A kíváncsiság mestersége

Beszélgetés Csáky Zoltán ny. televíziós újságíróval

1 042

A csíkszeredai városházán heti rendszerességgel szervezett, a honfoglalástól az európai unió utánig előadássorozat meghívottja volt nemrégiben Csáky Zoltán televíziós személyiség, akivel Nyomomban kék farkasok című kötete ürügyén beszélgettünk az újságírói munkáról.

Fotók: László F. CSaba

Többen adták már ki követési iratcsomójukat, a Nyomomban kék farkasok azonban kissé eltér ezektől a kötetektől: nagyon emberi az, ahogyan megírja, hogy miként élte meg a történteket. Honnan az írás, no meg a kötet címe?

Kék farkasok… 1969-ben végeztem a Babeș–Bolyai Egyetem bölcsészeti karán, a hatvanas éves sűrű évek voltak: működött a Gaál Gábor Kör, éppen Bodor Pál vezette akkor, s olyan eminensek jártak oda, mint Farkas Árpád, Magyari Lajos, Kocsis István, Vári Attila, Kenéz Ferenc. Hát én ott kisfiú voltam! Bodor Pát is ott ismertem meg. In floribus volt akkor a kolozsvári magyar ifjúság, volt színjátszó csoportunk is. Egy helyen laktunk többnyire, akik nem kolozsváriak voltunk, az Emil Racoviță otthonban, a Petőfi utcában. Együtt volt a bölcsésztársaság. És minket nagyon sokat kerülgettek a kék farkasok. Kék farkasoknak neveztük a szekusokat azért, mert kék öltönyben voltak és kék volt általában az ingük is. Nem tévesztendő össze Király Lászlónak a Kék farkasokkal című remek regényével. Gyönyörű motívum, ahogy a főhős megy az erdőben, s a derengő tájban meglátja, hogy megjelennek a farkasok, amelyek kékek. Ezek az ő kék farkasai. Az én kék farkasaim bizony a nyomunkban jártak. Az én nyomomban 11 éven keresztül, besúgókkal követtek, hat éven keresztül volt lehallgató készülék a lakásomban. Amit sose fogok nekik megbocsájtani, beférkőztek drága szüleimnek a bizalmába is. De én ezt a témát elengedtem, nem szívesen beszélek róla…

Érdekes amúgy, hogy hasonló következtetésre jutottak azok a hazai szerzők, akik ugyanígy kiadták a követési iratcsomójukat – s itt gondolok Markó Béla Egy irredenta hétköznapjai vagy Gálfalvi György Kacagásaink című kötetére –, ugyanígy elengedik. Ön azt írja a kötetben: „a cél nem az, hogy informátorokat, embereket leplezzünk le, én viszont ahhoz tartom magam, hogy a keresztény tanítás legcsodálatosabb eleme a megbocsátás”.

Hogy miért engedtem el, akárcsak a többiek, holott borzonganak tőle? 2015 májusában a feleségemtől kaptam egy bukaresti repülőjegyet. Akkor már harminc éve volt annak, hogy nem voltam a bukaresti tévé magyar szerkesztőségében. Elfogadtam, jó, elmegyek a szerkesztőségbe, de eszembe jutott, hogy ki kellene vennem a dossziémat. Írtam az illetékes hivatalnak a Matei Basarab utcába, majd felkerestem őket és elhoztam a dossziémat… Amikor kinyitottam, akkor az első oldalon a következőt olvastam: „Vă trimitem alăturat o notă din care rezultă activitatea ostilă, naționalist-iredentistă desfășurată de Csáky Zoltán, domiciliat în Tg. Mureș, reporter al RTV. Pentru documentarea acțiunilor sale, cunoașterea legăturilor și organizarea unor măsuri concrete de neutralizare asupra lui Csáky Zoltán veți deschide dosar in urmărire informativă…” Azaz „Mellékeljük a Csáky Zoltán által kifejtett ellenséges, nacionalista-irredenta tevékenységet bemutató feljegyzést. Cselekedeteinek dokumentálása, kapcsolatainak feltárása és a semlegesítésére irányuló konkrét intézkedések érdekében megfigyelési iratcsomót nyitnak…” 1981-ben nyitották meg. Elhoztam azt a négyszáz oldalt, de biztosan nem ennyi az egész. Nem időrendben vannak, összevissza voltak a lapok… Kinyitottam, majd félretettem. Eltelt két esztendő, akkor megint kinyitottam, s tavaly a csíkszeredai könyvvásáron együtt dedikáltam Dávid Gyulával. Ő is kiadta a börtönnaplóját. Mondom, nekem is van egy ilyesmi, de én ehhez nem akarok hozzányúlni, irtózom az egésztől. Belenéztem, de nem akarom látni, hogy kik jelentettek, ez szörnyű dolog. Erre azt mondja: Zoli, ennyivel tartozol az igazság feltárásához a fiataloknak és a jövő nemzedéknek. Mikor hazaértem, és mit olvasok a marosvásárhelyi lapban? A Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete pályázati felhívását. Erre megírtam a Nyomomban kék farkasok című írást.

