen fizessék ki számomra a honoráriumot, ugyanis nem helybéli vagyok, amúgy is postázni kellene a pénzt. Zsebre vágtam a takaros összeget (akkor még jobbacskán osztogatták a pénzt a magamfajta zöldfülűeknek is).
Mielőtt még kiléptem volna az épületből, utánam szólt Szőcs Kálmán, hogy várjam meg lenn a járdán.
A túloldalon lévő közkedvelt kávéházba invitált, s a kávé mellé egy-egy féldeci ostoros vodkát is kihozatott a kacérkodó fiatal kiszolgálónővel. Megtehette, mármint a hölgy, hogy kacérkodjon, mert Szőcs Kálmán jó kiállású, göndörödő hajú, szép szál férfi volt, ismerte őt az egész város. Amíg itt iszogatunk, addig elmondom, hogyan ismerkedtem meg előzetesen a költővel.
A hatvanas évek végén, s annak egyik kritikus esztendejében (1968-ban, Prága lerohanása idején) még katonai szolgálatomat teljesítettem. Postán küldtem a szerkesztőség címére néhány „baka ruhás verset”. Meglepetésemre rövid időn belül válaszlevelet kaptam a költőtől. Íme néhány passzus e levélből: „Levelének nagyon örvendtem, verseinek nem különben, kivéve egyet-kettőt, melyek vérszegények… Kérem, hogy az ébresztőnél ne rám gondoljon, mert pont hét évvel ezelőtt, pont annyi idős koromban, mint ön, én is hasonló körülmények között vártam némely megjelenéseket….”
Még hosszan sorolja észrevételeit verseim kapcsán, majd azzal zárja levelét, hogy alkalomadtán néhány írásnak helyet szorít a lap hasábjain. Hát hogyne repestem volna én az örömtől akkor annak a válasznak, biztatásnak véltem, olyan hangulatban és körülmények között, ami Prága megszállása miatt uralkodott a kaszárnyában.
Nos, térjünk vissza e rövid kiugró után a kávéházba, melynek asztalától nem nagyon siettünk felállni és távozni. Én is viszonoztam a szívességet, mert hát ugye, ott volt a honorárium a zsebemben. (A vodka sem volt drága, akkoriban öt lejből el lehetett bódulni.) Elmenőben arra kért Szőcs Kálmán, hogy egy darabon kísérjem el a Rózsák terén. Nem tudtam mire vélni a dolgot, mert hát akár a szerkesztőségbe is visszatérhetett volna. Egyszer csak megállt egy járdaszéli könyvesstand előtt. Megvásárolta a frissen megjelent Játékaim című kötetét, az asztal sarkán dedikálta, csak azután nyújtottan át nekem. Meghatódtam, ilyenre nem számítottam…
Még inkább örvendtem annak, hogy nem lelépni igyekszik, megtehette volna akkor velem szemben a már befutott, de még fiatal költő. Ő azonban arra kért, hogy tartsak vele továbbra is, s látogassuk meg barátját, Szécsi András festőművészt, aki a Somostető alatt egy törpe házban lakott. Itt aztán vígan voltunk jó ideig. Késő éjjel vonattal érkeztem haza Csíkszeredába. Annak a vonatjegynek a darabjai „bújtak meg” a könyvben, amikor kiráztam minden porcikáját, a telefonszámot keresve.
A fiatalon, tragikus körülmények között elhunyt költő hagyatékában található egy olyan vers is, amelynek Istenem telefonálj a címe. Ennek egy részletét muszáj idemásolnom: „Napok óta vagyok némaságban / nem beszélek senkivel, hát senki / sem beszél velem, / motorzúgás és benzin a világ, / némán égnek lelkem pattanásai / esténként, a piros petúniák.” Aztán így folytatja: „Kiáltanom kell, / tornyomban nincs már harang, / várom hát, hogy a kagylóban, ott az / ajtó mellett, szelíd csengetés után / megszólal a hang.”
Hát nem szólalt meg az a hang, mert hát a Jóisten is elveszítette a költő telefonszámát. Pedig neki nem egy újságcsipetnyi fecnire volt felírva…

Kristó Tibor

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.