A kötet Csíkszeredában megvásárolható a Gutenberg Könyvesboltban

– Térjünk vissza a kezdetekre: hogyan lett újságíró? 

Ismeri a Rikkancs című lapot? Nem ismeri, ugye… Nincs még benne az erdélyi magyar sajtótörténetben, majd szólok Cseke Péternek, hogy ez nagy hiányosság… A Rikkancs Marossárpatakon jelent meg, akkor 11-12 éves voltam. Marossárpatak gyermekkorom csodálatos színhelye. Édesanyám szülei ott éltek, Tatuka gazdálkodó volt, korábban huszár, aki harcolt a doberdói harctéren. Nyolc gyerekük volt, négy fiú és négy lány. Képzelje el, hány unoka került oda mindig vakációban! Ott jelent a Rikkancs, a nyaraló diákok lapja, két miniszteri ív terjedelemben, kifüggesztve az ajtóra: a vezércikk egy Petőfi-vers volt, interjú Édenkével, hogy mit főznek ebédre és riport a szemközti patkolókováccsal, aki Tatukának volt a katonapajtása. Ezt volt az első újságfogalmazványom. Utána a Bolyaiba kerültem – hát az csodálatos volt, erkölcsi és emberi tartást adott nekünk –, ott ment a Bolyai Rádió. Továbbmenve: Kolozsvár, bölcsészet, Visszhang Rádió, benne voltam mindenképpen. A magyar szaknak az utolsó publicisztikai szakán végeztem. Balogh Edgár volt a professzorunk, valamennyi végzett újsághoz került, én a marosvásárhelyi Vörös Zászlóhoz. Hát így lettem újságíró.

Az írott sajtóban viszonylag rövid volt a pályafutása, átigazolt a tévéhez. Mit jelentett tévés újságírónak lenni Bukarestben, abban az időben?

A Vörös Zászlóban ifjúsági oldalt szerkesztettem, riportokat írtam és színházkritikát. Ahogy beindult a bukaresti magyar adás 1969-ben volt, már rögtön az első két adásról kritikát írtam. Bodor, aki ismert Kolozsvárról, visszaüzent: Zoli, látom, kritizálni tudsz, gyere, csináld… Hát így kerültem Bukarestbe. Igaz, én csupán fel-felutaztam Bukarestbe, repülővel, nem éltem azt az enklávé-életet. A többiek – Boros Zoltán, Feczkó Zoltán, Tomcsányi Mária – ott laktak. De együtt voltunk valamennyien, ünnep volt minden egyes magyar adás. Együtt jártunk kocsmázni, moziba, színházba. Bodor nagyon emberséges vezető volt, bár szörnyűek voltak a vezetői értekezletei, minden kedden, hét-nyolc órát tartott. Kiveséztünk minden adást, ki is voltunk teljesen készülve, de utána meghívott magához, majd felengedtünk… Még annyit megjegyeznék zárójelben, hogy mi a tévés szakmát kitűnő román kollégáktól tanultuk. Az operatőr román volt – egyetlen egy magyar operatőr volt, Öllerer József –, a vágók, mindenki román volt, a rendezők is. Tőlük tanultuk a szakmát. Mi egyfajta csodabogarak voltunk ott, nagyon szerettek és nagyon tiszteltek a román kollégák, hogy itt van egy társaság, amely alig ismeri a szakmát, de együtt akar velük dolgozni és ők tanítanak minket.

Akkoriban a televíziónak erős közösségépítő, közösséget összekovácsoló hatása volt. Ugye, az egész Európán végigsöprő ’68-as eseményeknek volt a következménye a magyar adás létrejötte. S bár ’69-ben létrehozták, lényegében ’70-ben kezdett működni, akkor került az élére Bodor Pál, akkor toborozták a munkatársakat, s egészen 85 januárjáig, a megszűntetéséig a hazai magyarságnak talán a legfontosabb intézménye volt. Meggyőződésem, hogy ha nem lett volna a televízió, nem lett volna Bodor Pál, s nem lett volna ez a maréknyi ember, aki tudatosan egy kultúrát épít, akkor ma nem állnánk itt, ahol vagyunk. S aztán következett egy szinte azonos történet, csak az már nagyobb léptékben: beindult a Duna Televízió és ugyanabba a közösségépítő munkába kezdett, ezúttal Kárpát-medencei viszonylatban. Ez így van, vagy erőltetett az összehasonlítás?

Nagyon jól látja. Van valami hasonlóság a két televíziós szellemi műhely létrejöttének körülményeiben, és hát szerepében, szerkesztőiben, műsorvezetőiben egyaránt. A küldetéstudat – ma már pejoratívvá vált ez a szó! – vezérelt minket. Mindkét esetben volt egy nagyon lelkes maroknyi csoport. És volt két autonóm, önálló vezéregyéniség: Bodor Pál volt a bukaresti magyar adás élén, Sára Sándor volt a Duna Televízió létrehozója. Az a két ember, aki meghatározta az arcélet és sérthetetlenséget biztosítottak a munkatársaiknak – ebben is hasonlítanak. Én Sárától a mesterség alázatát tanultam meg, a rendet, a csapatmunkát. A televízió – mind a bukaresti, mind a Duna – katonai hierarchikus felépítésű szervezet. Ott azonnal dönteni kell. Kell legyen egy parancsnok, akire felnézünk, aki szigorú rendet tart. Jellemző mindkettőre – pedig más-más korszakban, s két más országban voltak, hogy távol tartották a politikusokat. Bodornak kitűnő diplomáciai érzéke. Ugye, hétfőn 4-től 7-ig volt az adás. Eleinte nem így volt. Volt egy másfél órás adás vasárnap és volt egy félórás, azt hiszem csütörtökön. Bodor okos diplomáciai érzékkel azt mondta a felső elvtársaknak: „Ez így nem jó. Az RKP bölcs nemzetiségi politikájának lehetne a bizonyítéka, ha hétfőre tennénk ezt az adást, hogy az akkor Magyarországon adásszünet volt, hogy a magyarországi nézők is az országnak a keleti részén láthatják, hogy itten, Erdélyben megoldották a nemzetiségi kérdést”. Diplomáciai érzéke mellett erős volt a hátországa is – széles háta volt, mi ezt mondtuk –, ugyanis Gere Mihály, a politbüró tagja volt a sógora.

…és aki illegalistaként együtt raboskodott Ceaușescuval…

Ennek okán bizonyos fajta védettséget élvezett Bodor Pál.

– És védettséget nyújtott? 

– Igen. Volt egy bicskás riportom. Talán 1974 tavaszán, telén 15 bicskázás történt Karcfalván, felháborodtam. Mondtam, Pali, szeretnék lejönni… Nos, lejöttem, Öllerer Jóskával lefilmeztük az egészet. Óriási felháborodás lett a sajtóban, tiltakoztak, hogy a csíkiak, a székelyek nem ilyenek. Bodor Bukarestben megvédett, elmagyarázta a román elvtársaknak, hogy a székelyek nagyon jól dolgoznak, de sajnos, isznak is, s mert hegyvidéken élnek, nem terem meg a szőlő, így hát pálinkát isznak, és attól bizony berúgnak, elmegy az eszük. De megvédett.

Ami a védettséget illeti: eleinte az egyetlen szakállas ember a képernyőn Bodor Pál volt, majd Boros Zoltán, és a magyar adás volt az a hely, ahol a rockegyüttesek tagjai hosszú hajjal megjelenhettek a képernyőn…

– A másik, aki szintén tartotta a hátát, Fazekas János volt… Csak egyetlen apró dolgot mondjak: minden bukaresti magyar tévésnek Trabantot utalt ki. Nem kellett várjuk éveket, míg sorra kerülünk. Benyújtottuk a kérést, s még meg is finanszírozták, mert járni kellett. Ugyanez volt a Duna tévé esetében is: hogy megkönnyítse utazásunkat a határokon át, Sára Sándor kiharcolta, hogy diplomata útlevelet kapjunk. Ami még közös volt: a küldetéstudat.

Térjünk vissza a tévé kovász szerepére…

Valamennyi tévés műfaj jelen volt ebben a kicsi bukaresti magyar adásban. Mi nem csak informálni akartunk, hanem formálni is. Formálni az emberek tudatát. Új korszakot nyitottunk a romániai magyarság látástudatában és léttudatában, ráébresztettük az embereket arra, hogy együtt vannak, összetartoznak. Ez óriási közösségi élmény volt, amikor az egymillió-kétszázezres erdélyi magyarságból több százezren nézték az adást. Jelzéseket kaptunk, hogy üresek lettek az utcák, hazamentek az emberek a munkából, s nézték. Ez óriási közösségi élmény volt, magyarul látni önmagukat és kinyitni a szemünket, hogy mi összetartozunk.

– 1971-ig tartott az enyhülési időszak, később fokozatosan keményedett a diktatúra. Hogyan hatott ez a munkájukra?

A mi munkánkba a hetvenes évek végén kezdett begyűrűzni a diktatúra szorítása, nálunk is szigorodott minden. A Kaláka műsorunknak óriási népszerűsége volt. Amikor a csíkszeredai Kalákát forgattuk, áthívtam Moldvából csángókat, s akkor láthatta a romániai magyar néző, hogy ezek a katrincába öltözött, szokatlan viseletű nők nem románok, gyönyörűen énekelnek magyarul. Lement a műsor, Simonffy Katalinnal visszamentünk Bukarestbe, hogy nézzük meg milyen volt… Letörölték, annyira féltek! Nem is maradt erről felvétel. A többit, amit elmentünk és filmeztünk – akkor magnetoszkóppal rögzítettünk – letörölték az egészet. Tehát szigorodott… Egyre kevesebb olyan kulturális műsort készítettünk, amilyet szerettünk volna. De meg kell mondanom, hogy én szerencsés voltam. S Csép Sándor is. Bodor felismerte, hogy velünk nem lehet vívmányriportokat készíteni, soha nem kellett kimondanom a nagyvezér nevét. Ehhez még hozzájárult az, hogy Bodor elhagyott minket. 1980-ban betegeskedett, Illyés Gyula temetésére utazott Magyarországra, s ott is maradt. Új főnökünk lett, Molnár Vilhelm. Ő már egyre inkább gazdasági, mezőgazdasági, agrárriportokat kért a társaságtól, csökkentek a műsorpercek, a három óra lecsökkent másfélre, majd egyre. És 1985. január 11-én, egy hétfői nap – s erre emlékszem, ugyanis életemben két ilyen éles cezúra van, pontosan mind a kettő január 11. és hétfő. Repülővel utaztam fel Marosvásárhelyről Bukarestbe, hogy levezessük Józsa Erikával az adást. A kollégák azzal vártak, hogy Zoli, miért jöttél? Hogyhogy mért jöttem? Kezdődik az adás délután. Dehogy kezdődik! A német adás pénteken volt, kihúzták egyből a dugaszból és… nem volt. Jó, de kaptunk erről valami papírt? Nem. Azóta sem, soha, egyetlen egy dokumentum nem került elő a megszűntetéséről. Utána a bukaresti rádió magyar műsorához kerültem, de ahogy a könyvben leírom, már nem bírtam azt a körülöttem szaglászó informátorokat, a besúgókat. Elegem volt az egészből, a ’85-től ’87-ig tartó rádióskodásomból is, ott tényleg agrárriportokat kellett csinálni, üzemekbe eljárnom… Otthagytam, elmentem Nyárádszeredába dolgozni…

– Otthagyta a sajtót, a rövid kitérő után Magyarországra távozott…

1989 február 16-án érkeztünk meg a Keleti Pályaudvarra. A feleségemmel, két gyerekkel és két bőrönddel. A feleségem gyerekorvos, Hatvanban sikerült állást találnia, ott a nővérszálláson helyezkedtünk el. Én egy építészbrigádhoz kerültem, stukkódíszeket tettek fel a fiúk. Nagyon rendesek voltak, Erdély-imádók, sokat jártak át, könyveket hoztak. Hívtak, gyere velünk, Zoli, míg valahova bekerülsz. Június 15-e, volt, dolgoztunk, s volt a kis Szokol rádió az állványon. S mit hallok a Hősök teréről? Orbán Viktornak a híressé vált beszédét. Megállt a kezünkben a kanál… Hogy ezt mondja ez a fiatalember?! Közben cikkeket írogattam, Bodor Pál akkor a Magyar Nemzetnél volt, ott írta Diurnus néven műfajt teremtő sorozatát. Tehát felhívott Pali, beszélgettünk, aztán azt mondta, megpróbállak téged beajánlani a Kossuth Rádióba. Sikerült… Szepesi György – még most is elérzékenyülök! –, kézen fogva vitt be a Kossuth Rádióba… Így kerültem a Szülőföldünkhöz és a Vasárnapi Újsághoz. Nagy élmény volt 1990 márciusában, Horn Gyula akkor a szocialista párt tagja, ugye MDF-kormány volt, ő volt a külügyi bizottság vezetője és eljött Bukarestbe látogatóba. Engem delegáltak a magyar rádió részéről, én tudtam románul. Horn Gyula mellett ültem a repülőn, s mit tartott a kezében? Tőkés Lászlónak a megjelent írásait. Na, most, akármit mondanak Hornról, kitűnő diplomata volt. Ez volt 90 márciusa. Leszálltunk az otopeni-i repülőtéren, interjút adott, én románra fordítottam, másnap olvasom az újságokat és fordítom. Erre azt mondja: én nem ezt mondtam, te Zoli. Tényleg nem azt mondta. Több interjút nem adok, ezt mondd meg. Megmondtam az újságíróknak… De a tárgyalás…! Hosszú asztal mellett ültünk, én egészen a szélén, emlékszem jól, s édesanyám is láttam, mondta, Zolikám, ott voltál a szélén, s máskor húzd ki jobban magadat, Năstase volt a román delegáció vezetője, Horn azzal kezdte, hogy köszöntöm az urakat, én – mármint Horn – 1989 decemberében már itt voltam, egyedüliként a környező országokból és megegyeztünk 28 pontban nemzetiségi ügyekben. Egyetlen egyet sem tartottak be. S akkor most mért legyek itt? Megyek. S már emelkedett fel, s mint a pincsi kutyák, a magyar delegáció utána. Năstase: domnu’ Horn, domnu’ Horn, veniți înapoi! És tárgyaljunk. Ez volt Horn Gyula. Valami fantasztikus. Na, mindegy! Így kezdődött a korszakom a Kossuth Rádióban, megint szerencsés helyzetbe kerültem. Különben burokban születtem. Nem tudom mit jelent, de ezt mondta édesanyám. Kétszer volt balesetem úgy, hogy az autó átfordult a tetején, de nekem semmi bajom nem lett… Aztán 1992. augusztus 20-án a magyarok harmadik világtalálkozóján Csoóri Sándor bejelentette a Duna Televízió létrejöttét. Nem tudta még senki, Antall Józsefet később értesítették, de megvolt benne a fogadókészség és 1992 őszén a Benczúr utcában, a Magyarok Világszövetsége székházába hívott meg Balogh Júlia. Az asztalnál ült Csoóri Sándor, Wonke Rezső a Panorámától, Szitányi Zsuzsa a vágója volt, Nagy Katalin a gyártásvezető, Balogh Júlia és jómagam. Csoóri előadta: lesz egy televízió, amely a határon túliaknak fog közvetíteni. S próbáljuk összerakni a dolgokat. Csoóri elmondta, 1992 karácsonyán majd sugározni kezd a tévé, s felkérjük a pápát, hogy köszöntse a nézőket, s szeretné, ha szilveszterkor közvetítené a szentmisét. Szerintetek – tette fel a kérdést Csoóri – honnan legyen a közvetítés? Balogh Júlia református volt, a debreceni nagytemplomot javasolta, a budapestiek a budavári Boldogasszony-templom mellett kardoskodtak. Én azt mondtam: Sándor, ha ez a határon túliak televíziója, akkor legyen a gyulafehérvári székesegyház. Csoóri rácsapott az asztalra: ez az, látjátok! A televíziónak ez a profilja, közvetítsünk onnan. Ennyire érzékelte Csoóri… Heroikus vállalkozás volt. Visszagondolva 27 év után: egy maroknyi, nemzeti elkötelezettségű csapat vállalkozása volt. Pedig már születésének pillanatában támadták, meg akarták szüntetni, egyáltalán megkérdőjelezték a létét. Ahogy növekedtek a pártok, szerettek volna minél nagyobb teret kapni a médiában, ránk telepedtek. De a Duna tévé a legszebb korszakában több volt, mint műsorszóró: híreket, filmeket adott, a nemzet televíziója volt. Létrejöttének célja feltérképezni és nyilvánosságra hozni a világban szétszórtan élő magyarok kulturális kincseit. Szerintem ez megtörtént. A második pedig az, hogy az emberekben az együvé tartozás, az összetartozás tudatát, érzését erősítse. Szerintem ez is megtörtént.

A kötetben is írja, hogy szinte azonos módon kellett távoznia mindkét tévéből. A bukarestit már elmesélte, hogyan történt a másik?

2015, megint január, 11. vagy 12., de megint hétfő, indulok a Kívánságkosár stúdiójába. Besminkelve, kezemben a szöveg, vár a műsorvezető társam a stúdióban és szalad utánam a szerkesztő. „Zoli, jól vagy”, kérdi. Jól, hát mért ne lennék jól? „De tényleg jól vagy?” Jól vagyok. De miért? „Azért, mert nem te vezeted a műsort.” Nem baj, év eleje van, majd meghosszabbítják a szerződésem. „Azt üzente Szabó László Zsolt, hogy nem fogja meghosszabbítani.” És akkor? „Szóltunk már Klement Zolinak, jön majd és ő fogja vezetni a műsort.” Felmentem a második emeletre, az irodámba, amerikai filmeken látni, hogy történik az, amikor az embert kirúgják, kinyitottam a fiókomat, volt nálam egy műanyag szatyor, mindent bepakoltam, lezártam a gépemet és kiléptem.

Szomorú történet… Milyen elismeréseket kapott?

Hát, sok díjat kaptam. Kiemelném közülük a Julianus díjat, valamint a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete pályázatán nyert első díjat. De ha már erről van szó, a nézők ragaszkodása, szeretete jelentette számomra a legtöbbet. Mert mi teszi hitelessé az újságírót? A néző, az olvasó teszi hitelessé, nem ő maga. Azzal teszi hitelessé, hogy számára igaz, amit az újságíró mond.

– Mi az, ami ma másként tenne?

Ugyanezt tenném. Én máshoz nem értek. Annak idején azt mondta nekem Bodor Pál, hogy az újságíró legfőbb ismérve a kíváncsiság. Most is kíváncsi vagyok…

Sarány István

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek